Nyugodt szívvel kijelenthetjük: az úgynevezett nyugati világban – tehát az Egyesült Államokban és Európában – napjainkra megszűnt a szabadság. Sovány vigasz, hogy a világon másutt is csak nyomokban létezik. Csakhogy a felvilágosodásnak nevezett eszmeáramlat megjelenése, vagyis a 18. század óta a nyugati civilizáció legfőbb „védjegye”, jelszava, fennen hirdetett célja a szabadság megvalósítása volt. Százezrek áldozták fel életüket a szabadság kivívásának oltárán, forradalmak, szabadságharcok, háborúk során. Kiváló államférfiak, költők, írók vállaltak börtönt, kiközösítést, üldöztetést azért, mert írásaikban, beszédeikben, gyakorlati ténykedésük során kiálltak a szabadság eszméje mellett. De ami egészen döbbenetes (habár végső soron megmagyarázható), az nem más, mint hogy ugyanazok semmisítették meg a szabadság szép ideáját, akik egykoron a világra segítették.
Ez lett volna az elmúlt 250-300 esztendő legnagyobb történelmi átverése? Aligha túlzás határozott igennel felelni. A szabadság eszméje és az arra épülő liberalizmus semmi más nem volt, mint a „feltörekvő polgárság” legfelső rétegének, a Rotschild klán vezérelte „bankárelitnek” a szellemi fegyvere, melynek segítségével földre terítette ellenségeit: először a feudális nemességet és a keresztény egyházakat, később pedig a talmudista világerő korlátlan hatalmának kiterjesztése ellen (is) harcot hirdető nemzetiszocializmust és fasizmust. A felületes szemlélő számára úgy tűnhet, hogy a kommunizmust is a szabadság zászlaját lobogtatva győzte le a „szabad világ”. Azonban ebben az esetben másról lehet szó: egészen pontosan arról, hogy az egyenlőség eszméjére épülő szocializmus és kommunizmus a liberalizmus ideológiájához hasonlóan eszköz volt csupán a „nem létező világerő” kezében, amelyet eredményesen lehetett fölhasználni az orosz cári birodalom megsemmisítése, valamint a világhódítók igazi ellenfelének, a nemzetiszocializmusnak és a fasizmusnak a legyőzése érdekében. (Habár Sztálin, majd halála után a szovjet-orosz elit némiképpen kiszámíthatatlanul viselkedett, a Szovjetunió szuperhatalommá válása aligha szerepelt a „nem létezők” tervei között.) A kommunizmus azonban a legnagyobb szolgálatot azzal tette a dinasztiás bankárcsaládoknak, hogy történelmileg rövid idő – néhány évtized – alatt végzetesen meggyöngítette Európa keleti felén a globális kapitalizmus útjában álló, a hagyományos („fenntartható”) életformához ragaszkodó parasztságot, valamint megsemmisítette a tradicionális és szakrális értékeket hirdető kereszténységet. Amikor 1990-ben végre sikerült térdre kényszeríteni a kommunista világrendszert, úgy tűnt, semmi sem áll útjában a profitéhes globális kapitalizmus – és ezzel együtt a pénzügyi és bankárelit – uralmának Kelet-Európában történő kiterjesztése előtt. A jelszó pedig ebben az esetben is a szabadság eszméje volt. Megtévesztett emberek százezrei és milliói tüntettek, voksoltak „szabadon”, és örvendeztek a „szabadság diadalának” 1988-90 folyamán, a kelet-európai „bársonyos forradalmak” idején. (Egyedül Romániában vettek erőszakos fordulatot az események.)
