Nem vagyok rajongó típus, elvakult biztosan nem. Régebben, gyerekként, fiatal felnőttként jóval lelkesültebb voltam, ma már higgadtabban, racionálisabban látom a klasszikus zenei világ alakulásait.
Azelőtt Solti, Abbado, Marton, Caballé, Obrazcova, Cossotto, Zajick, Domingo, Giacomini, Ghiaurov, Cappuccilli, Milnes – és hosszan sorolhatnánk – fellépései jobban kiváltották az élő találkozás izgalmát, a művészi páratlanság, nemegyszer a zsenialitás felismerésének élményét. Az újabb generációk felkapott képviselői inkább érdekességükkel, ideális alkatukkal, tisztes profizmusukkal, zeneileg pontos helytállásukkal tudták felhívni magukra a figyelmet. Az évezred, a 21. század úgy indult, hogy még derengett a korábbi csillagok fénye, és az az alkonyi világosság szebbnek tűnt, mint a következő ködös, kilátástalan hajnal. Lassan visszavonultak, eltávoztak a rajonghatók, követőik pedig a kortárs kihívásoknak így-úgy megfelelve tartották a zenei frontot. Aztán egyszer csak színre lépett egy reményekre jogosító, friss nemzedék; főleg Kelet-Európából és a Távol-Keletről művészek sokasága jelentkezett az időközben keletkezett űr betöltésére. Nagyszerű karmesterek, hangfajonként remek énekesek (és hangszeresek) sora vette fel a versenyt az „új világ” kihívásaival.
Korábban kivételt erősítő példaként emlegettem, hogy – jóllehet nem kedvelem a kihívó extravaganciát – a görög–orosz karmester, Teodor Currentzis teljesen önazonos, s ezáltal hiteles, kimeríthetetlen szellemi-lelki mélységű művész. E feltétlen hitelesség útján lépett be a valóban rajongásra érdemesek sorába a Vilniusban született, örmény–litván származású szoprán, Asmik Grigorian. Örökölt tehetség: édesapja, Gegam Grigorian az enyhülő hidegháború korszakának, illetve a 20. és 21. század fordulójának egyik legkiválóbb szovjet-orosz tenorjaként járta a világot, ahogy szintén énekes édesanyja, Irena Milkevičiūtė is szép nemzetközi karriert futott be.
Indulása – részben szülei árnyékában – nem volt felhőtlen, kiegyensúlyozott pályakezdés; sokat szorongott, korán vállalt megerőltető szerepeket. Aztán 2012-ben kisebb-nagyobb kudarcaival, hangképzési bizonytalanságaival szembesülve nemcsak javította, hanem tökéletesítette technikáját. Szopránja kinyílt, megerősödött, s ezzel együtt személyisége, egyénisége is szabadon kibontakozhatott.
Áttörésének tanúja lehettem: 2014-ben Csajkovszkij A varázslónő című operájának sodródó „végzetasszonyát”, Nasztaszját (Kumát) énekelte – Christof Loy rendezésében – Bécsben, a Theater an der Wienben. A fordulat, illőbb kifejezés hiányában, sztárságának kezdete ugyancsak Ausztriához, a Salzburgi Fesztiválhoz kötődik, ahol 2017 óta lép fel rendszeresen (Berg: Wozzeck – Marie; Richard Strauss: Salome, Elektra – Chrysothemis; Puccini: Triptichon – Lauretta, Giorgetta, Angelica nővér; Verdi: Macbeth – Lady Macbeth, Prokofjev: A játékos – Polina); idén pedig Bizet Carmenjének címszerepére készül, nem mellékesen Currentzis vezényletével. Ma egyike azon kevés énekeseknek, akik a nagy házakon túl immár mindhárom kiemelt zenei fesztivál, a salzburgi, a Bayreuthi Ünnepi Játékok és a Veronai Aréna közönségét is meghódították.
Asmik Grigorian roppant szimpatikus egyéniség, aki diszkrét – megfejthetetlen nonfiguratív – felsőkar-tetoválásával, olykor divatos-hóbortos zsákruhákba, máskor bőrszerkókba öltözve, a színpadon különféle stílusú jelmezekben, végletes élethelyzetekben, dal- és áriaestjein (többnyire) elegáns, „neokonzervatív” fellépőként mindig belülről fakadóan autentikus. Olyan közvetítő, aki hallatlan önismerettel és fölényes biztonsággal alakítja szerepeit. Esetében tudható, ha valamit gondos mérlegelés után elvállal, az adott figurát nem pusztán zenei és színészi szempontból fogja a lehető legmagasabb színvonalon tolmácsolni, hanem maradéktalan azonosulással jeleníti meg azt.
