Amikor Ferenc pápa apostoli látogatásra külföldre utazik, az a szokása, hogy zárt körben találkozik az adott országban élő jezsuitákkal, mivel ő maga is Jézus Társaságának a tagja. Az alábbiakban a Portugáliában élő jezsuitákkal való beszélgetésének fordítását adjuk közre, melynek olasz leiratát a La Civiltà Cattolica főszerkesztője, Antonio Spadaro SJ tette közzé.–
2023. augusztus 5-én, az ifjúsági világtalálkozó alkalmából Portugáliában tett apostoli látogatása során Ferenc pápa délután öt órakor a Jézus Társasága által működtetett, Szent João de Brito nevű iskolában találkozott a jezsuita szerzetesekkel. Először Miguel Almeida tartományfőnök atya köszöntötte a pápát: „Szentatya, kedves Ferenc pápa, mindenekelőtt szívből köszönjük, hogy egy ilyen sűrű és megerőltető program során is szakított időt arra, hogy találkozzon velünk. Szívből köszönjük, hogy ezt az időt testvéreivel tölti, valóban úgy érezzük, hogy mindannyian testvérek vagyunk.” Ezután röviden bemutatta a tartományt. „Történelmünket illetően – mondta – régi provincia vagyunk, háromszor űztek ki bennünket Portugáliából, és ugyanannyiszor tértünk vissza. »Nehéz a konkolyt tövestől kigyomlálni« – tartja a mondás. Szerencsére nem is történt meg… Talán e kiutasítások miatt mindig pénzszegény tartomány voltunk, de azért is, mert történelmileg erős missziós jelleggel rendelkezünk. Nekem úgy tűnik, különösen két dolog tartozik a tartomány identitásához: mindenekelőtt a kreativitás, talán azért is, mert sokszor kellett alkalmazkodnunk. Másodszor pedig a tevékenységi köreink nem formálisak, kicsik, de mindig közel vagyunk az emberekhez. Azt hiszem, ez lelkipásztori munkánk egyik jellemzője, és nagy kegyelemnek tartjuk. Valamivel több mint százharmincan vagyunk. Tizennyolcan még nincsenek felszentelve, és ugyanennyien még nem tették le az utolsó fogadalmukat. Közel negyvenen vannak a képzési szakaszban. Európai viszonylatban hálát adhatunk Istennek, igazán hálásak vagyunk neki.” Ezután bemutatta a portugál tartomány tevékenységi területeit: oktatás, egyetemi lelkipásztori munka, plébániák, szociális munka és a kultúra világában való tevékenykedés. Azután beszámolt arról, ahogyan az ignáci közösség és a sok-sok barát, munkatárs és jótevő osztozik a közös küldetésben, és hogy ők milyen kegyelmet jelentenek a tartomány számára.
Végül a jezsuita rendtagokról és a közösségekről beszélt: jó a légkör, „de az is igaz, voltak feszültebb kapcsolatok közöttünk. Voltak válságaink, melyek mély sebeket ejtettek néhányunkban. Ezért kérem, imádkozzon értünk, mert a megbocsátás és a kiengesztelődés folyamatában vagyunk, és ez nem könnyű, mindnyájan emberek vagyunk.”
A pápa így válaszolt:
Köszönök mindent. Főleg az utolsót, amit mondtál: „Igen, itt is vannak problémák”, és ezzel éreztetted egy kicsit a valóságot, különben ez egy múzeum bemutatása lett volna, ahol minden rendben van és üvegtárolóban nyugszik. Köszönöm ezt a realizmust. Köszönöm, hogy itt lehetek, kész vagyok beszélgetni veletek! Kérdezzetek! Kérdezzetek bármit, amit akartok! Ne féljetek vakmerően kérdezni! Akár vakmerően is, aztán én majd válaszul elmondom, amit gondolok. Tényleg testvéri, nyílt párbeszédet folytassunk!
Ezután spontán kérdések következtek.
KÉRDÉS: Köszöntöm, Szentatya, a nevem Vasco, filozófiát tanulok, én vagyok a legfiatalabb a tartományban, ezért kértek meg, hogy én szólaljak meg először: az utolsókból lesznek az elsők… Szeretnék feltenni egy kérdést. Látva, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie a mi generációnknak, látva a mai szexualizált, fogyasztói társadalmat, a jezsuitaként szerzett tapasztalatai alapján mi a véleménye: a képzésünk úgy van-e felépítve, hogy szembe tudjunk nézni ezekkel a kihívásokkal? Hogyan tudjuk jezsuitaként a legjobb módon alakítani a képzésünket annak affektív, szexuális, testi dimenziójában?
