Elkényeztetett kamaszok, akik mit sem törődtek családjukkal, inkább vakmerően öngyilkos akcióba lavírozták magukat. A halál arcába nevető hősök, akik a nácik képébe vágták, amikor elfogták őket: nyugodtan megölhettek. A 75 éve kivégzett Sophie Schollról és társairól jóval a II. világháború lezárása után is lehetett hallani mindent és annak az ellenkezőjét is.
Miközben Németország már régen kapitulált, és megkezdődött a fájdalmas múltfeldolgozás, sokan pontosan azt gondolták Schollékról, mint halálra ítélőik. Annette E. Dumbach újságíró és Jud Newborn történész magyarul is megjelent könyvében, a Sophie Scholl és a Fehér Rózsában olvashatjuk: amikor a szerzők először hallottak az ellenálló csoportosulásról, és kérdezősködésbe fogtak, hallgatás vagy dühös hárítás volt a válasz. Akadtak, akik azt állították, az egyetemisták háborús időben elárulták a hazát, mások romantikus alkatnak tartották őket. Olyanoknak, akik a veszélyt, saját merészségüket élvezik, és afféle tét nélküli kalandnak gondolják a szórólapozást.
Eközben Sophie és testvére, Hans Scholl, valamint a Fehér Rózsa olyan ellenállói, mint Alex Schmorell és Christoph Probst nagyon is tudatosan szervezkedtek, keresték a kapcsolatot a megmaradt ellenállókkal. A müncheni fiatalok izgatottan várták, hogy a cseh határ mentén katonai szolgálatot töltő Falk Harnack révén fontos tagjai legyenek a földalatti mozgalomnak, és hozzájáruljanak a háború mielőbbi lezárásához. Schollék 1943. február 25-én is Harnackkal találkoztak volna Berlinben, csakhogy épp egy héttel korábban a Gestapo elfogta őket, Hans zsebében a Fehér Rózsa hetedik röplapjának nyers változatával.
Hans, Sophie és Christoph Probst számára nem sok időt hagytak: négy nap múlva meg is tartották a tárgyalást, majd még aznap délután kivégezték őket. Fellebbezésnek helye nem volt. A Münchner Neueste Nachrichten még aznap be is számolt az ítéletről, a cikket olyan súlyos bekezdéssel zárva, amilyenre még a müncheni Völkischer Beobachter sem ragadtatta magát két hónappal későbbi beszámolójában: „Az elítéltek, tipikus Einzelgängerek (kb.: magányos farkasok – a szerk.), akik szégyentelenül veszélyeztették a nemzetbiztonságot, a fegyveres erők érdekeit, a német Volk harci elszántságát falra festett, az államot gyalázó jelszavaikkal, valamint áruló röplapjaikkal. Miközben a német nép hősies küzdelmet folytat, ezek a hitvány bűnözők kiérdemelték a gyors és dicstelen halált.”
A lap azt már nem tette hozzá, hogy a 24 éves Hansot, illetve 21 éves húgát miként végezték ki. Erről a Schollékról 2005-ben filmet rendező Marc Rothemund számolt be: a németek jó része még évtizedekkel később sem volt tisztában vele, hogy nem felakasztották vagy főbe lőtték az elítélteket. A szórólapokon, illetve falfirkákon ellenállásra felszólító egyetemistákat guillotine által végezték ki. Rothemund nyilatkozta a film készítése után azt is, hogy Németországban közkeletű elképzelés volt: a fiatalok könnyedén eldobtak maguktól mindent, a halál arcába nevettek. Csakhogy nem így történt.
Az első vallatás öt órán keresztül folyt, Sophie Scholl pedig mindvégig állította, neki semmi köze a történtekhez, apolitikus, eszébe sem jutott olyanokat hirdetni, mint ami a Fehér Rózsa hatodik röpiratában is állt: „Olyan államban nőttünk fel, ahol a szabad véleménynyilvánítás minden formáját megtiltották. A Hitlerjugend, az SA, az SS életünk legígéretesebb éveiben próbált meg elkábítani, forradalomba és hadba szólítani minket. (…) Szabadság és becsület! Tíz hosszú éven át Hitler és barátai kifacsarták, lealacsonyították, hányingerig torzították ezt a két gyönyörű szót! Csak tudatlan ember tehet így, aki egy nemzet legfőbb értékeit veti a disznók elé.”
http://mno.hu/
Hogy elárulták volna hazájukat? Schollék szentül hitték, hogy épp ők maradnak hűségesek hozzá, nem pedig akik magasztos eszmékre hivatkozva, valójában a haláltól félve megalkudtak, elfogadták a világháborús iszonyatot. Ahogy amerikai származása ellenére küzdött új hazájáért az említett Falk Harnack sógornője, Mildred Fish Harnack is. Őt, valamint férjét, a gazdasági minisztériumban dolgozó Arvidot szintén az ellenállás tagjaiként fogták el, s utóbbit karácsony előtt pár nappal, a nőt pedig 1943 februárjában végezték ki. – Pedig hogy szerettem Németországot! – mondta a börtönlelkész elmondása szerint Mildred, mielőtt akasztani vitték.
Épp így voltak ezzel Sophie Schollék is, akik élni és küzdeni, nem pedig meghalni szerettek volna hazájukért. Miként a hallgatást választó állampolgárok is, akik utóbb vagy a haza elárulójának, vagy emberfeletti hősként szerették volna látni az ellenállókat. Olyanokként, akik így vagy úgy, de különleges fajtából voltak gyúrva, és ezért is elképzelhetetlen lett volna, hogy mások hasonlóképp tegyenek. Csakhogy Schollék sem öngyilkos küldetésre vállalkoztak. A vallatás során pedig akkor hagytak fel a tagadással, amikor már egyértelművé vált, hogy ők írták a szórólapokat.
Rothemund filmjének legintenzívebb jeleneteit Sophie kihallgatásai jelentik: a 26 éves vallatási gyakorlattal rendelkező Robert Mohr ugyanis próbálta menteni őt. Azt akarta, hogy a nő vallja bűnösnek magát, és köteleződjön el a nemzetiszocializmus mellett. Mint később Mohr írta, „minden meggyőző erőmet latba vetettem, hogy elmagyarázzam neki: nem kötelessége ugyanúgy gondolkodni, mint a bátyja. Lássa be, ő csak bízott benne, követte, és nem gondolt a következményekre”. Mohr próbált a nemzetiszocializmussal, Adolf Hitler „sikerével” érvelni, de a lány hajthatatlan volt: „Téved. Újra megtenném, mert nekem van igazam. A maga világnézete a téves” – mondta, hetvenöt évvel ezelőtti megtörhetetlenségével bizonyítva, hogy a legnagyobb pokolban is lehet embernek maradni.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.02.24.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