Ahogy az emlegetett karmester, Teodor Currentzis, úgy Asmik Grigorian is egyszerre furcsa, trendi „korszerű kortárs” és elképesztően szenzibilis, spirituális érintettségű művész. Ma számos szerepet vele azonosíthatunk; jelenleg vitán felül a legjobb Butterfly, Angelica nővér, Jenufa, Ruszalka, Salome… Megismeréséhez elég csak megnézni-meghallgatni az Anthony Minghella rendezte Madama Butterfly bécsi vagy New York-i előadását, az – azonos szereposztású – salzburgi és/vagy a párizsi Triptichont, ahol Puccini három egyfelvonásosának három női főszerepét éli Christof Loy zseniális olvasatában. Pályafutásának eddigi magyar vonatkozása, hogy 2012-ben a Bajazzók Neddájaként fellépett a Szegedi Szabadtéri Játékokon, valamint széles repertoárjának része A kékszakállú herceg várának Juditja is. A közeljövőben Budapesten is bemutatkozik, február 13-án – Lukas Geniušas zongorakísérő közreműködésével – ad Csajkovszkij- és Rachmaninov-dalokból, románcokból álló dalestet az Operaházban.
*
Közvetlen, szerény művész, egyszerű, keresetlen, aki az előadások utáni gratulációkat összetett kézzel, kedves hajlongással, hálás mosollyal kísérve köszöni meg – mintha a civil életében mindig zavarba hozná az őt kísérő siker.
Hideg januári délután, Madama Butterfly Berlinben. A Deutsche Oper közönsége felzúdul, amikor az előadás előtt mozdul a vörös bársonyfüggöny; ez hiányzott, valamit bejelentenek. A kilépő hírközlő – érzékelve a feszültséget – azonnal nyugalomra int mindenkit: nincs változás; Asmik Grigorian nem teljesen egészséges, ezzel együtt vállalja a fellépést. Megkönnyebbült taps. Hamar kiderül, nincs ok aggodalomra, ha van is valami probléma, az egyáltalán nem érzékelhető. Puccini japáni tragédiájában ugyanúgy hat, mint a – neten hozzáférhető – Minghella-féle bécsi és New York-i előadás felvételén, vagy a londoni HD-közvetítésben, amit később DVD- és Blu-ray-lemezen is kiadtak.
Grigorian felülmúlhatatlan Butterfly-alakításának bizonyos elemei, gesztusai, megoldásai visszaköszönnek, átlényegülése azonban ezúttal is máshogy tökéletes; egyszeri, megismételhetetlen. Behúz a történetbe; megszűnik a való világ, és létrehoz egy másik valóságot, amelyben lehetetlen nem rá figyelni. A publikum döbbent csöndje, koncentráltsága, az együttérzés, a kollektív megrendülés, a részvét misztériuma szinte tapintható. Csodálatot kelt a megformálás – a zenei és színpadi kimunkálás – biztonsága, hibátlansága, amely túlmutat a hatáskeltés bepróbált módszerein és a makulátlan énektechnikán. A szerep átgondoltan felépített, aprólékosan kibontott, még sincs benne semmi művi, megcsinált, hamis vagy féligaz. A belépő leheletfinom lírája, a gyermeki tisztaság bája, a kibomló, olthatatlan szerelmi láng lobogása, a nemes büszkeség, az elhagyottság, az örök hűség, az anyai szeretet őszinte kifejezése robbanásig hevül Grigorian által a drámai zárójelenetig. Csak egy igazi, mélyen érző anya tud így búcsúzni a gyermekétől, az élettől.
Ahogy összemegy a függöny, a Deutsche Oper közönsége felállva ünnepli őt, és rajta keresztül a többi közreműködőt. Különös, de most eszünkbe sem jut, hogy megvárjuk az előadás után, mert a „privát” találkozás még megtörné a varázst. És igaz is: mit mondhatnánk neki? Egy pőre gratuláció úgysem tudná kifejezni az elmondhatatlant.
Fotó: Danhauser Gyula
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. január 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