FERENC PÁPA: Valójában két kérdést tettél fel, nem igaz? Sőt, volt egy állításod és egy kérdésed. Egy „elvilágiasodott” társadalomban élünk, ami engem nagyon aggaszt. Aggaszt, amikor a világiasság teret nyer a megszentelt életben. Éppen ma hozták nyilvánosságra azt a levelet, amelyet a római papoknak írtam a klerikalizmusról, mely a világiasság egyik formája. [1] Nos, a spirituális világiasság egy gyakorta visszatérő csapda. Meg kell tanulnunk különbséget tenni: egy dolog felkészülni a világgal való párbeszédre – ahogyan ti teszitek a művészet és a kultúra világával való párbeszéddel –, és másik dolog kompromittálni magunkat a világ dolgaival, a világiassággal.
Nagy hatással volt rám Henri de Lubac atya egyik könyvének a befejezése: a Méditation sur l’Église [Elmélkedés az Egyházról] című könyv utolsó négy oldalát a spirituális világiasságnak szentelte. Csak négy oldal, olvassátok el!
Gondolkodjatok majd el ezen! És tudjátok, mit mond de Lubac? Azt mondja, ez a legnagyobb rossz, ami az Egyházba behatolhat, rosszabb, mint a „szabados” pápák kora.
De vigyázzatok: párbeszédet kell folytatnotok a világgal, nem élhettek besavanyodott életet! Nem lehettek introvertált szerzetesek, akik befelé mosolyognak, befelé beszélnek, védik a saját kis környezetüket, anélkül, hogy bárkit is megszólítanának és meghívnának. Tehát ki kell mennetek ebbe a világba, ismerve annak előnyös és hátrányos vonásait. Te egy kicsit rávilágítottál a könnyű élet, a nyárspolgárság problémájára, igen, ez az élet „erotizált” is, ahogy mondod…
Tavaly tartottam egy beszédet, jobban mondva: szóltam pár szót, a kúrián dolgozó papokhoz, akik aztán kérdeztek is. A legtöbbjük fiatal. És egy ponton azt mondtam nekik: „Van itt van valami, amiről nem beszéltek, ez pedig a mobiltelefon használata és a pornográfia a mobiltelefonon. Közületek hányan néznek pornográf tartalmakat a mobiltelefonjukon?” Miután ezt mondtam, elmondták, hogy az egyikük megjegyezte: „Látszik, hogy órákat töltött a gyóntatószékben.”
Amikor novícius voltam, a tisztaságról, a szent tisztaságról beszéltek nekünk. Arra kértek bennünket, hogy ne nézegessünk pikáns fotókat…, tehát más idők voltak. Olyan idők, amikor a problémák nem voltak annyira akutak, ráadásul titkolták őket. Ma, hál’Istennek, az ajtó ki van tárva, nincs ok a problémák titkolására. Ha eltitkolod a problémáidat, az azért van, mert te így döntesz, de ez nem a társadalom vagy a szerzetesközösséged hibája.
Ma az egyik legsúlyosabb probléma az önkeresés rejtett menedékeivel kapcsolatos, melyek sokszor a szexualitást érintik, de mást is. Mit tegyünk? Én a lelkiismeret-vizsgálatban találok segítséget, ahogy azt Szent Ignác kérte. Szent Ignác nagyon ritkán adott felmentést alóla. Az imádság alól felmentést adott, ha valaki beteg volt, ha nem volt képes imádkozni, de a lelkiismeret-vizsgálat alól nem, mert az arra szolgál, hogy felismerjük, mi zajlik bennünk. Vannak olyan szerzetesek, akiknek a szíve ki van szolgáltatva fűnek-fának, az ablakok és az ajtók tárva nyitva. Egyszóval, nincs belső szilárdságuk.
Arra, amit kérdezel, így válaszolok: Tedd fel magadnak ezt a kérdést: „Milyen szellem mozgat engem? Milyen szellem mozgat általában, és milyen szellem mozgat ma, vagy milyen mozgatott aznap?”
Én nem a szexualizált társadalomtól félek, nem; attól félek, hogy miként viszonyulunk hozzá, ettől igen. A világias kritériumoktól félek. Inkább használom a „világias”, mint a „szexualizált” kifejezést, mert a „világias” szó mindent magában foglal. Például azt, hogy kényszeresen próbálunk előrelépni. Mindent megteszünk, hogy kitűnjünk, vagy ahogy Argentínában mondjuk, hogy „felkapaszkodjunk”.
Nagymamám, aki bölcs öregasszony volt, egy nap azt mondta nekünk: „Az életben előre kell haladni”, földet, téglát, házat venni… Világos, egy emigráns tapasztalatából származó szavak, apám is emigráns volt. „De ne keverjétek össze az előrehaladást – tette hozzá a nagymama – a törtetéssel. Aki ugyanis törtet, az kapaszkodik, mászik felfelé, és ahelyett, hogy háza lenne, vállalkozást alapítana, dolgozna vagy pozíciót szerezne, amikor a csúcson van, csak a fenekét mutatja.” Ez bölcsesség.
