1956-os szabadságfelkelésünk mind a mai napig kimeríthetetlen forrásként szolgál arra, hogy lelkünket újra és újra megacélozzuk nemzeti büszkeséggel. Nem csupán október 23-án, mert lehetetlen vállalkozás volna, hogy ebbe az egy napba, de akár a november 4-ig tartó időszakba zárjuk be a magyar, és bátran merem állítani, a világtörténelem egyik legkiemelkedőbb eseményét. Mindezért kötelességünk mindenkor tiszteletünket és hálánkat kifejezni, s minden „rejtett kincset” felszínre hozni, megismertetni a jelenkori generációval, mi ’56 szellemiségét reprezentálja.
63 évvel ezelőtt ezen a napon, december 4-én zajlott le az „asszonyok tüntetése” megnevezéssel illetett néma tiltakozás, melyet meglehetős homály fed, és igencsak feledésbe veszett. Pedig kiérdemelték, hogy emlékezzünk róluk.
De mi is történt ezen a napon? Az „asszonyok tüntetését” tulajdonképpen férfiak szervezték, egy a Péterfy Kórház alagsorában illegálisan nyomdát működtető értelmiségi csoport. Név szerint Abod László, Gáli József és Obersovszky Gyula. A felhívást december 1-jén tették közzé a szintén illegálisan működtetett Élünk c. szamizdat kiadványukban.
Ekképpen szólt:
MAGYAR ANYÁK! MAGYAR LÁNYOK, ASSZONYOK! MOST RAJTATOK A SOR!
Ezzel a felszólítással indult útjára ezekben a napokban sok ezer röplap, hogy mozgósítsa a magyar nők széles rétegeit, hogy a gyászos és mégis büszke emlékezés virágaival koszorúzzák hőseink sírjait, és hogy ugyanakkor ébresztői legyenek a magyar nők hagyományokban gazdag történelmi hivatásérzetének. Igen! Most rajtatok a sor, magyar lányok és asszonyok!
A magyar nők már jónéhányszor bebizonyították, hogy a legválságosabb történelmi helyzetekben is képesek megállni a helyüket. Büszkén emlékezünk nemzetünk történelmének hőslelkű asszonyaira: Dobó Katicára, Zrínyi Ilonára és a többiekre. Az ő utódaikhoz, mai asszonyokhoz szólunk most, akik – biztosan tudjuk ezt – nemcsak az elődök nevét érzik, hanem bátor, megalkuvást nem ismerő szellemüket is.
Nehéz, nagyon nehéz történelmi időket élünk. A forradalom szép ügyét vérbefojtották. Frissen hantolt sírok a város utcáin és terein. A temetőkben fakeresztek hosszú sorok: tizenöt-tizenhatéves legényemberkék és többgyermekes családapák nyugvóhelyei.
Sírok! Sírok! Sírok!…Megnyúlt, végtelen temetők…s mennyi sír a romok alatt…
Magyar anyák! A fiaitok nyugszanak itt!
Magyar asszonyok! A férjeitek zsarnokság ellen lázongó lelkiismeretét fojtották örök börtönbe a friss rögök…
Hiába haltak volna meg? Hiába áldozták volna hősi életüket? Tűrhetjük, hogy az ellenforradalom vádjával bemocskolják őket, s azt a csodás harcot, amelyre emlékezvén tisztelettel emeli meg kalapját a világ?
Nem, nem, nem!
Magyar anyák! Magyar lányok és asszonyok! Most rajtatok a sor! Roppant nagy a ti erőtök! Még a golyó sem fog Benneteket! A Ti néma, tiszteletreméltó tüntetéstek fegyverletételre kényszerít és szent ügyünk iránti tiszteletre szólítja fel még azokat is, akik képesek fegyvert szegezni az igazság és a nép legszentebb vágyai ellen!
Magyar asszonyok! Fejezzétek ki bátran, méltóságteljesen a nép akaratát. Parancsoló bátorsággal és méltósággal. Kezdjétek most ezzel a tüntetéssel és folytassátok egységes és határozott kiállással, ahányszor csak szükség van erre. Legyetek szent, igaz ügyünk élharcosai! Lépjetek most Ti a politikai élet küzdőterére – talán még soha nem volt erre olyan szükség, mint napjainkban! Neveteket megőrzik a fiúk és unokák és hálás, könnyes örömmel emlékeznek majd Rátok az eljövendő szabad századok!
