Anglia sajátossága: bár az uralkodók nem voltak külföldiek, mégse voltak angol anyanyelvűek egészen a XIV. sz. végéig.
Anglia nyelvi története rendkívül sajátos. Az eredeti kelta nyelvű őslakosságot meghódította Róma az I. században és ez a római uralom az V. századig tartott. Róma – szokása szerint – nem foglalkozott a nyelvvel, azaz a latin nyelv csak második nyelvként lett bevezetve, hivatalos célokra. A lakosság nagy része nem vált latin nyelvűvé, valószínűleg csak a városi lakosság lett kétnyelvű: brit (kelta) és latin.
A római uralom vége után a latin szerepe folyamatosan csökkent, majd jöttek a telepesek a mai Észak-Németországból és Dániából, legnagyobb részben a VI. században, a kelta őslakosság asszimilálva lett általuk, ill. kiszorítva észak és nyugat felé – a mai Wales közelében, Észak-Angliában, s Cornwallban maradt csak meg a brit nyelv, máshol a nyelv az óangolnak nevezett angolszász nyelv lett. A brit nyelv hatása az óangolra kicsi volt, azaz a betelepülés mértéke nagyon nagy lehetett.
Tehát az angolszász nyelv tulajdonképpen a mai Észak-Németországból és Dániából jött különböző germán törzsek nyelvéből alakult ki, helyi hatások nélkül.
A IX. században ismét telepesek jöttek, ezúttal Norvégiából. Anglia keleti részeit elfoglalva. Az ő nyelvük az ónorvég volt (de a korban ezt dánnak nevezték). Ez a nyelv már hatott az óangolra.
A X. században lassan egyesült Anglia, a dán és az angolszász részek egysége megvalósult, a két nyelv azonban párhuzamosan élt egymás mellett.
A nagy változás a normann hódítás. A normannok eredetileg szintén norvégiai származásúak, de Anglia meghódításakor már franciául beszéltek. Az első angliai normann uralkodó szabályos hadjáratot indított a dán nyelvű lakosság ellen, mert ők nehezebben fogadták el a normann uralmat, mint az angolszászok. Ennek hatására az ónorvég (dán) nyelv lassú kihalásnak indult.
Az eredmény: kevert eredetű óangol (angolszász) nyelvű lakosság, vékony francia nyelvű normann elittel. A normann elit persze idővel beemelt nem-normannokat is maga közé, de nyelvileg megmaradt az elkülönülés: az elit franciául beszél.
A francia erősen hatni kezdett közben az angolszászra, így lett a mai angol nyelv. Melyben, sajátos módon, több a latin, mint a germán szó. Egy sor elnevezés esetében máig megvan az, hogy adott dologra van 2 szó: egy „emelkedettebb” latin szó és egy „köznépi” germán szó – kedvencem: „pork” és „swine”, mind a kettő „disznóhús”, de az előbbi az „elitebb” verzió.
Tulajdonképpen csak a Százéves Háború (1337-1453) hatására jelent meg az angol nacionalizmus. Lassan kezdett kényelmetlenné válná, hogy az angol elit az ellenség nyelvén beszél.
Az angol nyelvtörténetben a XV. századra teszik a mai értelemben vett angol nyelv megszilárdulását.
Ekkorra már csak a legfelsőbb réteg volt francia nyelvű, az 1066-ban alapított normann dinasztiából leszármazók.
Az első király, aki angol anyanyelvűként nőtt fel IV. Henry volt. Franciául természetesen ő is tudott, de már csak idegen nyelvként. Az oka angolnyelvűségének: születésekor nem volt az uralkodásra esélyesek között, csak a körülmények alakulása folytán lett király 1399-ben. IV. Henry III. Edward király (1327-1377) unokája volt ugyan, de a trónöröklési rendben hátul volt, többen is megelőzték őt, végül a legitim király elleni de facto puccsal szerezte meg a trónt.
Onnantól kezdve egyértelmű lett: a hazafiasság parancsa az angol arisztokrácia számára, hogy angol legyen a nyelve.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »