A honi közvélemény örömmámorban úszott, akárcsak a visszacsatolt országrész magyar lakossága, amelynek önigazgatása elé a két háború között gátat emelt a csehszlovák rendszer.
Az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés értelmében hazánk elvesztette területének és lakosságának mintegy kétharmadát, miközben hozzávetőlegesen 3,2 millió magyar került az újonnan meghúzott határvonalakon túlra, kisebbségi sorba. A történelmi Magyarország északi vármegyéi közül a döntéshozók tizenegyet teljes egészében, tizenegy másikat pedig kisebb-nagyobb részben az 1918 októberében kikiáltott Csehszlovák Köztársasághoz csatoltak.
A rendkívül súlyos és etnikai szempontból is igazságtalan békediktátum megváltoztatása a két világháború közötti magyar külpolitika egyik sarokköve volt. E törekvéseit illetően a 20-as évek második felétől előbb Olaszországban, majd a 30-as évek elejétől Németországban is szövetségesekre talált a magyar diplomácia, mivel mindkét nagyhatalom a versailles-i békemű határrevízióval történő újrarendezéséért szállt síkra.
A Saar-vidék visszaszerzése (1935. január) és Ausztria bekebelezése (1938. március) után a Csehszlovákia feldarabolására készülő német kancellár, Adolf Hitler szerette volna elérni, hogy egykori felvidéki területeiért cserébe Magyarország fegyveres konfliktust robbantson ki északi szomszédja ellen, ami ürügyet szolgáltathatott volna a német katonai beavatkozásra.
A budapesti kormánykörök azonban a honvédség felkészületlensége, valamint Csehszlovákiának a Szovjetunióval és Franciaországgal fennálló segítségnyújtási szerződései miatt nem bíztak a katonai akció sikerében. Inkább 1938 augusztusában a mai Szlovéniához tartozó Bled városában megállapodást kötöttek a kisantant képviselőivel, amelynek értelmében hazánk lemondott az utódállamokkal szembeni erőszak alkalmazásáról, a magyar kisebbségek jogainak garantálása és fegyverkezési egyenjogúságunk elismerése fejében.
Az egyezmény megkötéséről tudósító sajtóközlemény éppen akkor látott napvilágot, amikor Horthy Miklós kormányzó magyar kormánytagok kíséretében Németországban tárgyalt. Hitler a hírre haragra gerjedt, és Imrédy Béla miniszterelnöknek kijelentette, hogy „Aki velünk akar étkezni, annak a főzésben is segítenie kell”.
Imrédy egy hónappal később ismét találkozott a kancellárral, aki hasztalan próbálta meggyőzni őt, hogy Magyarország támadja meg Csehszlovákiát. A magyar kormány ehelyett egy jegyzéket juttatott el Prágába, amelyben a magyarlakta területek visszaadását, illetve Kárpát-Ukrajna autonómiáját követelte.
A magyar haderő beavatkozásának hiányában Hitlernek meg kellett elégednie azzal, hogy tárgyalás útján megszerezte Csehszlovákia erősen német többségű peremterületét, a Szudéta-vidéket. Ez volt az 1938. szeptember 30-án megkötött müncheni négyhatalmi (brit, francia, német, olasz) egyezmény.
A megállapodás szövegéhez Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter közbenjárására egy kiegészítő nyilatkozatot is csatoltak, amelyben az állt, hogy a csehszlovák államnak három hónapon belül rendeznie kell a magyar és a lengyel kisebbségei ügyeit az illetékes kormányokkal. Amennyiben ez nem sikerülne, úgy a négy nagyhatalom egy újabb közös tanácskozáson dönt minderről.
