A regensburgi konzuli magyar iskolában elbúcsúztattuk az első végzős osztályunkat. Egyedülálló, kivételes ünnep volt ez mindannyiunk számára. Kivételes, mert ballagóink a magyar óvoda kicsi lakóiként kezdték a tudás morzsáit gyűjtögetni. Később kisiskolásként folytatták a megkezdett utat, és kamaszként értek célba. Egyedülálló eseménynek voltunk a részesei, hiszen Németországban nincs hagyománya ennek a különleges és értékes ünnepségnek.
Az út véget ért. Egy út, amelyen diákjaink éveken át vándoroltak kéz a kézben. Voltak, akik már a magyar óvodában egymásra találtak. Mások a kisiskolás évek alatt, vagy éppen kiskamaszként csatlakoztak a többiekhez. A biztos kapcsolódási pontot számukra ezen a hosszú úton a magyar iskola jelentette.
Az óvodás éveik során kicsi magocskákat kaptak. Ezeket az apró magokat ültette el szeretett óvó nénijük az anyanyelvükön megszólaltatott dalocskákkal, körjátékokkal, kiolvasókkal, mondókákkal, versikékkel a szívükben. A közös játék örömét, az első rajzolt, festett, színezett, hajtogatott alkotásaikat egy-egy magyar vers, vagy mese ihlette.
Tovább cseperedtek, és a szívükben őrzött kis magok vékony kis hajtássá fejődtek. Újabb tudás-magocskákkal gyarapodtak a már meglévő, hajtássá fejlődött kis élet mellé. A számok nevét, a betűk formáját, azok kapcsolódását a magyar nyelv íze tette izgalmassá számukra. A tiszta beszéd, a versmondás szépsége, a befogadás és a közvetítés élménye, tovább repítette kicsi diákjainkat az élet fájának lépcsőjén. Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Nemes Nagy Ágnes neve már nem csengett idegennek. Csillogó szemmel, kíváncsi lélekkel fedezték fel a mohácsi busókat, a kiszebáb szerepét, vagy éppen a Luca-búza növekedését.
Kamaszként virágba borult a magyar iskola élet fája. Minden magocska kihajtott, a meglévők mellett újabbak jelentek meg a tanulási folyamat során. Később az is fejlődésnek indult, és egyre terebélyesedett a lomb koronája. Együtt éreztek az aradi vértanúk özvegyeivel, átérezték a fekete autó megjelenésének félelmeit és a lyukas zászló jelentőségét. Azonosultak a márciusi ifjak bátorságával és megértették a nemzeti összetartozás fontosságát. A nemzet, a haza fogalma az évek során az élet fájává nőtte magát, amelynek magjait a magyar oviban ültették el, és amelynek virágzását a kamasz éveikben élték meg diákjaink.
A magyar iskola élet fájának gyümölcse a magyarság minden ízével és zamatával együtt érlelődött. Ettől vált különlegessé és egyedivé. Ezt vitték magukkal diákjaink a magyar nyelvvizsgára felkészítő kilenc hónapos tanfolyamra. Ebben a szakaszban minden magocskára, magocskából hajtott tudásra szükség volt ahhoz, hogy az utolsó állomáson számot adjanak, megmutassák a tanítási-tanulási folyamatban elsajátított értékeiket, és sikeres nyelvvizsgát tegyenek. Az út nemes volt, a zárás pedig ehhez méltó. A kihívást teljesítették.
A beteljesedés magasztos örömét megünnepeltük. Méltón. Mindenhez és mindenkihez méltón. A folyamathoz, a diákokhoz, a szüleikhez, az intézményhez méltón. Magyar hagyomány szerint ballagtattuk el kedves „öreg” diákjainkat. Vállukra került a nemzet színeivel ékesített élet szőtte tarisznya. Az óvodások és a kisiskolások versek kíséretében megtöltötték ajándékokkal a ballagók tarisznyáját. Útravalóul a legkisebbek egy kis üveg sóval, a nagyobbacskák pogácsával gazdagították a tarisznya tartalmát. Szimbolikus ajándékok ezek. Az élet ízére és a meleg kéz áldásos munkájára, az otthon szeretetére emlékezteti gazdáját ez a két tarisznyalakó. Ballagtató vén diákjaink szívhez szóló üzeneteikben a barátság, a szeretet és az igazán értékes dolgok fontosságára hívták fel a figyelmet. Egy-egy szál fehér rózsával kedveskedtek társaiknak. Tarisznyába került a regensburgi iskola logójával ellátott bögre, ami emlékezteti őket iskolájukra. Egy-egy papírtekercsre feljegyzett idézet, ami bölcs tanácsokkal mutat irányt a jövőben, és magasztos gondolatokkal emlékeztet az elmúlt évek értékes pillanataira. Az intézményvezető az elhivatottság fogalmát hangsúlyozta ünnepi köszöntőjében. Az osztályfőnök megható, közösen megélt pillanatok örömeit, élményeit, titkait idézte meg, és osztotta meg az ünneplőkkel. A Kék madár története pedig megmutatta az utat a szeretet és a boldogság felé.
A Himnusz és a Szózat felcsendülése ébresztette rá leginkább az ünneplő közösséget arra, hogy itt valami nagyon különleges esemény részvevői vagyunk. Nemzetünk himnusza és a Szózat csak kivételes alkalmakkor szólal meg, de akkor tudjuk, hogy az ünnepség a magyarságunk megélésének egyik fontos pillanata. Keretet adott az ünnepnek. A kezdésnek és a zárásnak. És minden, ami a keret között történt, láncszemként kapcsolódott tartalmában és hangulatában az alap és a véghanghoz.
Megható pillanatokból nem fogytunk ki. Gyulai István: Örökségünk című dalát kicsi közösségünk minden tagját dalra fakasztotta. Ballagók és ballagtatók, kicsik és nagyok, szülők és pedagógusok, együtt, közösen tettünk fogadalmat énekszóval: „…megtanulom, megőrzöm, tanítom, tovább adom, a szüleim nyelvét a gyerekeim hangján elvenni nem hagyom…”
Igen. A fenti fogadalmat teljesítették és váltották valóra azok az anyukák és apukák, akik büszkén, könnyeikkel küszködve, meghatottan néztek ballagó gyermekeikre. A dicsőség őket illeti. Mert ők váltották valóra, az ő szájukból hiteles a dalszöveg minden sora. Mert ők megtanították, megőrizték, tovább adták, és elveszni nem hagyták szüleik nyelvét a gyerekeik hangján.
A ballagó diákjaink talán erre mindig emlékezni fognak…és ők is megtanítják, megőrzik, tovább adják, és elveszni nem hagyják….a szüleik nyelvét a gyerekeik hangján…
Így legyen!
Orcskai Marianna
The post Az első magyar ballagás Regensburgban appeared first on Külhoni Magyarok.
Forrás:kulhonimagyarok.hu
Tovább a cikkre »
