Egy tanítási nap végén érkezem Szarka Zsuzsához a nádszegi alapiskolába. Mint mindig, most is öleléssel fogad. Szemében ott az a rá jellemző huncut mosoly. Gyorsan megbeszéljük a pedagógiát érintő változásokat, a reformot, megegyezünk abban, hogy igencsak mozgalmas napokat élünk, amelyek sokszor rettenetesen kimerítőek. Elmeséli, éppen az anyák napi ünnepség és a Hangzó Helikon Fesztivál szervezésével telnek neki és az egész közösségnek a napjai. Majd a munkából kiszakadva „ásni” kezdünk – egymás lelkének a mélyére.
Amikor a gyerekeitek kicsik voltak, hogyan teltek az esték? Szoktál nekik mesélni?
Mesélni és énekelni is. Mondják, az idő mindent megszépít, Gyula ugyanis úgy emlékszik, hogy esti mesét mindig ő olvasott (nevet). De te tanítottál, zenéltél, muzsikáltál, te nem lehettél otthon minden este, vágok vissza. Ezek ilyen jó kis történetek a családban, de a könyvek szeretete, a mese- és a fantáziavilág, a közös együttlétek nagyon fontosak mind a mai napig.
Olvastunk klasszikus, hagyományos, szép meséket, de volt olyan is, amikor csak a napi eseményeket foglaltuk történetbe, vagy arról beszélgettünk, hogy apu most merre jár, milyen színpadi kalandokban van része.
Egyébként mindig határozottan ragaszkodtam ahhoz, hogy Gyula zenei karrierje mögött ott legyen a család, amikor csak tehettük vittük a gyerekeket is mindenhova. Ki tapsoljon a koncerten neki, ha nem mi?
Nemrégiben vetted át a Femine Fortis – Erős Nők polgári társulás Példakép-díját. Ennek kapcsán álljunk meg egy kicsit a női szerepeknél.
Nem tudok elég hálás lenni a sorsnak, hogy egy nagy családban nőhettem fel. Édesanyámék hatan voltak testvérek, a még élő nagynénéim a mai napig szinte húgukként kezelnek. Édesanyám és én a nagyszüleimmel laktunk, a szüleim nem éltek házasságban. Valójában ez is egy meghatározó tényező volt. Galántán éltünk, egy nagy családi házban, ahol a nagymama – aki egy aprócska, halk szavú teremtés volt – úgy irányította a családot, hogy nekem örök, erős példaként szolgál.
Nagyon szerettem a hatalmas családi összejöveteleket, ezekre most is nagy hangsúlyt helyezek, nem engedek ebből a hagyományból.
A nagymama egyfajta matriarchaként őrködött ezek felett, ilyenkor rengetegen voltunk, és hát ugye előfordult, hogy valaki éppen konfliktusban állt egy másik családtaggal, de a nagymama határozottan kijelentette, őt nem érdekli, ki kire morog éppen, a családi asztal szent hely.
Amikor megérkeztem, arról beszélgettünk, milyen túlhajszolt napjaink vannak. Alig várod, hogy hazaérj, lerúgd a csinos cipődet és mehess a kertbe.
A leánygyermeknek szóló első tanításokat anyutól és a nagymamától kaptam, nagypapától kertészkedni tanultam. Kaptam tőle egy kis „Micsurin-kertet”, benne palántákat, amelyeket gondozni kellett. Amikor valami probléma volt, felelősségre vont, és elmondta, hogyan kell helyrehozni a hibát. Ha nem locsoltam rendesen, vagy valami érte a növénykét, elmagyarázta, hogy most felesleges kár érte a kertemet, így nem lesz termésünk. Később megtanította a növények csoportosítását, a rózsák gondozását, a kert csodáját és erejét.
Ma a kertünk egy oázis, pihenésre, családi, baráti összejövetelekre nagyon alkalmas. Persze munkát is ad, amely kordában tart és hozzá tartozik az életünkhöz. Ugyanúgy tőlük, nagyszüleimtől eredeteztethető a magyar kultúra és a néphagyományok szeretete is.
Ez a vonal öröklődött a családotokban, mintha a magyar kultúra követei lennétek.
A nagyszüleim még az 1930-as években ismerkedtek meg a galántai katolikus körben, ahol énekeltek, táncoltak, irodalmi felolvasások, színjátszás volt. A szüleim Pozsonyban, a Szőttesben találkoztak, folytatódott a vonal. Anyukám a galántai Kodály Zoltán Daloskörnek, illetve a Pedagógusok Vass Lajos Kórusának is a tagja volt. Tulajdonképpen beleszülettem a magyar kultúrába. Kisgyerekként, ha nem volt kedvem otthon maradni a nagymamával, elkísértem anyut az énekkari próbákra, később én is kórustag lettem Balogh Csaba tanító bácsinál, majd Józsa Mónikánál.