KÉRDÉS: Jó estét, Szentatya, még egyszer nagyon köszönjük! Lorenzónak hívnak, gyerekekkel és fiatalokkal dolgozom egy szegénynegyedben, Lisszabon külvárosában. Ön sokszor beszélt arról, mennyire fontos a szegényekhez, a migránsokhoz való közelség, a velük való barátság. Szeretném megkérdezni, mit tehetünk mi, jezsuiták, egyénileg és közösségileg, hogy életmódunk és tanúságtételünk mind inkább prófétai jel legyen, hogy nagyobb hatást gyakoroljunk a legszegényebbek életére. Köszönöm!
FERENC PÁPA: A szegényekkel való foglalkozás, mely benne van az ignáci rendi szabályzatban [Formula Instituti], a Társaságban különböző utakat, pályákat követett; voltak eltévelyedések is, de nagyon intenzív keresés volt, különösen a múlt században.
Emlékszem, Argentínában – amikor diák voltam – az egyik atya egy villa miseriába [nyomornegyedbe] [2] ment lakni, és egy kicsit ferde szemmel néztek rá, kicsit úgy, mint Llanos atyára Madridban. [3] Bolondnak tartották. Ez ma már nincs így. Ma azt látjuk, hogy
Aztán Janssens atya idején létrejöttek a kutatási és szociális tevékenységi központok, melyek akkoriban a reflexió kiváló útját nyitották meg, és végül elérkezett a közvetlen „beilleszkedés”, a szegényekkel való együttélés melletti döntés. Ezért említettem meg azt a papot, aki egyike volt azoknak, akiknek volt bátorságuk a szegények életén osztozni. Ma a szegények közé való beilleszkedés nekünk segít, evangelizál bennünket. Szent Ignác fogadalmat tétet velünk, mégpedig arról, hogy nem változtatunk a szegénységen a Társaságban, legfeljebb szigoríthatjuk. Ebben egy olyan felismerés van, a szegénység olyan szelleme, amelynek mindannyiunkban meg kellene lennie.
Mi van tehát az ignáci lelkiségben? Igen, ott benne van a szegények melleti és a szegények kísérése melletti elköteleződés. De vajon ez az egyetlen módja a társadalmi igazságosság megvalósításának? Nem ez az egyetlen. A társadalmi problémák megközelítésének ezerféle módja van.
Elmesélek valamit. Amikor érsek voltam, szerettem a nyomornegyedekbe járni. Egy nap, amikor odamentem, II. János Pál már nagyon beteg volt. Busszal mentem az egyik negyedbe, és amikor megérkeztem, elmondták, hogy a pápa meghalt. Miséztem az embereknek, azután ott maradtunk beszélgetni. Egy alacsony idős hölgy megkérdezte tőlem: „El tudná mondani nekem, hogyan választják a pápát?” Elmagyaráztam neki… Ő pedig: „És Önt is pápává választhatják?” Azt válaszoltam: „Bárkit pápává választhatnak.” Erre ezt mondta: „Adok magának egy tanácsot: ha pápává választják, vegyen magának egy kiskutyát.” „Miért?” – kérdeztem tőle. „Elsőként a kiskutyát etesse meg” – válaszolta. A nénike nincstelen volt, egy szegénynegyedben tengődött, de tudott egy s mást az egyházi dolgokról…
Ez érdekes. A szegények különleges bölcsességgel rendelkeznek, a munka bölcsességével, és azzal a bölcsességgel is, hogy méltósággal vállalják a munkát és annak feltételeit. Amikor a szegények „rosszá válnak”, mert nem tudják elviselni a helyzetüket – ez érthető –, akkor eluralkodhat rajtuk a harag és a gyűlölet. Ez is a feladatunk: a szegényeket kísérve meg kell akadályoznunk, hogy ezek a romboló érzések eluralkodjanak rajtuk, segítenünk kell őket a boldogulásban, az előrehaladásban és méltóságuk felismerésében.
Komoly problémák vannak, de sok bölcsesség is van azokban az emberekben, akik munkájukból élnek, akiknek ki kellett vándorolniuk, akik szenvednek, láthatjuk ezt abban, ahogyan a betegséget viselik, a halált fogadják. A népi lelkipásztori munka gazdagság, ezért azok, akiknek közületek ez a feladata, teljes szívvel végezzétek, mert ez érték az egész Társaságnak.
KÉRDÉS: Ferenc pápa, szerzetes testvérként szeretnék kérdést feltenni Önnek. [4] Francisco vagyok, tavaly egy szombatévet töltöttem az Egyesült Államokban. Volt egy dolog, ami erős benyomást tett rám ott, és ami időnként szenvedést okozott nekem. Láttam, hogy sokan, püspökök is, kritizálják azt, ahogyan Ön az Egyházat vezeti. Sokan vádolják a jezsuitákat is, akik egyfajta kritikus erőforrása szoktak lenni a pápának, de most már nincs így. Sőt, azt szeretnék, hogy a jezsuiták kifejezetten bírálják. Hiányzik-e Önnek a kritika, amelyet a jezsuiták gyakorolni szoktak a pápával, a tanítóhivatallal, a Vatikánnal szemben?