Azonban az Ukrajnában zajló háború egyik legfőbb tanulsága, hogy a globális bankárelit túlbecsülte a kommunizmus pusztító erejét. (A kommunizmusnál sokkal hatékonyabban semmisíti meg a nemzeti és vallásos értékeket, számolja fel a normalitást a genderelmélettel, BML-erőszakkal és multikulturalizmussal kevert liberalizmus, ami lényegében persze nem más, a frankfurti iskola kultúrmarxizmusa.) Alig tíz évvel a Szovjetunió összeomlása után ugyanis Vlagyimir Putyin személyében egy olyan vezető került Oroszország élére, aki – befolyásos orosz elitcsoportok és az orosz nép jelentős részének támogatásával – képes volt talpraállítani Oroszországot. (Az erős Oroszországgal viszont a nyugati világot uraló bankárelit nem tud együttélni, és nem csupán azért nem, mert nagyhatalmi riválist lát benne, hanem mert az orosz föld nyersanyagkincseire is szeretné rátenni vértől szennyes kezét.) Hasonlóképpen nem tudta a Kínában 1949-ben diadalmaskodó kommunizmus – még annak őrült maoista változata sem – megsemmisíteni az ötezer éves kínai civilizáció szakrális talapzatát: a Teng-Hsziao-Ping nevével fémjelezhető gazdasági reform nyomán Kína néhány évtized alatt számos területen utolérte, sőt le is hagyta a világ kormányzására magát egyedül hivatottnak érző, de erejéből rohamosan veszítő Egyesült Államokat. (Hogy azután az USA-t uraló „megnevezhetetlen” bankárelit milyen kísérleteket tesz Kína behálózására és láthatatlan eszközökkel történő irányítására, az egy külön kérdés, melyet aligha lehetséges még megválaszolni.)
Míg tehát a kommunizmus csak részben teljesítette be küldetését (ami a tradicionális és szakralitás értékek, és ezen értékek hordozóinak elpusztítása volt a világ bizonyos tájain), addig a szabadságeszme – igaz, immár két és fél, illetve lassan immár három évszázad alatt – jóval „jelentősebb eredményeket” ért el a nyugati bankárkaszt szempontjából: a hagyományos értékeket hordozó társadalmi osztályokat végzetesen meggyengítette, a kereszténységet és a liberalizmussal egyidejűleg szárba szökkenő nacionalizmust is letörte, a 21. század harmadik évtizedében pedig immár a nemzetállamok, sőt a hagyományos családok és a nemi identitás felszámolása zajlik. „A mór megtette kötelességét, a mór mehet”: ahogyan a marxista kommunizmust is sutba vágták (a kultúrmarxizmust persze nem), úgy napjainkban a modern nyugati civilizáció legfőbb „védjegyét” és legmeghatározóbb elemét, a szabadságeszmét is ejtik. Amit nyíltan ugyan nem mondanak még ki, de azért a szavak szintjén is érzékelhető a változás: senki sem beszél immár a nyílt és szabad viták szükségességéről, senki sem emlegeti (a valódi radikális jobboldaliakat kivéve) Voltaire közismert mondását („nem értek veled egyet, de életem árán is küzdök azért, hogy a véleményedet elmondhasd”), nem hangoztatják egy ideje az iskolákban sem a „mindenben kételkedés” erényének fontosságát. Sem a „liberális”, sem a kóser „jobboldali” értelmiség nem emelte fel a szavát a nyugati világban a holokauszt cáfolását tiltó törvények ellen sem – holott ezek a szólás-, a sajtó- és kutatási szabadságot lábbal tipró törvények voltak az első jelei szabadságunk elrablásának. Azóta pedig – mivel mindenféle ellenállás nélkül lehetett törvénybe iktatni a „szájzártörvényeket” az állítólagos szabadságára oly büszke nyugati világban – a folyamat ijesztő mértékben előrehaladt: immár kirekesztés, állásvesztés, sőt börtön is lehet a büntetése a „homofób”, „rasszista”, „náci”, „gyűlöletkeltő” nézetek hangoztatásának. Hogy mit is jelentenek pontosan ezek az unalomig hangoztatott jelzők? Nos, erről sem folyhat természetesen szabad vita, sőt, aki ilyesfajta kérdéseket föltenni merészel, ugyancsak megtorlásra számíthat. Mert az arra felkent „kiválasztottak” joga eldönteni, melyek is lennének napjaink „eretnekségeinek” pontos meghatározásai.