A családi vonalat folytatva, mi a férjemmel az Ifjú Szivekben ismerkedtünk meg. Innentől kezdve nem is kérdés, mekkora összekötő ereje van a magyar hagyományoknak, családtörténetek épülnek rá.
Közben eszembe jutott még valami, szeptemberben házasodtunk össze Gyulával, és mindkét gyerekünk a szeptemberi hónapot tartotta a közelmúltban megfelelőnek ahhoz, hogy házasságot kössön (nevet). Egyébként ezek érdekes dolgok, de szerintem sem a nagyszüleimben, sem édesanyámban ez a fajta nevelés nem volt tudatos, egyszerűen ez volt az élet, tették a dolgukat, és szívből csinálták, amit szerettek.
A női létedhez egyértelműen hozzátartozik a főzés és a varrás is.
Megtanultam főzni, mert tudtam, hogy ez a gondoskodás egyik formája. Galántán, a családi tűzhelyen mindig ott volt egy nagy fazék étel, hogy ha délután még valaki „bepottyan” a családból, neki is jusson. Arra is emlékszem, hogy volt egy féltve őrzött varrógép a családban, amihez én nem nyúlhattam. Nagyon sokáig kézzel varrtam, tizenhét éves koromban kaptam meg az első varrógépemet. A családi varrógéphez csak akkor nyúlhattam, amikor valamelyik idősebb nőrokon felügyelt.
A családban jellemző volt, hogy ha például kellett egy pöttyös szoknya, akkor odaültek a géphez és megvarrták. Ami a varráshoz való viszonyulásomat vagy kreativitásomat illeti, szerintem az az apai vonalból ered.
Szerencsére hosszú életű apai nagyapám a múlt század egyik nagyon neves szabója volt Szenc környékén. Megdöbbentő jelenet volt, hogy amikor meglátogattuk a nagypapát, ült a varrógépnél a maga kilencvennégy évével, és a szomszédasszony szoknyáját szűkítette. Idehozta, mondta, hát azt meg kell csinálni. Ült ott szépen, a maga világos ingében, a vasalt nadrágjában, a kis gombos mellényben, és csinálta azt, amit egész életében. Ezek a példák számomra, és természetesek a női szerepek.
Nyilván minden másnál fontosabbak a gyerekeitek. Szép és boldog életű embereket neveltetek, már mindketten kirepültek otthonról, de erős alapokra építkezhetnek.
Szerencsére nincs a gyerekneveléssel kapcsolatban olyan élményem, amelyre azt kellene mondani, hogy hú, ez nagyon durva volt. Természetesen éltünk meg velük viharos időszakokat, de mindig mindent megbeszéltünk. Zsófi és Matyi már a saját életüket rendezik, Gyulával meg csak csendesen mosolygunk, mert látjuk, mennyi a párhuzam. Pedig ők is mondták sokszor, hogy ha majd a saját életemet élem, máshogy fogom csinálni. Aztán most mégis ragaszkodnak a bevett családi hagyományokhoz akár a főzés, a kert vagy ház rendezgetése terén.
Szóval nyertél egy vőt és egy menyecskét is. Milyen anyós lettél?
Jaj, amúgy én nagyon-nagyon szeretem ezeket a fiatalokat. A gyerekeink párválasztásánál bíztunk az értékítéletükben. Kell az a fázis is a tapasztalatszerzés céljából, amikor a barátok, barátnők jönnek, mennek.
Izgalmas figyelni azokat a folyamatokat, mikor az ember gyerekének a társas kapcsolata komolyra fordul. A kis menyecském és a vejem hihetetlenül értékes emberek, nagyon-nagyon szeretjük őket. A régiek azt szokták mondani, hogy „olyan mi fajtánk”.
Olyan érzés, mintha mindketten a kezdetektől fogva tagjai lettek volna a családunknak. Jobbat nem is kívánhatnánk Gyulával együtt. Pár év már a hátunk mögött van a házasságban, és mondtuk a gyerekeknek is, hogy a mi családunkban ez működik, az igen kimondását nagyon jól meg kell gondolni, mert az egy életre szóló felelősség.
Annyi inger, információ, feldolgozhatatlan hatás éri ma a fiatalokat, köztük különösen a fiatal édesanyákat. Tanárként biztosan szembesülsz az „újgenerációs” szülőkkel. Nehezebb lehet most hagyományos értékek mentén gyereket nevelni? Főleg úgy, hogy általában még a nagyszülők is aktív dolgozók, így ritkábban tudnak segíteni.