FERENC PÁPA: Láthattad, hogy az Egyesült Államokban nem könnyű a helyzet: nagyon erős, szervezett reakciós hozzáállás van, mely az Egyházhoz tartozást érzelmileg is meghatározza. Szeretném emlékeztetni ezeket az embereket, hogy a visszafelé törekvés [indietrizmus] hasztalan, és meg kell érteni, hogy helyes fejlődés van a hit és az erkölcs kérdéseinek megértésében, míg követjük azt a három kritériumot, amelyet Lerinumi Szent Vince már az ötödik században megfogalmazott: a tanítás fejlődik, ut annis consolidetur, dilatetur tempore, sublimetur aetate [az évek múltával erősödjön, idővel terjedjen, a korral pedig a magasba emelkedjen – a Szerk.]. Más szóval
Nézzük egy konkrét példát. Ma bűn atombombát birtokolni; bűn a halálbüntetés, nem szabad gyakorolni, pedig korábban nem volt az; ami a rabszolgaságot illeti, voltak előttem pápák, akik eltűrték, de ma már más a helyzet. Tehát változik, változik, de ezekkel a kritériumokkal. Szeretem az „alulról felfelé” képet használni, vagyis ut annis consolidetur, dilatetur tempore, sublimetur aetate. Mindig ezen az úton, a gyökekektől kiindulva, a felfelé haladó életnedvvel, s ezért szükség van a változásra.
Lerinumi Szent Vince párhuzamot von az ember biológiai fejlődése és a hitletétemény egyik korból a másikba való átörökítése között: a hitletétemény az idő múlásával növekszik és megszilárdul. Láthatjuk, hogy az ember megértése az idő múlásával változik, és így az ember tudata is mélyül. A többi tudomány és azok fejlődése is segíti az Egyházat a megértés eme növekedésében. Az Egyház tanításának egyetlen változatlan kőtömbként való felfogása téves.
De egyesek kívülállónak gondolják magukat, visszafelé haladnak, ők azok, akiket én „hátra arcot hirdetőknek” [indietristák] nevezek. Ha visszafelé haladsz, akkor valami zárt, az Egyház gyökereitől elszakadt dolgot csinálsz, és elveszíted a kinyilatkoztatás életnedvét. Ha nem változtatsz felfelé, akkor hátrafelé mész, és akkor más változtatási kritériumokat alkalmazol, mint amiket maga a hit ad a növekedéshez és a változáshoz. És ennek az erkölcsre gyakorolt hatásai pusztítóak. Azok a problémák, amelyeket az erkölcstan szakértőinek ma vizsgálniuk kell, nagyon súlyosak, és megoldásukhoz vállalni kell a változás kockázatát, de az általam említett irányban.
Te jártál az Egyesült Államokban, és azt mondod, hogy a bezárkózás légkörét tapasztaltad. Igen, úgy látom, bizonyos helyzetekben ez a légkör tapasztalható. De így elveszíti az ember az igazi hagyományt, és ideológiákhoz fordul mindenféle támogatásért. Más szóval,
Szeretném Arrupe [egykori jezsuita rendfőnök] bátorságát méltatni. Arrupe egy úgymond elakadt Társaságot talált. Ledóchowski rendfőnök összeállította az Epitomét… Tudjátok ti, fiatalok, mi az az Epitome? [5] Egy szót sem hallottatok róla, mert az Epitoméból semmi sem maradt! Ez egy válogatás volt a rendalkotmányból és a szabályokból, minden összekeverve. A rendmániás Ledóchowski a kor mentalitását követve azt mondta: „Összeállítom, hogy a jezsuiták a legapróbb részletekig tisztában legyenek mindennel, amit tenniük kell.” És az első példányt elküldte Rómába egy bencés apátnak, aki nagy barátja volt, és aki egy kis papírlapon ezt válaszolta neki: „Ön ezzel megölte a Társaságot.”
Más szóval, megalakult az Epitomé Társasága, az a Társaság, amelyet a noviciátusban megismertem, bár nagyszerű növendéknevelőkkel, akik nagy segítségemre voltak. De egyesek a Társaságot megmerevítő dolgokat tanítottak. Ezt a lelkiséget örökölte Arrupe, akinek volt bátorsága, hogy ezt mozgásba hozza. Valami kicsúszott a kezéből, ahogy az elkerülhetetlen, például a valóság marxista elemzésének a kérdése. Aztán tisztáznia kellett néhány dolgot, de ő olyan ember volt, aki képes volt előretekinteni. És milyen eszközökkel nézett szembe Arrupe a valósággal? A Lelkigyakorlatokkal. 1969-ben megalapította az Ignáci Lelkiségi Központot. És megbízta ennek a központnak a titkárát, Luís González Hernándezt, hogy járja be a világot, tartson gyakorlatokat, és nyissa meg ezt az új panorámát.
