Kevésbé megterhelőnek ígérkezett a mostani időszak Farkas Henrietta életében, mint az előzőek voltak, mivelhogy téli olimpiát csak jövőre rendeznek.
A világ egyik legjobb paralimpiai alpesi sízője azonban nem unatkozott. Igaz, jobban örült volna, ha a napjai másképp telnek, ha nem kell ismét sérüléssel bajlódnia. Az idény vége felé még a koronavírust is elkapta. Szerencsére Saalbachból, a világkupa-versenyről visszatérve egy karanténnal és némi lázzal meg köhögéssel megúszta, semmi komolyabb baja nem lett, de az utolsó viadalok elúsztak.
A Rozsnyói-medencében, a Szoroskő-nyereg alatt fekvő Hárskútról származó lány, akinek édesanyja berzétei, 2010-ben Vancouverben, a téli parajátékokon üstökösként tűnt fel. A 34 éves látássérült síző akkori felvezetőjével, Natália Šubrtovával három arany- és egy ezüstérmet gyűjtött be. Így kezdődött. A soron következő két paralimpián is állócsillagként tündököltek ebben a felállításban, s az éremgyűjtemény 12-re nőtt, ebben 9 az arany, 2 az ezüst és 1 a bronz. Heni paralimpiai sikerei mellett a világbajnokságokon is remekelt: tizennégyszer állt a dobogó tetején, és ráadásként szerzett 2 ezüstöt és 1 bronzot. Eredményeit az egész világ díjazta: 2019 februárjában a Sportakadémia több mint 60 tagjának szavazatai alapján ő vehette át Monacóban a sportolói Oscarként is számon tartott Laureus-díjat Az év fogyatékos sportolója kategóriában. Tíz év után Heni és Natália mégis búcsút mondott egymásnak. Nem véletlenül. A döntés már jó ideje érett…
Heni vékony, törékeny lány. Viszont óriási erő, vasakarat rejlik benne. Talán magától alakult így, talán a körülmények tették ilyenné. Az élet visszaadta neki, amit máshol elvett tőle. A váraljai alapiskolában nem nagyon figyeltek arra, hogy hátrányos helyzetű, egyik szemére alig lát, és a másik is egyre romlik. Sőt, kiskorában sokat bántották emiatt, ő meg egyre többet bánkódott. Éreztették vele, hogy más, megalázták, kinevették, s a pedagógusok sem tettek semmit ellene! Nagyon nehéz volt elviselni, szociális fóbia alakult ki benne, nem mert idegenek közé menni, félt tőlük. Sokat segített, hogy átment a lőcsei iskolába, ahol egészen másképp viszonyultak hozzá a tanárok, no meg hasonló sorsúak között találta magát.
Otthon, Hárskúton folyton három fivére mellett téblábolt, focizott, fára mászott, azt csinálta, amit a fiúk. Lőcsén került komolyabban közel a sporthoz, ott állt először sítalpon; állítólag a léce szinte magától siklott lefelé a lejtőn. Amikor paralimpiai bajnok lett, testnevelő tanárát idézte, aki őt figyelve a lejtőn rögtön mondta, hogy még senkit sem látott, aki ilyen gyorsan tanult volna meg sízni. Ő volt az, aki fantáziát látott benne, s mivel voltak ismerősei a vakok és gyengénlátók szövetségében, segítségükkel felszerelést vett Heninek, edzőtáborba vitte. Az első versenye egy Európa-kupa volt, jövendő felvezetőjével való találkozása pedig balszerencsés: Heni mindjárt az első napon összeütközött egy hódeszkással, és az innsbrucki kórház műtőjében kötött ki…
De ez már a régmúlt. Időközben elvégezte az egyetemet, szociális munka szakon tanult Nagyszombatban. S bár manapság sem ő a rámenősség istennője, azért sokkal bátrabb, magabiztosabb, a nyelve is jobban pörög. És mindig megbízható, állja a szavát. Erről eddigi beszélgetéseink során jó párszor meggyőződhettem. Most is jelzett, hogy halasszuk fél órával az interjút, szeretné látni Petra Vlhová versenyét a vb-n.
Nos, hogy értékeli Petrát a szakember?
Az utóbbi időben nem megy neki annyira, ahogy szeretné, ennek nyilván megvan az oka. Technikailag és fizikálisan jól felkészült, de nagy nyomás nehezedik rá, s bár mondogatja, hogy nem veszi tudomásul, ezt nem lehet teljesen kizárni. A versenyző meg akarja mutatni saját magának és másoknak is, hogy mire képes.
Váltsunk témát: egy éve küzd a világ a koronavírus-járvánnyal. Hogy élted meg ezeket a heteket, hónapokat, az egész évet a sportban és a magánéletben?
