A Stephansdomtól nem messze található kastély két palotarészből, az alsó és a felső Belvederéből áll. Az épületegyüttest Johann Lukas von Hildebrandt tervei alapján 1714 és 1723 között építtette a nagy törökverő hadvezér, Savoyai Jenő.
(Akinek nemcsak a nevét ismerhetjük a történelemkönyvek lapjairól, hanem a második világháborúban teljesen épen maradt szobrát is megtekinthetjük a budai várban.)
A palota mindkét része állandó és időszaki kiállításoknak ad otthont. Aligha kétséges, hogy a múzeum fő attrakciója A csók – Gustav Klimt nagyméretű festménye előtt nem véletlenül állnak kígyózó sorok.
Tanúsíthatom, hogy a kép valóban rendkívüli vizuális hatást tesz a nézőjére: ha még manapaság is szokatlanul groteszknek találjuk ezt a 20. század elején született műalkotást, elképzelhetjük, mennyire annak tűnhetett megszületése idején! Bár sok csodálatos festmény, grafika, szobor és építészeti élmény vár ránk ebben a csodálatos épületegyüttesben, vitathatatlanul Gustav Klimtet illeti meg az elsőség. A csók csak úgy csillog a művész által a vászonra ráfestett vagy ráragasztott aranyfestéktől, aranylemezkéktől! A képet a szecesszió kimagasló alkotásaként tartják számon, pedig legalább annyira megtalálhatók benne az expresszionista stílusjegyek is. Írásom, elsőre talán egy kicsit hatásvadásznak tetsző címe pusztán csak arra utal, hogy Klimtet – akárcsak kortársát, Egon Schielét – mindig is foglalkoztatták az élet végső kérdései, az élet és a halál szimbiózisa.
„A festményen mély tónusú arany háttér előtt virágszőnyeggel borított földnyelv peremén térdel a nő, s hajlik fölé a férfi. A bizánci templomok mozaikjaira való utalás már a kortársak szemében is a szakrális művészet áhítatos magasába emelte, a »szerelem szentképévé« avatta a festményt. A paradicsomi idill, az örök Ádám és az örök Éva egymásba feledkező boldogsága azonban csak látszólag felhőtlen. Klimt nem elégedhetett meg a problémátlan idill megfestésével. Bár erről a képről hiányzik a pusztító erők konkrét ábrázolása, hosszasabban nézve felfedezzük a disszonancia jelenlétére utaló elemeket is. A virágszőnyeg hirtelen megszakad a nő lábánál, és bizonytalan térbeliség nyugtalanító érzését csempészi tudatunkba; úgy látszik, mintha a szerelmespár szakadék szélén lenne. (…) Amennyi a hús-vér testből látszik, az furcsa görcsösségről vall, nem pedig egyértelmű harmóniáról. (…) A szerelem himnikus dicsőítésének szánt képen a két ember szenvedélyes odaadását emelte általános érvényű jelképpé a festő” – idézhetnénk Sármány Ilona Bécs festészete a századfordulón című könyvéből.
A Belvedere állandó kiállításán még jó néhány egyéb Klimt-festményt is megtekinthetünk, például a Sonja Knips portréját 1898-ból, vagy talán még az ennél is ismertebb arcképet, az 1901-es Judithot, amely az ótestamentumi jelenetet ábrázolja Holofernész levágott fejével.
De lépjünk tovább, hiszen rengeteg csodaszép kép vár még ránk a palota kiállítótermeiben!
A 19. század második felében a realizmus, sőt a naturalizmus volt az uralkodó irányzat a festők körében. Az ipari forradalom, a technikai újdonságok nagy hatással voltak a polgári lakosságra, így a művészekre is. Jó példája ennek Karl Karger Vonat érkezése a bécsi Nordwest pályaudvarra (1875) című festménye. Ebből az időszakból ez az egyetlen kép, amely egy pályaudvar belsejét ábrázolja. Akkortájt egyébként hat nagy vasútállomás is épült a gyorsan terjeszkedő városban. Az északnyugati pályaudvarról Csehországba, Drezdába és Berlinbe indultak vonatok. Az új vasúthálózat tette lehetővé a nagymértékű bevándorlást Bécsbe, amely a lakosságszám növekedéséhez vezetett. A téglagyárakba éppúgy kellettek a segédmunkások a nagyarányú építkezésekhez, mint ahogy cselédek a háztartásokba. A festő Karger ezt a társadalmi jelenséget örökítette meg az állomás előcsarnokában összegyűlt emberek ábrázolásában.