Ti, fiatalabbak, nem találkoztatok már ezekkel a feszültségekkel, de amit mondasz az Egyesült Államok-beli egyház bizonyos szektorairól, az arra emlékeztet, amit az Epitoméval átéltünk, mely egy teljesen megmerevedett és szemellenzős mentalitást hozott létre. Azok az amerikai csoportok, amelyekről beszélsz, nagyon zártak, elszigetelődnek.
KÉRDÉS: Szentatya, Ön számomra álmaim pápája a II. Vatikáni Zsinat után. Mit álmodik a jövő Egyháza számára?
FERENC PÁPA: Sokan megkérdőjelezik a II. Vatikáni Zsinatot anélkül, hogy megneveznék. Megkérdőjelezik a zsinat tanításait. Ha a jövőbe tekintek, úgy gondolom, bátran a Lelket kell követnünk, meg kell hallanunk, mit mond nekünk. A múlt héten olvastam a De statu Societatis dokumentumot, mely számot vet a jezsuita rend helyzetével. A máról szól, de mindig nyitottan. Bemutatja a továbblépés lehetőségét, az úton való továbbhaladás szükségességét.
Szemem előtt van Arrupe „végrendelete”, amikor Thaiföldön a menekültközpontokban dolgozó jezsuitákhoz beszélt. Miről beszélt nekik? Az imáról. A menekültekkel foglalkozó embereknek az imádságról beszélt. A hazafelé úton agyvérzést kapott, ez a beszéd volt hát a végrendelete.
A jezsuita imádsággal előre megy, nem fél semmitől, mert tudja, hogy az Úr a maga idejében megérezteti majd vele, amit tennie kell. Ha egy jezsuita nem imádkozik, kiszáradt jezsuitává válik. Portugáliában azt mondanák, hogy „szikárrá” vált…
KÉRDÉS: Szentatya, köszönöm szépen, hogy eljött hozzánk. Federico vagyok, a tartományfőnök nemrég nevezett ki novíciusmesternek. Ön a Lelkigyakorlatokról beszélt. Szent Ignác az elején úgy mutatja be, mint életünk újrarendezésének időszakát, hogy ne rendezetlen vonzalom irányítson bennünket. Ön mit gondol, milyen rendezetlen vonzalmak a leggyakoribbak az Egyházban, különösen a Társaságban?
FERENC PÁPA: Ma jelent meg a világiasságról és a klerikalizmusról szóló levél. Ezt a két témát szeretném kiemelni papságunk számára. A klerikalizmus belopakodik a papokba, de még rosszabb, amikor a világiakba lopakodik be. Félelmetesek a klerikalizált laikusok. Ezzel a két szellemmel, a világiassággal és a klerikalizmussal válaszolok, ezek nagy kárt okozhatnak a Társaságnak.
Milyen szellem mozgatott engem? Volt egy nagyszerű lelki mesterem, Fiorito atya, sok könyv szerzője. [6] Ő ismertetett meg egy 18. századi chantilly-i skolasztikus lelki vezetőnek, a jezsuita Claude Judde atyának a műveivel, akinek egy nagyon szép írást köszönhetünk a „mozgató szavak” megkülönböztetéséről, vagyis azoknak a szavaknak a felismeréséről, amelyeket magamnak mondok, hogy meghozzak egy döntést, vagy amelyek inkább egy bizonyos útra terelnek, mint egy másikra. [7]
Visszatérek a témához. Hasznos lehet a nagy jezsuiták figyelmeztetése arra, hogy milyen szellem lopakodik be az életünkbe. Igen, ma valószínűleg a jó szellem vezetett téged, és ezt meg kell köszönnöd az Úrnak. De holnap a másik szellem is bekúszhat. Ne felejtsétek el az evangéliumi példázatot! Amikor a gonosz szellem kimegy az emberből, a pusztában bolyong és unatkozik. Közben az az ember elkezdi a megtérést, mindent megváltoztat. Miután eltelt egy kis idő, a szellem egyszer csak azt mondja: „Meg akarom nézni a házat, amelyben korábban laktam, lássuk, milyen állapotban van.” Benéz az ablakon, és nem hisz a szemének: minden rendben, minden tiszta. Elmegy keresni hét, nála rosszabb szellemet, és azokkal az ördögökkel, a másik hét démonnal együtt bemegy a házba. De udvariasan, észrevétlenül lép be.
Jézus azzal fejezi be, hogy az az ember rosszabb állapotba került, mint amilyenben korábban volt. Más szóval, vigyázzatok, nehogy fokozatosan lecsússzatok. Van egy nagyon szép argentin tangó, melynek a címe: Barranca abajo, vagyis „Le a szakadékba”. Amikor az ember elkezd lecsúszni a szakadékba, elveszett. Lecsúszik, és alulról magával húz téged. Ezért fontos, hogy megvizsgáljuk a lelkiismeretünket, hogy a „jól nevelt” démonok ne tudjanak csendben behatolni.