Ez az év, a világjárvány nemcsak nekem, hanem nagyon sok embernek írta felül az életét, okozott szörnyű zűrzavart, megváltoztatta az értékrendjét. Egyszeriben minden másképp van, az életünk tele megszorításokkal, félelemmel, bizonytalansággal, csupa negatív jelenséggel. Elmondhatom, hogy soha életemben nem voltam ennyit egyedül, mint most. Annyi előnye azért volt, hogy az ember többet foglalkozhatott saját magával, gondolkodhatott önmagáról, egy kicsit megpihenhetett testben, lélekben. Ami a sportot illeti, kezdetben, ez az elmúlt idény végére esett, nem éreztem annyira a hatását, mert a térdsérülésemmel voltam elfoglalva, májusban műteni kellett, így a kezdeti rehabilitációt illetően nem zavartak olyan nagyon a megszorítások, úgysem tudtam volna siettetni a felkészülést. Később már annál inkább: nem járhattam konditerembe, elmaradtak az edzőtáborok, mert a környező országokban is lezárták a síközpontokat. Így aztán improvizálni kellett, sok minden változott az utolsó pillanatban. Ahhoz kellett alkalmazkodni, ahogy körülöttünk változott a helyzet. Kaotikus volt minden, soha nem tudtuk, mi lesz, hogy lesz. Persze, alkalmazkodva az intézkedésekhez, legalább úgy-ahogy tudtunk működni. Mindenképp érdekes esztendő volt, de remélem, hogy nem lesz több ilyen!
Nem ez volt az első probléma a térdeddel. Ha jól tudom, műtéted sem…
Negyedszer műtötték a térdemet. Ugyanazt. Valamennyi műtétet a pozsonyi Sportklinikán végezték.
Mennyi időbe telt, míg utána lelkileg és fizikálisan is rendbe jöttél?
Fizikálisan a két évvel ezelőtti világbajnokságon történt sérülés miatt nem voltam rendben, ráadásul pszichikailag sem voltam jó passzban, mert a csapatomban nem volt jó a hangulat, gondom volt az edzőmmel, a felvezetőmmel. Nagyon bántott, ami körülöttem történik, kimerült és fáradt voltam miatta, mindentől elment a kedvem, s ezt még tetézte a sérülés, nem is gondoltam arra, hogy visszatérek-e a pályára. Egész évben szinte ellenszenvet éreztem a sízés iránt, nem is akartam foglalkozni a következő idénnyel, mert a körülöttem lévő problémákat kellett megoldanom, azt, hogy folytatom-e a sízést, s amennyiben igen, ugyanazzal a csapattal folytatom-e.
Mennyi időt töltöttetek együtt?
A felvezetővel tizenegy évet, az edzővel hatot, Natália fivére volt a menedzserünk, ő három évig volt velünk. Nem volt egyszerű elvágni a szálakat, sokat fájt a fejem miatta, féltem, nem tudtam, miképpen oldjam meg, hogyan mondjam meg nekik, hogy vége. De már annyira halmozódtak a kellemetlenségek, néhány a mai napig sem megoldott, nem is akarom konkretizálni, mert számos igen fájdalmasan érintett. Ráadásul a műtét utáni gyógyulás elhúzódott, hat hétig jártam mankóval, fájdalmaim voltak, az első hónapban csak a hátamon tudtam feküdni, mert minden mozdulatnál sajgott a térdem. Amint egy kicsit jobb lett, fogtam magam, s elutaztam egy három hónapos nyelvtanfolyamra Dél-Afrikába, ott egy kicsit elfeledkeztem mindenről.
Teljesen egyedül vágtál neki?
Bizony! Így óriási kihívás volt számomra, mert amellett, hogy nem látok, csak pár szót tudtam angolul.
Három hónap alatt nyilván sok ragadt rád…
Elég sok, de még jó lett volna egy-két hónapot maradni, mert épp kezdtem belejönni a beszédbe. Itthon azonban vártak a megoldatlan dolgok, s úgy döntöttem, mindennek a végére járok. Közöltem Natáliával, a fivérével és az edzőmmel, hogy befejezzük.
Sejtették, hogy mire készülsz?
Nem tudom. Jó ideje nagyon rossz volt közöttünk a viszony. Igaz, hogy én addig nem mertem konfliktusba bocsátkozni, inkább meghátráltam. Az edző néhányszor nagyon rondán viselkedett velem, többször megalázott, becsapott, aztán próbálta elsimítani a dolgot, de hajthatatlan voltam. Soha nem volt jó a kapcsolatunk, netán baráti, s hovatovább egyre távolabb kerültünk egymástól emberileg is. A sportban kitűzött cél volt az egyetlen közös, s ez nagyon bántott. Ha befejeztük az edzést, nem volt mondanivalónk egymásnak. Természetesen nagyon hálás vagyok Natáliának az elért sikerekért, ezt soha nem tagadtam, sőt, mindig megköszöntem neki nyilvánosan is. Mindig nagyon érzékenyen reagált a környezet elismerésére, úgy érezte, hogy őt nem eléggé értékelik, haragudott, ha a média róla megfeledkezett. Főleg kezdetben, de figyelmeztettük a lapokat, hogy a felvezetőt is említsék meg.
