Tóth Tamás egyháztörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara Gondoskodáspolitikai Intézete oktatójának írását adjuk közre.
A keresztény ember számára fontos, hogy minden tevékenységét a hit szemszögéből nézze és aszerint cselekedjen. Nem kivétel ez alól az sem, amit modern elnevezéssel a gondoskodáspolitika fogalmával foglalunk össze. A rászorulókról való gondoskodás ugyanis az Egyház alapvető küldetéséhez tartozik.
1. Az Egyház szociális tanítása a Katolikus Egyház Katekizmusában
Az Egyház társadalmi, azaz a társadalomra vonatkozó tanítása öt alappillérből áll, amelyek (1) az emberi méltóság, (2) a szolidaritás, vagyis a szegények iránti különleges szeretet, (3) a szubszidiaritás elve, (4) a közjó és (5) az igazságosság. Mindezek a keresztény ember számára a Biblia tanításából következnek, és az egyházi Tanítóhivatal, a pápai megnyilatkozások fejtik ki ezt számunkra. Értelemszerűen ide tartozik az Egyház kifejezetten szociális tanítása, ha úgy tetszik, egyházi gondoskodáspolitika is, amelynek megértéséhez érdemes mindenekelőtt megnézni, mit ír róla a Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK). A katekizmus a bibliai hetedik parancsolat (Ne lopj!) kapcsán foglalja össze röviden és kifejezetten az Egyház szociális tanítását, és hangsúlyozza, hogy az evangéliumból kapjuk az ember igazságára vonatkozó teljes kinyilatkoztatást, és a krisztusi kinyilatkoztatás vezet el bennünket „a társadalmi élet törvényeinek mélyebb megértésére” (KEK 2419). Ez azt jelenti, hogy nekünk mindent Isten perspektívájából kell szemlélnünk, a gondoskodásra szoruló és szükséget szenvedő testvéreinkről való gondoskodást is.
2. Gondoskodáspolitika az apostolok korától a 19. század végéig
Az arra rászorulókról való gondoskodás a fentiek szellemében az Egyház működését a kezdeteitől jellemzi. Jézus csodákat tett, meggyógyította a testet, hogy ezáltal is szóljon a lélekhez: „Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot” (Mt 11,5). Éppen ezért volt
Az Apostolok cselekedetei tanúsága szerint a tizenkettő kiválasztott hét férfiút az asztal szolgálatára (ApCsel 6,1–6), akiket Lyoni Szent Iréneusz tanúsága szerint hamarosan diakónusoknak neveztek. A tizenkettő egyike, Szent Péter apostol lett Róma első püspöke, akinek utódai később is kiemelt figyelmet fordítottak a rászorulókra.
A középkorban sorra alakultak azok a szerzetesrendek, intézmények, amelyek a nem keresztény ellenség fogságába esettek kiváltását tűzték ki céljukul. A mercedárius és a trinitárius rend tagjai nem ritkán saját magukat ajánlották fel a kiváltandó fogolyért cserébe. És már itt is megjelenik az, amit a modern korban – más kontextusban – utógondozásnak is szoktak nevezni: a rendtagok azt is vállalták, hogy a fogság alatt gyakran legyengült és elnincstelenedett keresztény testvéreiket életük újrakezdésében is segítik.
Sok helyütt a püspökök, papi testületek (káptalanok), szerzetesközösségek ispotályokat tartottak fent. Olyan szerzetesi közösségek is életre keltek, amelyeknek ez lett a fő karizmájuk, mint például a johanniták (máltai lovagrend) esetében történt. Eközben keleten Nagy Szent Vazul a 4. században egy nagy szociális központ létesítésével tette fel karitatív tevékenységére a koronát, nyugaton pedig valamivel később a bencés monostorok lettek a vendégfogadás központjai. A 13. század első felében indult világhódító útjára egy másik mozgalom is, a kolduló rendeké. Assisi Szent Ferenc követői közül kiemelkedik Árpád-házi (vagy ahogy külföldön ismerik: Magyarországi) Szent Erzsébet, aki az egyik legismertebb magyar származású szent.