Sokan – a lelkigyakorlatokon láthatjátok –, jó emberek, buzgó emberek egy idő után a vigasztalanságban végzik, világias módon, nem keresztény módon élnek. Hogyan jutnak oda? Az önvizsgálat, a lelkiismeret-vizsgálat hiánya miatt. A lelkiismeret-vizsgálat azt jelenti, hogy éberen figyelünk, nem jön-e a hét démon, rosszabbak az elsőnél.
mert nem csak a bűnökről van szó – azokat gyónjátok meg –, mert önmagunk megvizsgálása mindennapos dolog: mi történt ma a szívemben? Nem szabad felhagyni ezzel a gyakorlattal!
KÉRDÉS: Kedves Szentatya, José testvér vagyok, a legfiatalabb testvér a Portugál Tartományban. Ötvenhatéves vagyok, harminckét éve élek a Társaságban. Jézus Társasága nagy válságot él át a testvérek hivatásának tekintetében az egész világon, különösen Európában, és nyilvánvalóan Portugáliában is. Jelenleg a Generálisi Kúria statisztikái szerint a testvérek a Társaság tagjainak mindössze 5%-át teszik ki. Szeretném megkérdezni: Ön mit gondol, mit tehet a rend a hivatások terén, hogy kilábaljon ebből a válságból, és békében éljen, hogy több fiatal legyen, aki jezsuita testvér szeretne lenni?
FERENC PÁPA: Tavaly a generális atya meghívott, hogy beszéljek a világ minden tájáról érkezett testvérek találkozóján. Nagyon lelkesek voltak, nemcsak azért, mert testvérként élhetnek, hanem azért is lelkesedtek, hogy ezt a hivatást megismertessék. Igen, volt idő, amikor sok, nagyon sok testvér volt a Társaságban.
Amikor tartományfőnök voltam, a legjobb megfigyeléseket egy-egy papnövendék felszenteléséhez a testvérek vagy a növendékházban dolgozó nők adták nekem. Emlékszem egy testvérre, Isten igaz embere volt, aki szinte sosem beszélt, végezte a feladatait, mindig mosolyogva, sokat imádkozott. Egyszer megkértem, hogy beszéljen egy esetről. Odajött hozzám, és azt mondta: „Nézze, ne szenteltesse fel azt a papnövendéket! Ne küldje el, de ne is szenteltesse fel, csak figyeljen!” Hat hónappal később az illető elhagyta a Társaságot, mert nem bírta elviselni, hogy nem szentelték fel a várt időben. Kiderült, hogy nagyon zavaros érzelmi életet élt.
A testvéreknek jó szemük van, ők valamiképpen a Társaság emlékezetét, mindennapi emlékezetét jelentik. A La Civiltà Cattolicában nemrég halt meg Carlo Rizzo testvér. Hány éves volt Antonio? Kilencvenhét éves! És az a szent ember mindent tudott, ami azokkal az értelmiségiekkel történt, akikkel együtt élt! Csendben szolgált.
KÉRDÉS: Szentatya, João vagyok, néhány évvel ezelőtt Rómában megöleltem, de akkor nem mondtam meg a nevemet, mert túlságosan izgultam. A coimbrai egyetemi központban dolgozom. Szeretnék feltenni egy nehéz kérdést. A csütörtöki nyitóünnepségen, itt, Lisszabonban azt mondta, hogy mindannyian úgy vagyunk meghíva, ahogy vagyunk, és hogy az Egyházban mindenki számára van hely. Én a lelkipásztori munkámat nap mint nap fiatal egyetemi hallgatókkal végzem, és köztük sok igazán remek ember van, akik nagyon elkötelezettek az Egyház, a központ iránt, szoros barátságban vannak a jezsuitákkal, de homoszexuálisnak vallják magukat. Az Egyház aktív részének érzik magukat, de gyakran nem látják az Egyház tanításában azt az utat, ahogyan megélhetik affektivitásukat, és a tisztaságra való felhívásban nem személyes meghívást, hanem inkább kényszerítést látnak a cölibátusra. Mivel életük más területein erényesek, és ismerik a tanítást, mondhatjuk-e, hogy mindannyian tévedésben vannak, mert nem érzik lelkiismeretükben, hogy kapcsolatuk bűnös? És mi hogyan tudunk lelkipásztori szempontból úgy cselekedni, hogy ezek az emberek életmódjukban azt érezzék, hogy Isten egészséges és gyümölcshozó affektív életre hívja őket? Elismerhetjük-e, hogy kapcsolataikban megvan a lehetőség arra, hogy megnyíljanak és az igaz keresztény szeretet magvait adják, hogy az igaz keresztény szeretethez tartozik a jó, amit tehetnek, a válasz, amelyet az Úrnak adhatnak?
