Az elvesztett francia uniós választás után nagyjából másfél héttel történt: a normandiai partraszállás 75. évfordulóját megünnepelték Angliában is. Beszélt Macron elnök is. Felolvasta a francia ellenállás egyik gyerekhősének kétségtelenül szívbemarkoló levelét.
Henri Fertet-ről van szó, egy francia fiúról, aki gyerekként egy ellenálló csoportot vezetett, és akit a németek elfogtak, megkínoztak és kivégeztek. Amikor agyonlőtték, 16 éves volt. Fertet-ről akkor hallottam először, amikor 2007-ben Nicolas Sarkozy néhány nappal köztársasági elnökké választása után bejelentette, hogy azt szeretné: egy 1941-ben kivégzett kommunista gimnazista, Guy Moquet szüleinek írt, híres búcsúlevelét minden iskolában olvassák fel. Ősszel, az ellenállás hőseinek a napján. A konzervatív elnök, a patrióta politikus szép gesztusáról volt szó. De már akkor nyilvánvaló volt: Sarkozyt annyira gyűlöli a baloldal, hogy bármit mond, ellenfele kiforgatják. A zömében baloldali pedagógus-szervezetek tiltakoztak, mondván, hogy beleszól a köztársasági elnök az oktatásba. Az nem érdekelte őket, hogy éppen egy baloldali hősnek akart emléket állítani.
Amikor Guy Moquet miatt cirkuszoltak a francia tanárok, az egyik tévévitában hallottam először Henri Fertet nevét. Egy történész ült a stúdióban és arról beszélt, hogyha még egy kommunista ellenálló halhatatlanná tételét is elutasítja a baloldal, ha azt Sarkozy javasolja, mit szóltak volna, ha például a gyerekellenállás katolikus, mélyen vallásos, egyáltalán nem baloldali hőséről, Fertet-ről akart volna Sarkozy megemlékezni. Aki pusztán patrióta volt és gyűlölte a hazáját elfoglaló idegeneket.
Nos, eljött 2019 – és Macron rá emlékezett. Fertet-re. Na de hogyan! Igen, levélolvasással, ahogy azt Sarkozytől tanulta. Felolvasta Henri Fertet szüleinek írt búcsúlevelét – de cenzúrázva. Minden olyan részletet kihagyott belőle, ami arra utalna, hogy a 16 éves fiú, akit néhány nap múlva kivégeznek a németek, mélyen hívő. Kimaradt az utalás gyóntatópapjára, kimaradt az a részlet, hogy apját imádkozásra biztatja, és minden sor kimaradt, amiben elhangzik, hogy az Úr, az Ég, vagy az Isten. Amikor ezt az egyik internetes újság észrevette, az elnöki hivatal azzal indokolta a változtatást (a cenzúrát), hogy sajnos csak rövid ideig beszélhetett Macron az ünnepségen és muszáj volt megkurtítania a levelet. Azt persze nem magyarázták meg, hogy miért éppen a katolikus vallásra utaló gondolatokat húzták ki – egytől egyig.
Nyilvánvalóan azért olvasta fel az ellenálló fiú levelét, hogy ezzel is mintegy utánozza tekintélyes elődjét, Nicolas Sarkozyt. Az már más kérdés, hogy ideológiailag megfelelő legyen a produkció, cenzúrázni kellett egy kicsit. Azon meg nehéz csodálkozni, hogy Macront nem érdekli valójában a meggyilkolt fiú emléke. (Tényleg csak zárójelben írom: Henri Fertet utóélete is döbbenetes. Testvére, akitől egyébként szintén búcsúzik kivégzése előtt a levélben, soha életében nem tudta feldolgozni mártír bátyja halálát és a nyolcvanas évek elején az akkor már nagyon idős édesanyjával együtt megölte magát. Kimentek a Besancon melletti erdőbe és autójuk kipufogócsövét bevezették az utastérbe és megfulladtak.)
Macronra visszatérve, eléggé szembetűnő: az elnök sajátos kísérletbe kezdett. Hosszú távon nem lehet sikeres ez a taktika, de hát az uniós választási kudarc után a 2020-as, tavaszi önkormányzati választásokon muszáj szavazókat szereznie. Nem annyira nehéz észrevenni, hogy mi is Macron elképzelése. Szüksége van bal- és jobboldali szavazókra, ez ugye nem kérdés. Úgy tűnik számomra, hogy két évébe telt, mire kezdte megismerni saját országát, a francia társadalmat. Természetesen minden kategorizálás mögött leegyszerűsítés húzódik és a kivételekről sem szabad megfeledkezni, de úgy látom, hogy Macron arra jött rá: a francia hagyományos baloldal elsősorban az ideológia foglya, a francia hagyományos jobboldal pedig inkább pragmatikus. Még egyszer: természetesen csak egy részükről beszélek. Főleg a jobbközép esetében, hiszen láthattuk: amikor valódi politikust támogathatnak – utoljára Nicolas Sarkozy volt ilyen képességű ember – , akkor bármilyen közvetlen praktikumról lemondanak.