Továbbhaladva két Rodin-szoborba is belebotlunk a termekben. Az egyik Victor Hugo emlékműterve, a másik, az Éva című a földi élet ősanyjának ábrázolása. Éva szégyenkezve temeti fejét a karjába. Rodin mindig természet után dolgozott, ami azt jelentette, hogy modell után mintázott: ezúttal egy fiatal, terhes nőt választott modelljéül. Rodin alakjainak testbeszédével intenzív érzelmeket tudott közvetíteni. Gustav Klimt is lenyűgözőnek találta a szobrász munkáit, akivel 1902-ben Bécsben személyesen is találkozott.
A számtalan remekmű közül nem lenne könnyű választani, de az ismert mesterek mellett érdemes a nálunk kevésbé vagy sokszor egyáltalán nem ismert művészek munkáit is megemlíteni. Ilyen kép például Tina Blau Tavasz a Práterben (1882) című nagyméretű festménye. (A képtár egyébként egy egész teremre valót tár a nagyközönség elé a bécsi női művészek munkásságából.) Ez a kép a művésznő legnagyobb méretű alkotása. 1882-ben a bécsi Künstlerhausban megrendezett első nemzetközi kiállítás zsűrije el akarta utasítani a képet, arra hivatkozva, hogy túlságosan világos színekkel van megfestve. Szerintük mintegy „lyukat” ütött volna a falon, bárhová is akasztották volna fel. A képet csak Hans Makart közbelépése után fogadták el. A következő évben a Párizsi Szalonban állították ki, végül pedig a Császári Képtár tulajdonába került. Ez egyúttal a bécsi női művészek elismerését és megbecsülését is jelentette abban az időben.
A kiállításon láthatunk egy csodaszép alpesi tájképet attól a Thomas Endertől, aki az 1860-as években a fiatal Mednyánszky László mestere volt. 1832 júliusában a művész elkísérte Johann főherceget az Ausztria legnagyobb gleccseréhez vezető úton a Grossglockner-hegyre. A Grossglockner a Pasterze-glecserrel című képe szinte tudományos pontossággal ábrázolja, ahogyan az évezredek során alakult, fejlődött a gleccser, keletkezett számos hasadéka. Thomas Ender ikertestvére, Johann Endertszintén kitűnő romantikus tájkép- és portréfestőként tevékenykedett. Többek között Széchényi Ferenc és fia, István közismert portréit is neki köszönhetjük.
Mellbevágóan hat a nézőre a sokat reprodukált alkotás, Jacques Louis David Napóleon a Nagy Szent Bernhard-hágónál című egész alakos lovas képe (1801) is. A festmény nagy hadvezérként mutatja be Napóleont, már-már propagandisztikusan ábrázolva, ahogy 1800 májusában átvezette a francia csapatokat a Nagy St. Bernhard-hágón. A sziklába vésett nevek azt mutatják, hogy francia uralkodó Hannibál és Nagy Károly nyomdokain lépkedve halad előre. E hadjárat célja egyébként Piemont és Lombardia visszahódítása volt, amelyet a francia hadsereg a marengói csatában aratott győzelmével ért el.
A látnivalók közül kiemelném még Ferdinand Georg Waldmüller 1828-ban készült önarcképét is. Waldmüller korának egyik legkeresettebb művésze volt, aki sokoldalúsága folytán Bécs egyik legismertebb festője lett. Ezen a képén nem a klasszikus művészpózban, festőállvány előtt, ecsettel és palettával ábrázolja önmagát, ahogy az a korban szokás volt, hanem egy divatosan öltözött fiatalemberként, háttérben a természeti látvánnyal. Bár műteremben készült, a portré mégis meggyőzően mutatja be a szabadtéri környezetet: a kép bal sarkában például egy bazsarózsa látható, amely ügyesen utal virágfestői tehetségére.
A Belvedere palota még két másik időszaki kiállítást is kínál a látogatók számára. Az egyik a francia impresszionisták, Cézanne, Monet és Renoir életművéből válogat, a másik pedig az avantgarde művésznők 1910 és 1950 között keletkezett alkotásaiból nyújt ízelítőt. A következő számunkban még visszatérünk a Belvedere- palotába, és majd ezekről a kiállításokról is beszámolunk.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. november 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