FERENC PÁPA: Úgy vélem, a „mindenkinek” szóló meghíváson nincs vita. Jézus nagyon világosan fogalmaz: mindenki. A vendégek nem akartak eljönni a lakomára. Erre Jézus azt mondta, hogy menjenek ki az útkereszteződésekre, és hívjanak mindenkit, mindenkit. És hogy egyértelmű legyen, Jézus azt mondja: „egészségesek és betegek”, „igazak és bűnösök”, mindenki, mindenki! Más szóval, az ajtó mindenki előtt nyitva áll, mindenkinek megvan a maga helye az Egyházban. Hogyan fogja ezt megélni? Segítünk az embereknek úgy élni, hogy éretten el tudják foglalni azt a helyet, és ez mindenféle emberre vonatkozik.
Rómában ismerek egy papot, aki homoszexuális fiatalokkal foglalkozik. Világos, hogy ma nagyon erős a homoszexualitás témája, és a vele kapcsolatos érzékenység a történelmi körülményeknek megfelelően változik. De ami nekem egyáltalán nem tetszik, általánosságban, hogy nagyítóval nézzük az úgynevezett „testi bűnt”, ahogyan azt a hatodik parancsolattal kapcsolatban oly sokáig tettük.
Tehát mindenki meghívást kapott. Ez a lényeg. És mindenkinek a legmegfelelőbb lelkipásztori segítséget kell megadnunk. Nem szabad felületesnek és naivnak lennünk, nem szabad olyan dolgokra és viselkedésformákra kényszeríteni az embereket, amelyekre még nem érettek, vagy amelyekre nem képesek. Az emberek lelki és pasztorális kísérése nagyfokú érzékenységet és leleményességet igényel.
A kérdésedből kiindulva szeretnék még valamit hozzátenni, ami a transzszexuális embereket érinti. A szerdai általános kihallgatáson részt szokott venni Geneviève nővér, aki a Charles de Foucauld szellemiségében élő Jézus Kis Nővérei kongregációhoz tartozik, nyolcvanéves, és két másik nővérrel együtt a római cirkusz tagjainak lelki kísérője. Egy vándorházban laknak a cirkusz mellett. Egyszer elmentem hozzájuk látogatóba. Van egy kis kápolnájuk, konyhájuk, alvóhelyük, minden szépen elrendezve. Ez a nővér sokat dolgozik transznemű lányokkal is. Egy nap azt mondta nekem: „Elvihetem őket a kihallgatásra? „Persze!” – válaszoltam neki, „miért ne?” És mindig eljön a transznemű nők csoportja. Amikor először jöttek, sírtak. Megkérdeztem tőlük, miért. Az egyik azt válaszolta: „Nem gondoltam, hogy a pápa fogadni képes engem!” Aztán az első meglepetés után szokásukká vált, hogy eljönnek. Vannak, akik írnak nekem, és én e-mailben válaszolok nekik. Mindenki meg van híva! Láttam, hogy ezek az emberek elutasítva érzik magukat, és ez rendkívül fájdalmas.
KÉRDÉS: Köszöntöm, Szentatya, Domingo vagyok, most kezdem a képzés magisztériumnak nevezett szakaszát. [8] Ön mindig azt kéri, hogy imádkozzunk Önért… Megosztaná velünk, mi nyomja leginkább mostanában a szívét? Mi az, amitől leginkább szenved? Egyrészt tehát, mi nyomja a szívét, másrészt pedig milyen örömei vannak mostanában?
FERENC PÁPA: A legnagyobb örömöm a szinódusra való készülés, még akkor is, ha néha azt látom, hogy egyes részeknél hiányosságok vannak a lebonyolítás módjában. Örömmel látom, hogy kis egyházközségi csoportokból és más egyházi csoportokból nagyon szép gondolatok születnek, és nagy erjedés van. Ez öröm.
Ezzel kapcsolatban szeretnék megismételni egy dolgot: a szinódus nem az én találmányom. VI. Pál volt az, aki a zsinat végén felismerte, hogy a katolikus Egyház elvesztette a szinodális jellegét. A keleti egyház megtartotta. Ezért azt mondta: „Tenni kell valamit”, és létrehozta a Püspöki Szinódus Titkárságát. Ettől kezdve lassú fejlődés történt. Néha nagyon tökéletlenül. 2001-ben például megbízott elnökként vettem részt azon a szinóduson, amelyet „a püspök mint Jézus Krisztus evangéliumának szolgája a világ reménye érdekében” témáról tartottunk. Amikor előkészítettem a dolgokat a szavazásra arról, hogy mi érkezett be a csoportoktól, a szinódusért felelős bíboros azt mondta nekem: „Ne, ezt ne tedd be! Vedd ki!” Vagyis egy cenzúrázott szinódust akartak, a dolgokat megakasztó kuriális cenzúrát.
Az idők során tehát voltak ilyen tökéletlenségek. Sok volt belőlük, ugyanakkor ez volt az út, amelyen előrehaladtunk. A Püspöki Szinódus Titkársága létrejöttének ötvenedik évfordulója alkalmával aláírtam egy dokumentumot, amelyet a szinodális teológia szakértő teológusai készítettek. Ha jó eredményt akartok látni ötven évnyi út megtétele után, nézzétek meg azt a dokumentumot.