Az Egyház karitatív tevékenysége az újkorban új súlypontokat kapott. A reformációt követő katolikus megújulás része volt az oktatás erősítése mint az ember felemelésének fontos eszköze. A nagy földrajzi felfedezések kitágult világában pedig a misszionáriusok álltak helyt az őslakosok közt: nemcsak tanították őket, de nem egyszer ők voltak az egyetlenek, akik megpróbálták megvédeni őket a hódítók túlkapásaitól. Az újkorban új lendületet kapott a betegápolás is. Az ő áldozatos szeretetüknek állít emléket mind a mai napig az, hogy sok nyelven, így magyarul is nővéreknek nevezzük a női betegápolókat.
A francia forradalom (1789) utáni turbulens időszak új kihívásokat hozott magával.
Az új korszakhoz igazodva, de a korábbi korok tapasztalatain és gyakorlatain állva ebben a korban fogalmazta meg az Egyház immár saját rendszerébe foglalva a maga szociális tanítását.
3. XIII. Leótól XIV. Leóig
XIII. Leó pápának (Gioacchino Pecci, 1878–1903) egy, az ipari forradalomnak is tulajdoníthatóan egyre inkább szekularizálódó, a keresztény értékekkel szakítani akaró világban kellett az Egyház értékeit és jogait védelmeznie. Magyar vonatkozású érdekesség, hogy Pecci bíboros az 1878-as konklávét megelőzően a római Falconieri-palota második emeletén lakott – ott, ahol ma a Pápai Magyar Intézet (PMI) helyiségei találhatóak; innen indult a pápaválasztásra.
XIII. Leó adta ki a Rerum novarum (1891) kezdetű, korában kifejezetten forradalmi gondolatokat tartalmazó, de ma is alapvető fontosságú szociális enciklikáját, amelynek apropóját a szocializmus térhódítása adta ugyan, azonban máig az Egyház szociális tanításának alapműve. A dokumentum reflektál a szocialista javaslatokra és elveti azokat, majd felvázolja az Egyház, az állam, illetve a munkaadók és a munkavállalók feladatait.
Ferenc pápa programja egyik központi elemévé emelte a segítségre szoruló embertársainkra való odafigyelést. Apostoli útjainak egyik elmaradhatatlan eleme volt a velük való találkozás. Így volt ez 2023-ban is, amikor Magyarországon járt. A budapesti Rózsák terén elmondott beszédében példaként állította elénk Árpád-házi Szent Erzsébetet, aki a tevékeny szeretetnek (caritas) a nyelvét beszélte. De mi jellemezi ezt a nyelvet? A pápa szerint döntő jellemzője a másikkal szemben érzett compassio: a latin kifejezés egyszerre jelent együttérzést és együttszenvedést. Hangsúlyozta, hogy „olyan Egyházra van szükségünk, amely folyékonyan beszéli a tevékeny szeretet nyelvét”.
Ferenc utóda a XIV. Leó nevet vette fel. Megválasztása estéjén mondott első nyilvános beszédében hangsúlyozta, szociális kérdésekben elődei útján fog járni: olyan Egyház vezetője akar lenni, amely „mindig békére törekszik, mindig szeretetre törekszik, mindig közel lenni igyekszik, különösen azokhoz, akik szenvednek.” Erre a témára a Szentatya különböző megszólalásaiban azóta is újra és újra visszatér.
A Leó név választását a konklávé után két nappal ekképpen indokolta: „Névválasztásomnak több oka is van, de elsősorban az, hogy XIII. Leó pápa a Rerum novarum kezdetű történelmi enciklikájával a szociális kérdéssel foglalkozott az első nagy ipari forradalom összefüggésében; az Egyház pedig ma mindenkinek felajánlja az ő szociális tanításának örökségét, hogy válaszoljon az újabb ipari forradalomra és a mesterséges intelligencia jelentette fejlődésre, melyek új kihívásokat állítanak elénk az emberi méltóság, az igazságosság és a munka védelmét illetően.”
A névválasztás tehát programot is ad egyben: ahogyan a 19. században XIII. Leó pápának az ipari forradalommal, és az ezzel együtt járó társadalmi, egzisztenciális bizonytalansággal kell megküzdenie, úgy
hogyan lehet egy olyan erkölcsös társadalmat működtetni, amely egyszerre használja ki a technikai fejlődés adta lehetőségeket, de védi az ember istenképiségből adódó méltóságát, és megmarad a krisztusi igazságosság talaján. Egy nagyon gyorsan változó világban élnünk, mégis segít bennünket a válasz keresésében az Egyház kétezer év óta változatlan tanítása.
Szerző: Tóth Tamás, PPKE BTK Gondoskodáspolitikai Intézet
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