Mi fiatal házasokként költöztünk Nádszegre, akkor született meg az első gyermekünk. Az én anyukám nagyon korán elment, Zsófi hároméves volt, Matyi alig pár hónapos. Gyula anyukája még dolgozott, nekünk pedig teljesen idegen környezetben kellett boldogulnunk. Hozzá szeretném tenni, ha én akkor, azokban a lánykori években nem tanulom meg azt a rengeteg mindent a nagyszülőktől, anyukámtól, családtagoktól, biztos, hogy hátat fordítok, és azt mondom: na jó, köszönöm szépen, én ebből nem kérek. Megegyeztünk Gyulával, hogy mindketten olyan egészséges családi környezetből érkeztünk, hogy nem kell könyvekből nevelnünk.
Az egészséges, jó érzésekre hagyatkoztunk, és amikor tanácstalanok voltunk, közösen megbeszéltük a dolgokat. Úgy vélem, hogy manapság, akinek nincs egy erős, egészséges, józan neveltetése, családból hozott masszív értékrendje, az sajnos nagyon el tud tévelyedni az útvesztőkben.
Ezzel találkozom az iskolában is. A nem megalapozott értékek és kultúrák ugyanis nagyon gyorsan eltűnnek, főleg a mai világ külső ingereinek a hatására.
A nők roppant túlterheltek, a munka mellett a klasszikus női szerepekben is szeretnének helytállni. Mindeközben még mindig nagy probléma például a bérszakadék, vagy a női és férfi princípiumok egyeztetése.
Mi nők szerettünk volna egyenjogúak lenni, ugyanolyan feladatokat ellátni felelős vezetői pozíciókban, mint a férfiak. Legtöbbször ezt az ősi női feladataink sínylik meg. Hogyha mindent teljesíteni szeretnénk, akkor pedig abszolút túlterheltek vagyunk, míg a férfiak lazán kijelentik, hogy ők csak a férfi vonalat kívánják képviselni. Mostanában nagyon gyakori a mamahotel jelensége. Ezzel megint túlvállalják magukat a nők, hiszen egy gyermeket el kell tudni engedni, felelősségvállalásra nevelni. Egy nő nem szakadhat bele mindenbe.
Neked hogyan ment az elengedés?
Sokszor nehéz megállni, hogy ne adj tanácsot. Az elengedés nem ott kezdődik, hogy holnap férjhez adjuk a lányunkat, és holnapután már nem lakik otthon. Ez már kiskorban elkezdődik azzal, hogy sokat vagyunk együtt, sokat beszélgetünk és tapasztalunk. Ez ad egy olyan fajta bizonyosságot számunkra is, hogy tudni fogjuk, bárhova kerül is a gyerekünk, a jó kapcsolatunk megmarad. Ez egy bizalmi kapcsolat.
Pontosan úgy működik a családban, mint az iskolában: mire felneveljük a gyereket, jó fej, aranyos, megbízható, máris kilencedikes lesz, addigra elmegy tőlünk. De ha ezt a kapcsolatot úgy vittük végig, hogy bíznak bennünk, szeretnek velünk együtt lenni, megbeszélni velünk a dolgaikat, akkor az bizonyosság a későbbi jó kapcsolatra is.
Ezt azonban nem adják ingyen. Ugyanúgy, ahogy a jó házasságot sem. Az almárium fiókjába minden nap kell pakolni, hogy holnap is ki lehessen onnan venni valamit. Vannak dolgok, amikért a gyerekek Gyulát hívják, és vannak, amelyek ügyében engem. Például nálunk ugye mindenki jól főz, ha éppen a „Gyula fajta recept” kell a gyereknek, akkor őt hívja, máskor meg jön az „anyu-anyu”. Attól azonban nem szabadulnak meg, hogy ha hazajönnek, előbb-utóbb az ölembe kapom őket, legyenek bármekkorák is!
Azt tudom, hogy ragaszkodtok a hagyományos családi ételeitekhez.
A kis menyecskének is meg kellett tanulnia „rongyost” készíteni. Ez egy olyan krumplis, hajtogatott tésztából készített pogácsa-féleség, amelynek a tudománya nélkül nem lehetsz igazi nádszegi menyecske. Valamelyik nap is hívtak telefonon, hogy a csülkös bableveshez ezt készítettek, sip-sup, megvolt. Nekem azért tovább tartott megtanulni (nevet).
Van a konyhádban olyan családi ereklye, amitől soha nem válnál meg?
Egy rózsaszín, nagyon szép alakú, metszett üvegből készült likőrös üveg, amibe a nagymamám meggylikőrt készített, amikor még kislány voltam. Amikor jött a húga, a sógornője, beültek az ebédlőbe, és a kis dohányzóasztalra kikerült ez a likőrös üveg. Négy centiliteres kis poharakból kortyolgatták a likőrt. Emlékszem, hogyan fogadták, kóstolgatták, milyen úrhölgyesen tiltakoztak, hogy már többet nem kérnek… A gyermekkori emlékeket felidéző üveg ott áll a vitrinemben.