A szinodalitás nem szavazatszerzésről szól, mint politikai pártok esetén, nem preferenciákról, nem ehhez vagy ahhoz a párthoz való tartozásról. A szinóduson a Szentlélek a főszereplő. Ő a főszereplő. Tehát hagyni kell, hogy a Lélek irányítsa a dolgokat. Hagyjuk, hogy kifejezze magát, ahogyan pünkösd reggelén tette. Azt hiszem, ez a legerősebb út.
Ami az aggodalmakat illeti, nyilvánvalóan az egyik dolog, ami nagyon aggaszt engem, kétségkívül a háborúk. A második világháború vége óta szüntelenül háborúk dúlnak szerte a világon. És ma látjuk, mi történik a világban. Szükségtelen bármit is hozzátennem.
KÉRDÉS: Nagyon köszönöm, Szentatya, hogy eljött Lisszabonba. Az én nevem szintén Francisco [Ferenc]. Ön valóban megváltoztatta ennek a városnak, ennek az országnak, és mondhatnám, az egész keresztény világnak a légkörét. Én voltam az egyik az utolsó három rendtag közül, aki letette az utolsó fogadalmát. Nagy örömmel átérzem, hogy Önnel együtt dolgozhatok. Ezért kérdezem: mi a mi küldetésünk Egyházként, Jézus Társaságaként és portugál tartományként? Milyen szerepünk van abban, hogy learassuk ennek az ifjúsági világtalálkozónak a gyümölcseit? A dolgok valóban változnak, az emberek tele vannak lelkesedéssel: mit kell tennünk, hogy ne szalasszuk el ezt a nagyszerű lehetőséget, amelyet Ön adott nekünk?
FERENC PÁPA: Az ifjúsági világtalálkozón sok portugál fiatal részt vesz. Meg kell ragadnotok a fiatalok nyugtalanságát, és segíteni kell őket abban, hogy ezt a nyugtalanságot fejleszteni tudják, hogy ne váljon múltbeli emlékké. Más szóval, a nyugtalanságnak szép fokozatosan fejlődnie kell.
Tehát nem válhat egy múltbeli érzés emlékévé. Gyümölcsöt kell teremnie, és ez nem könnyű. Kérlek benneteket, folytassátok a fiatalokkal, akik itt vannak, de azokkal is, akik nem vettek részt rajta. Itt jól felkavarodott a víz, és a Szentlélek kihasználja, hogy megérintse a szíveket. Mindegyik fiatal másként jön ki belőle, ezt a „másféleséget” meg kell őrizni. Most rajtatok a sor: kísérjétek őket, hogy ez megmaradjon és növekedjen. Itt az ideje, hogy kivessük a hálókat, a szó evangéliumi értelmében.
Köszönjük, Szentatya, hogy eljött!
JEGYZETEK
1. Ferenc pápa levele a római egyházmegye papjaihoz, https://www.vatican.va/content/francesco/it/letters/2023/documents/20230805-lettera-sacerdoti.html.
2. Argentínában villa miseriának nevezik a kunyhókból és szegényes viskókból álló nem hivatalos településeket. Nevüket Bernardo Verbitsky Villa Miseria también es América [Amerika is nyomornegyed] (1957) című regényéről kapták, mely a belső migránsok borzasztó életkörülményeit mutatja be.
3. José María de Llanos, más néven „Llanos atya” (Madrid, 1906. április 26. – Alcalá de Henares, 1992. február 10.) spanyol jezsuita volt, az úgynevezett „munkáspapok” legismertebb képviselője Spanyolországban.
4. A szerzetesi fogadalmat tett, de pappá nem szentelt jezsuita testvérek arra szentelik életüket, hogy segítsék a Társaság közös küldetését.
5. A pápa itt egy a Társaságban használatos és a 20. században újrafogalmazott gyakorlati összefoglalóra utal, melyet a rendalkotmány helyettesítőjének tekintettek. A jezsuiták képzését a Társaságról egy ideig ez a szöveg határozta meg, olyannyira, hogy egyesek sosem olvasták a rendalkotmányt, a voltaképpeni alapító szöveget. A pápa véleménye szerint a Társaságnak ebben az időszakában az a veszély fenyegetett, hogy a szabályok elnyomják a szellemet, és a karizma túlzott részletezésének és túlmagyarázásának a kísértése győzött.
6. Miguel Ángel Fiorito jezsuita atya Ferenc pápa lelki atyja volt. A La Civiltà Cattolica kiadta az írásait öt kötetben: www.laciviltacattolica.it/categoria-prodotto/escritos-fiorito.
7. Vö. Claude Judde: Oeuvres spirituelles, Perisses, Lyon, 1883, II, 313–319.
8. A jezsuita képzés szakasza, mely általában apostoli tevékenység végzését foglalja magában a filozófiai és teológiai tanulmányok között.
Forrás: La Civilta Cattolica
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