Lengyelország kész helyzet elé állította a csehszlovákokat, mert október elején csapataival megszállta a két ország közti konfliktus tárgyát jelentő Teschen városát és annak környékét. Röviddel ezt követően lemondott Csehszlovákia elnöke, Edvard Benes. Október 6-án Zsolnán a Szlovák Néppárt kihirdette az autonóm Szlovákiát, amelynek elnöke Jozef Tiso lett. Északi szomszédunk nevét innentől kötőjelesen, Cseh-szlovák Köztársaságként írták, ami a néhai Osztrák–Magyar Monarchia mintájára két központú állammá szerveződött át. Pozsony és Prága között ugyanis csak a külügy, a hadügy, illetve a pénzügy maradt közös.
Magyarország a lengyelekkel ellentétben békés úton kívánta visszaszerezni a közel két évtizeddel korábban elszakított felvidéki területeit. A két fél 1938. október 9-én ült tárgyalóasztal mellé Komáromban. A magyar delegációt Kánya Kálmán külügyminiszter vezette – de szakértőként jelen volt Teleki Pál is –, míg a szlovákot Jozef Tiso. Kánya először a teljes magyarlakta határ menti sáv átadását követelte, továbbá népszavazást a szlovákok és rutének lakta vidékeken.
A szlovák küldöttek azonban elsőre csak a magyar területek autonómiáját, másodjára pedig a Csallóköz átengedését ajánlották fel. Október 13-ra az egyeztetések holtpontra jutottak, és mindkét állam a hadserege mozgósításába kezdett. Háborúra viszont nem került sor, mivel a magyarok és a szlovákok is főképpen a nagyhatalmak, elsődlegesen Olaszország és Németország nyomásgyakorlásában bíztak.
24-én a magyar kormány jegyzékben követelt népszavazást a vitatott területeken, és leszögezte, hogy ha ez nem történik meg, akkor a müncheni négyhatalmi döntőbírákhoz fordul. Két nappal később a szlovákok is elfogadták a döntőbíráskodás tényét. Franciaország és Nagy-Britannia érdektelenséget mutatott az ügyben, ami ezáltal a németekre és az olaszokra maradt.
A történelembe első bécsi döntés néven bevonult szerződést végül 1938. november 2-án írta alá Galeazzo Ciano és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter a bécsi Belvedere-palota aranytermében. Határozatuk értelmében a Trianonban megcsonkított Magyarországhoz 11 927 négyzetkilométernyi terület tért vissza, 1,060 millió fővel.
E lakosságnak az 1938-as magyar statisztikák szerint 84 százaléka volt magyar, míg az 1930-as csehszlovák népszámlálás szerint csak 59 százaléka. Szlovákia a döntéssel elvesztette legértékesebb mezőgazdasági területeit, ami a későbbiekben komoly gazdasági és ellátási problémákat okozott.
A honi közvélemény örömmámorban úszott, akárcsak a visszacsatolt országrész magyar lakossága, amelynek önigazgatása elé a két háború között gátat emelt a csehszlovák rendszer. Az egykori kisebbségből lett többség kitörő lelkesedéssel fogadta a Magyar Király Honvédség alakulatait, amelyek november közepére vonták ellenőrzésük alá a Magyarországnak megítélt területeket.
Horthy Miklós november 6-án Komáromba, majd 11-én Kassára vonult be fehér lován. A második világháború után papírra vetett emlékirataiban ekképpen foglalta össze a benyomásait: „Aki úgy, mint én, látta mindkét városban az öröm megható és keresetlen kitöréseit, aki látta, mint borultak az emberek egymás karjába vagy hullottak térdre az út mellett, s ahogyan sírtak örömükben, az megértette, hogy valódi felszabadulás ment végbe – mégpedig háború és minden vérontás nélkül.”
Az egykori Felvidék déli sávjának visszakerülése a magyar revíziós politika nagy sikere volt. Az első állomás azon a további három stációból álló úton (1939: Kárpátalja visszaszerzése, 1940: második bécsi döntés, 1941: bácskai bevonulás), amelynek végén, 1941 tavaszára, a trianoni Magyarország területe közel a duplájára, lakossága pedig a másfélszeresére gyarapodott.
Gali Máté
A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