Tavaly óta új felvezetővel dolgozol. Michal Červeňnyel jobb a kapcsolatod?
Sokkal. Azelőtt ő volt a szervizelőm, tapasztalt, ügyes, sokkal jobban érzem magam a csapatban. A négy műtét nem vicc, fizikálisan érzem, a kényszerszünet miatt hiányzik a versenygyakorlat, a műtött jobb lábam gyengébb. Ahhoz, hogy jobban meg tudjam terhelni, még időre és tréningre van szükség. A felkészülés olyan volt, amilyen: későn kezdődött, s aztán közbeszólt a járvány.
Saalbachban korábban fejezted be az idényt. Hány versenyed volt?
Hat világkupa- és négy Európa-kupa-viadal. Saalbachban megnyertem mindkét lesiklást, előtte kétszer voltam negyedik, egyszer-egyszer második és harmadik. Az Európa-kupában háromszor győztem, egyszer második lettem.
Tizenkét paralimpiai érem, ebből kilenc arany, 14 világbajnoki cím: egyedülálló gyűjtemény, amit a sportolói Oscarként számon tartott Laureus-díj odaítélése is példáz. Hogyan fogadtad a monacói gálára szóló meghívást?
Csodás érzés volt már az, hogy ott lehetek a díjra nevezett öt sportoló között, elégtétel mindazért, amit az odáig vezető úton megtettem. Bár nem sejtettem, hogy én kapom a díjat. Én lettem ugyan a pjongcsangi paralimpia legsikeresebb indulója, de mégiscsak a kis Szlovákiából vagyok. Már az is nagy öröm volt, hogy Monacóba mehetek, láthatom a világ legjobb sportolóit, ami fantasztikus élmény. Amikor a gálán meghallottam a nevem, nem tudtam, hogy valóság-e, vagy álmodom.
Volt közöttük, akiért különösen rajongsz?
Lindsay Vonn, aki szintén síző. Hacsak lehetett, figyelemmel követtem a versenyeit, szurkoltam neki. Ugyancsak a teniszező Novak Djokovicsnak. Aztán jött a sérülésem, és a részvételem is veszélybe került, végül a doktor megengedte, hogy elmenjek, azzal, hogy amint visszajövök, másnap azonnal műtenek. Rendes volt a doki, a szabadságát félbeszakítva hazautazott, hogy megoperálja a térdemet.
Hol „lakik” a Laureus-díj?
Itt, a polcon, a többi díj és érem mellett. Szorgalmasan törlöm róla a port, de mintha kicsit megfeketedett volna, el kell vinnem, hogy tisztítsák meg.
Hogyan élsz manapság?
Amint lehet, megkezdem a jövő, paralimpiai évre szóló felkészülést. És remélem, közben úgy alakul a helyzet, hogy hazamehetek, végre láthatom a családot, a barátomat, aki rózsahegyi, s az utóbbi időben nagyon keveset voltunk együtt.
Féltem, hogy elfelejtesz magyarul, mivel keveset vagy a családdal, de meggyőződtem, hogy nincs gond, jól megy a beszéd.
Anyukám mindennap hív, mostanában kétszer is, alkalmam van gyakorolni, máskor viszont kevesebb a lehetőség.
2018-ban Pjongcsangban arra vágytál, hogy mind az öt szám aranyát megszerezd. Végül „csak” négy arany és egy ezüst sikerült. Jövőre is ezzel indulsz neki?
Akkor tudtam, hogy nagyon jó formában vagyok, a szezon eredményei alapján megnyerhetem az összes versenyt. Mostanság már más a helyzet, sok minden megváltozott, jóval nehezebb lesz, nem leszek fiatalabb sem, meglátjuk, hogy fogom magam érezni jövőre, milyen lesz a formám.
Annak idején azt válaszoltad arra a kérdésre, minek köszönheted a sikereidet, hogy „imádom a sízést és nagyon keményen dolgozom”. A sporttól a mindennapi életben is erősebb lettél?
Minden bizonnyal. A sísportban fontos nekem, hogy élvezzem, jól érezzem magam, egyfajta örömöt érezzek. Fokozatosan el akartam érni valamit, ezért pedig tenni kellett, edzeni – rendszeresen, keményen. A siker nem jön magától, s egy balsiker nem tántoríthatja el az embert. Sok balsikert is megértem, de ezeket a világ nem látja, feledésbe merülnek. Csak a sikerek maradandók.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