MAGYAR NŐK! AMIKOR AZ ÓRAMUTATÓ 11-ET MUTAT, INDULJATOK A HŐSÖK TERÉRE! EMLÉKEZZETEK HŐS HALOTTAINKRA! MINDENKI LEGYEN OTT!
Igen nagy bátorságra vall a magyar lányoktól és asszonyoktól, anyáktól, alig pár héttel, hogy a szovjet hadsereg vérbe fojtotta a magyar felkelést, felsejlettek a koncepciós perek, a bolsevik bosszú, mégis voltak, mégpedig nem is kevesen, akik utcára vonultak.
Az első csoportok délelőtt kezdtek gyülekezni a városban, nemzeti és fekete színű zászlókkal, virágcsokrokkal, koszorúkkal. Az útvonalat szovjet páncélautók igyekeztek elzárni, még fegyveres katonák is kiszálltak, és kissé visszább terelték az embereket. De ez kevés volt, a tömeg egyre hatalmasabbra duzzadt. Sőt, egy részük kerülőutat választva indult meg a Hősök tere felé, a Névtelen Hős sírjához. Voltak, akik a Városliget kiszárított tavának medrén átkelve jutottak el oda. Ekkor immár több ezer főre volt tehető az emlékező, némán tüntető tömeg.
Az eseményeket érzékelve a helyszínre érkezett Münnich Ferenc honvédelmi miniszer is, természetesen két szovjet tábornok társaságában. De végül úgy ítélték meg a dolgot, hagyják a résztvevőket a térre engedni, így hát távolabb húzódtak.
Ezután órákon keresztül a téren tartózkodtak a megjelentek, elhelyezték az emlékezés virágait és koszorúit, a Névtelen Hős sírja jóformán ki sem látszott azokból, elénekelték a Himnuszt és a Szózatot is. Az idő meglehetősen borús volt és ködös, eső szemerkélt, mintha csak Isten úgy rendelte volna, a természeti elemek is fejezzék ki együttérzésüket a hősök emléke előtt.
Idézzük fel, hogyan írt másnap az újvidéki Magyar Szó:
Néhány mellettem álló magyar tiszt szemét könnyek borították el… Az asszonyok kisebb csoportjai érkeztek a délutáni órákban is, amikor a Névtelen Hős sírját már teljesen befedték a virágok. A síremlék négy sarkán egy-egy rendőr állt vigyázzállásban. A gyertyák lassan csonkig égtek és egy papírlapról az eső lemosta a feliratot: A magyar anyák – hőseinknek.
Egy másik résztvevő arról beszélt a történtek után 46 évvel a Magyar Rádiónak, hogy emlékmű „őrzésével” négy kiskatonát bíztak meg, és mikor többen a Szózatot énekelve, babakocsival, kisbabákkal mentek a térre, a kiskatonák elsírták magukat.
A tüntetések másnap is folytatódtak, a Petőfi-szobornál, a Nyugati pályaudvarnál, a Nemzeti Múzeum előtt, a lányok, anyák és asszonyok itt már kimondottan a magyar felkelést éltették, és többek beszámolója szerint feltűnt a tömegben Horváth Imre külügyminiszer és Marosán György államminiszter felesége is. Hogy milyen célból, arról nincs pontos információ…
Érezték a bolsevik gyilkosok, hogy valamiféle ellenlépést kellene tenniük, ezért a párt Központi Bizottsága saját maguk mellett (!) szervezett egy mintegy 200-300 fős tüntetést a Nyugati pályaudvarnál, melyet a teljesen jogos népharag spontán módon szétzavart, de ekkor már fegyveresen reagáltak a karhatalmisták, sortűz dördült, több halálos áldozattal. Ezek után lendült csak igazán meg a kádári bosszúhadjárat.
Magyar anyák, asszonyok és lányok. Ők képviselték akkor a magyarság lelkiismeretét. Nem volt más, mint a magyar nemzet néma, tiszteletteljes főhajtása a szabadságharc előtt. Örök hála érte nekik. Hősök voltak.
Lantos János – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