Az elmúlt két évben pedig szabadságunk elrablásának folyamata rohamosan felgyorsult: a kényszeroltások következtében milliókat fosztottak meg attól, hogy saját egészségükkel kapcsolatban dönthessenek (pedig amikor a megfogant életek kioltásáról van szó, akkor a „nőknek a saját teste feletti rendelkezési joga” mindenek fölött áll, ugye), az Ukrajnában zajló háború nyomán pedig tulajdonuktól, bankbetéteiktől, állásuktól fosztanak meg oroszokat pusztán nemzeti hovatartozásuk alapján. Mi várható mindezek után? Bárki, bármikor kötelezhető bizonyos, kétes összetételű oltások beadására? Bárki, bármikor, a „jogállamiság élharcosainak” utasításai alapján, megfosztható a tulajdonától? (Bezzeg a kommunista rendszer összeomlása után a „jogállamiság” egyik mércéjének tekintették ugyanezek az „élharcosok”, hogy a bűntettek elkövetőinek haja szála sem görbülhet, de az összeharácsolt vagyonuktól sem foszthatók meg.)
Szabadságunk legutolsó bástyáját, a készpénzt is súlyos veszély fenyegeti: a Klaus Schwab-féle „Great Reset” tervei között ugyanis előkelő helyen szerepel a digitális pénz teljes körűvé és kizárólagossá tétele. Ha ez utóbbi bekövetkezik, egyetlen gombnyomással megfosztható lesz bárki a pénzétől, amennyiben nem a megfelelő módon viselkedik vagy éppen eretnek nézeteket vall. (Mint ahogy már történt is ilyen eset: a Covid-lezárások és kényszeroltások ellen tiltakozó kanadai kamionosoknak a hírek szerint befagyasztották a bankszámláit.)
Napjainkban tehát sem testünk, sem tulajdonunk felett nem rendelkezhetünk szabadon! (Egyes vélemények szerint a Great Reset-terv alapján az ingatlantulajdon is megszűnne.)
Semmiképpen sem kívánom túlértékelni a szabadság eszméjét. A liberalizmus már megszületése pillanatában is ezer sebből vérzett. A „liberalizmus utópia” – ezzel a címmel írt cikket a 19. század utolsó éveiben a lényeglátó egyházi író és teológus, keresztényszocialista politikus (későbbi székesfehérvári püspök), Prohászka Ottokár. Mennyire igaza volt! Hiszen már a szabadság fogalmának jelentése is nehezen meghatározható: a „mindent szabad, ami másnak nem árt”-féle kinyilatkoztatásokkal semmire sem megyünk. Lehetetlen pontos választ adni arra a kérdésre, hogy amikor szabadon cselekszünk, kinek, milyen érdeksérelmet okozunk. A szabadság kizárólagosságára alapozott társadalom illúzió – ezzel már a konzervativizmus atyja, Edmund Burke is tisztában volt.
Másrészt viszont az alapvető szabadságjogok garantálása – mint azt az elmúlt két évszázad európai és amerikai történelme bizonyítja – igenis lehetséges. A „boldog békeidők” idején, majd a két háború között Észak-Amerikában és Európa számos országában, majd a hidegháború évei alatt a nyugati világban a legalapvetőbb szabadságjogok érvényesültek. Az „új világrendben” azonban nem öntudatos, szabad emberekre, hanem engedelmes, elbutított, gyökereiktől elszakított termelő és fogyasztó alattvalókra, „munkaerő-állatokra” van szükség. (Egyes vélemények szerint rájuk is csak korlátozott számban.) Úgy hiszem azonban, a szabadság nélkül nem lehet kiegyensúlyozott, boldog életet élni. Képesek vagyunk cselekedni is érte?
Gergely Bence
(A szerző olvasónk.)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