Térjünk vissza kicsit az apai nagyapádtól örökölt tehetségedhez. Megalapítottad a Szalagzsinór divatmárkát, behatóan ismered a népviseletekhez szükséges anyagokat, a textíliák és a felvidéki divat nagyasszonyának is neveztek.
Számomra a tervezés, a varrás kikapcsolódás. A méteráru boltok a kedvenceim, annak ellenére, hogy sajnos azt kell mondani, a Covid ezekre a boltokra is rossz hatással volt. Új és minőségi áru nagyon ritkán érkezik, ha nagyobb mennyiség kell, akkor azt meg kell rendelni. De azért vannak még régi források, és mindig a minőségi árut kerestem, hiszen sokszor kellett színpadi fellépő ruhát tervezni, vagy akár borlovagrendnek egyenöltözetet.
Ötéves garanciát vállalok bármelyik ruhadarabomra. Háromféle módon szoktam tervezni: van, amikor meglátok egy textíliát, és rögtön tudom, mi lesz belőle. Ez az az állapot, amit gimis koromban éreztem: amikor az órák után betérve a galántai méteráru boltba megvettem a textíliát, hazamentem és megvarrtam.
Másnap abban mentem iskolába, és ez volt a világ legjobb dolga. A másik módja a konkrét felkérés alapján történő tervezés, és a harmadik módszer, amikor azt mondják, hogy itt van egy ilyen és ilyen alkatú hölgy, ilyen és ilyen színeket, fazonokat kedvel, és ő szeretne a legszebb lenni ezen és ezen a rendezvényen. Talán ez a legnehezebb, és a legnagyobb kihívást jelentő feladat. Ebben a mély beszélgetéseket szeretem. Roppant emberszerető vagyok, szeretem magam körül a pozitív, ötletelő, életigenlő embereket, és nagyon szeretek csapatban dolgozni. A megrendelő hölgyekkel szövetséget kötünk, megosztjuk egymással örömeinket, bánatainkat.
Minden mögött keresd a nőt. Bizonyára jellem kérdése is, de hogyan válik egy nő elégedetté?
Egy nő keresse meg önmagát, határozza meg azt, mit szeretne az életben, milyen társra van szüksége az életben és ezért mindent tegyen meg. Az élet során rengeteg nehézséggel szembesülünk: párválasztás, lakóhelyünk megválasztása, munkahelyváltások, keresések, rábízzuk-e a gyereket a dadára, ha dolgozni akarunk menni, vagy menjünk-e rendezvényt szervezni, szóval, nehéz döntések! De meg kell hozni, és a mellett kiállni.
A gyerekeimnek is mindig azt mondom, te tudod, mit szeretnél, mennyit bírsz, hol vannak a határaid, az életútját mindenkinek végig kell járnia. A kudarcokat is el kell tudni fogadni, és tanulni belőlük, mert azok is vannak valamiért.
A nőknek nagyon bátraknak kell lenniük, de ha mindent jobban tudunk, szuverének vagyunk, akkor a szerencsétlen férfi mégis hogyan fog érvényesülni mellettünk?
Mondtad, hogy korán elvesztetted édesanyádat. Ha most beszélhetnél vele, mit mondanál neki?
(Sír) Azt, hogy köszönöm, nagyon-nagyon köszönöm. Sokszor mondjuk a családban, Juli mama úgyis mindent lát. Nem múlik el nap, hogy ne gondolnék rá. Tudod, amikor 1993-ban építkezni kezdtünk Nádszegen – Gyula prímás nagyapjának a házát építettük át – egy lakrészt terveztünk anyunak is. A konyha lett volna a közös családi találkozóhely.
Anyu akkor ment el, amikor a tetőt ácsolták. Augusztus 12-én délután fél 3-kor megszólalt a vonalas telefon. A postáról beolvasták a telegramot, így közölték a hírt… Később, amikor már Zsófinak meg tudtam nyílni erről a mély fájdalomról, azt mondta, ezt ő biztos nem bírta volna ki.
Nekem itt volt a két gyerek, a férjem, akkor fejeztem be az egyetemet, munkahelyem lett, volt egy rakás feladatom. Azt mondtam erre Zsófinak: édesem, kibírtad volna, mert akinek gyereke és családja van, annak megsokszorozódik az ereje, minden követ megmozgat azért, hogy a gyerekei a lehető legkevesebb gondot érezzék ki a hangjából. Aztán, hogy ezt az ember magában hogyan tudja feldolgozni, nos, ezek azok a feladatai egy életútnak, amelyek nagyon nem egyszerűek.
Megjelent a Magyar7 2024/18. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