A francia baloldalt irritálja az identitás kérdése, irritálja a bevándorlásellenesség – és irritálja bármi, ami akárcsak egy icipicikét sértheti a világiasságot. (Kivétel a muszlimok vallásossága, mert azt egyfajta ellenállásnak fogják fel. Az sérthetetlen.) Azaz, a baloldali szavazókat nem akarta Macron olyasmivel bosszantani, hogy az ellenállás hőse egy hívő fiú és imádkozik. Ahogy az sem véletlen, hogy a Notre Dame-i tűz után Macron nyilvánvalóan tudatosan kerülte, hogy a templomot katolikus jelképnek nevezze. Ezzel sem akart idegesíteni baloldali szavazókat.
Macron nyilvánvalóan abban bízik, hogy a jobboldali szavazók elnézik neki ezeket a turpisságokat – hosszú távon persze nem fogják, de ez egy másik kérdés – , cserében a tehetősebb jobboldali szavazóknak gazdaságilag viszont kedvezni próbál. Közalkalmazottakat rúg ki, megszorításokat tervez és a kiszolgáltatott sárgamellényesek követelése ellenére nem vezet be vagyonadót. Persze, akármennyire is pragmatikus egy konzervatív szavazó, sőt, ha még egy levélhamisítást is elnéz Macronnak, egyéb botrányait már nehezebben fogja. Ahogy ez eddig sem sikerült. Hogy csak néhány példára emlékezzünk: A zene ünnepére transzvesztitákat hívni az elnöki palotába, félmeztelen karibi bűnözőkkel fényképezkedni zavarba ejtően eksztatikus állapotban, megmagyarázhatatlan kapcsolatban lenni egy szadista testőrrel – ezt eltitkolni már elég nehéz, itt a ravaszkodás sem segít.
Persze, a 2012 óta a hatalomtól távol élő, minden lényegesebb választást elvesztő francia néppárt több vezetője egyre furcsábban viselkedik. Ha a pártjuk nem tud győzni, megpróbálnak személyesen nyerni – átállni a hatalom oldalához, átszivárogni Macronhoz. Meg jönnek a saját pártjukat teljesen feleslegesen önostorzó politikusok, egyre-másra. A múlt héten alig hittem a szememnek, amikor Luc Ferry filozófus írását olvastam a Le Figaróban. A francia néppárt haláláról ír, sőt, szerinte már a temetése is megvolt. Jacques Chirac egykori oktatási minisztere, 1968 egyik első bírálója, akinek a francia akadémia azóta sem felejtette el, hogy a nyolcvanas években kritizálni merészelte Bourdieu-t és Foucault-t. Azaz, Ferry egy kemény és eltökélt jobboldali filozófus, akit ráadásul politikai nézeteiért a tudomány világa büntette is – váratlanul elgyengült. Úgy érezte, hogy most jött el az idő, hogy saját pártján kívül a nemzeti jobboldalt és Marine Le Pent is szidja. Úgy látja, hogy a nemzeti jobboldal gazdasági programja az 1970-es évek francia kommunista pártjáéra hasonlít. Azaz, Ferry szerint nincs vállalhatatlanabb most Franciaországban – a nemzeti jobboldalnál. És ha folytatjuk Luc Ferry gondolatmenetét, a francia néppárt nem ott hibázott, hogy az uniós kampány utolsó heteiben megijedt (elgyávult) és a határvédelem meg a migráció kérdését félretette, hanem hogy nincs elég távol a nemzeti jobboldaltól. Az ilyen típusú önbírálatok kétségtelenül Macront segítik.
A baloldali szavazókkal egyébként nagyon könnyű Macron dolga. Eleve, azért ne felejtsük: egy volt szocialista miniszterről van szó. A baloldalnak mindössze Macron példátlan szociális érzéketlenségét kell elfogadnia. De, mint írtuk, ők az ideológiai kérdésekre fogékonyabbak, abban Macron kifogástalanul teljesít és talán majd az sem zavarja a francia szocialista párt egykori támogatóit, hogy gazdaságilag végletesen kettészakítja Macron az országot. A francia baloldali emberek egy jó részének nem kell tett, nem kell cselekvés – elég a szó is.
Az „egyszerre ez is, meg az is” előbb-utóbb persze a „semmi sem lesz” világába vezeti Macront. De addig még nyilván hallhatunk néhány sajátosan megrövidített történelmi levelet.
Gábor László, az Origo főszerkesztője
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
