„Az egyház részese volt a mindennapi életnek“ – hiánypótló könyv a Komáromi Református Egyházmegyéről Vataščin Péter2025. 12. 03., sze – 13:49 Komárom |
A napokban jelent meg Tömösközi Ferenc A komáromi egyházmegye története 1918-1938 c. monográfiája. A kötet alaposan vizsgálja a református egyház korabeli belső viszonyait, amelyek nagyon sokat elárulnak a csehszlovákiai magyarság akkori helyzetéről és életéről is.
Minek nevezhető A komáromi egyházmegye története 1918-1938 c., több mint 350 oldalas könyv? A szerző, Tömösközi Ferenc szerint a látszat ellenére nem szintézisről, vagyis egy „összefoglaló jellegű“ műről van szó. Mint lapunknak elmondta, ez inkább egy „neopozitivista” monográfia.
„Tehát rengeteg adatot, tényt, nevet, helyet, dátumot tartalmaz a szöveg. Az volt a cél, hogy egy nagyon adatgazdag könyv legyen a végeredmény, mert annak alapján aztán könnyebben meg lehet írni egy későbbi szintézist“
– mondta a Selye János Egyetem Református Teológiai Karának történésze. Megemlítette, hogy bizonyos értelemben Kúr Géza egyháztörténeti munkásságához is kapcsolódott, aki a keletkezéstől 1709-ig írta meg az egyházmegye történetét.
Gazdag tematika
A könyv három nagy tematikai blokkból áll. Az első a politikatörténet.
„Ez mindig fontos téma. Bemutatjuk, hogy milyen volt az állam-egyház viszony a két világháború között. Itt főleg konfliktusokról van szó, de ez azért van így, mert ezeknek köszönhetően keletkeztek levéltári források”
– fejtette ki a szerző.
A második témacsoport az oktatástörténetet öleli fel. Tömösközi emlékeztetett: a két világháború között egyértelműen a kisiskolák történetéről beszélhetünk – ugyanakkor pedig itt is számos vita zajlott le az állam és az egyház között. Komárom különös súlyát pedig az adja, hogy az itt működtetett tanítóképző nemcsak helyben és Csehszlovákiában, de Magyarországon is nagy hatást gyakorolt a növendékeknek köszönhetően.
A harmadik témacsoport pedig a belmisszióra vonatkozik – vagyis arra a lelkészi, presbiteri munkára, amely a korban hangsúlyosan a tevékeny, gyülekezetekben egyszerre lelki és gyakorlati síkon végzett munkára vonatkozott. Ide tartozik többek között az árvaházi mozgalom, amelyben különös szerepe volt Komáromnak és környékének.
Kapcsolódó cikkünk Komárom |
A társadalmi felelősségtudat megerősödése mellett a vallási és a magyar kisebbségi identitás megőrzése is motiválta a komáromi Timótheus-árvaház 1937-es létrejöttét, amelynek története és előzményei pontosan szemléltetik az adott korszak körülményeit.
A komáromi Timótheus-házat nem is olyan régen, 2017 tavaszára újította fel a református egyház. Korábban hosszan pereskedett az állammal azért, hogy visszakapja a 40-es évek végén elkobzott épületet. Hogy pontosan hogyan jött létre ez az intézmény, arra Galo Vilmos, a komáromi Duna Menti Múzeum történésze derített fényt többéves kutatás során, amelyről az intézmény legújabb, Iuxta Danubium nevű hamarosan megjelenő évkönyvében közöl hosszabb tanulmányt.
Árvaházak és politika
A század első felében az állam és az egyházak nemcsak az árva gyermekek testi és lelki jólétéért tettek, hanem azok identitásáért is „harc” folyt.
„Az árvagondozást Magyarországon a századfordulón vette kézbe az állam, addig ezt más intézmények, például az egyházak végezték. Ekkor jött létre az állami, központi elosztórendszer, ami 18 árvaházat jelentett az első világháború kitöréséig. A magyar nacionalista politika hatására ezek felét a nyelvhatáron fekvő, de döntően magyar jellegű városokban helyezték el. Az északi magyar nyelvterületen ilyen városnak számított Rimaszombat, Kassa, Munkács és Nagyszőlős”
– fejtegeti Galo Vilmos az előzményeket. Hozzáteszi: „Nemzetiségi oldalról sokan támadták ezt a gyakorlatot, mert például egy, a rimaszombati árvaházba bekerülő szlovák gyermeket rendszerint magyar családokhoz adták.”
Szlovák oldalról az evangélikusok egyrészt egyfajta reakcióként azért hozták létre modori és liptószentmiklósi árvaházat, hogy megállítsák az asszimilációt.
1918-ban aztán a csehszlovák állam egy az egyben átvette a magyar gyakorlatot: „Az állami árvaházba bekerülő magyar gyereket szlovák családhoz adták. A református magyar gyermeknél ez kétszeres veszteség volt, hiszen nagy eséllyel elvesztette a vallását és a nemzetiségét is.” Galo Vilmos emlékeztet, ez váltotta ki aztán a magyar református közösség reakcióját, amely 1928-tól saját árvaházrendszert épített ki.
Protestáns ébredés
„A rossz anyagi körülmények között működő és fokozatosan elszigetelődő egyház a 20-as évek közepére tudatosította, hogy fennmaradását és magyar jellegének megőrzését csak az önszerveződés útján valósíthatja meg”
– fejti ki a történész. Ennek volt az egyik legfontosabb eredménye a felekezeti árvagondozás széles körű intézményi hátterének a megteremtése, amely végül szövevényes történetté alakult.
A mintegy 4 ezer fős gyülekezettel bíró Komáromban a 20-as években először Galambos Zoltán lelkészi munkájának hatására bontakozott ki komolyabb belmissziós munka. Az árvaház előzményei szempontjából azonban kulcsfontosságú Tóth Kálmán működése. Ő a bencés gimnáziumban maga köré gyűjtött néhány református diákot, akiknek Biblia-köröket tartott, majd ezek a gyerekek egymást is elkezdték evangelizálni. A segédlelkész eközben Nehézy Károly, a kor nagy lelkészegyéniségének hatására a diákokat 1934-ben bevezette a kiskoszmályi mozgalomba, akik ekkor felvették a Timótheus Szövetség nevet. A mozgalom tagjaiként 1936-ban vállalták magukra fiúárvák elhelyezését és gondozását, s így került előtérbe egy saját árvaház létesítése Komáromban.
Eredetileg egy komplex és grandiózus, úgynevezett „Timótheus Központot” kívántak létrehozni a várostól ingyen megkapott, a Vág bal partján levő telken, s elsőként a 65 fősre tervezett árvaház és kollégium építésének fogtak neki. A munka 1938 márciusában kezdődött el, amelyen naponta jellemzően 14-15 fő dolgozott – több mint felük önkéntesként. Májusban elakadtak, hiszen az árvaház felépítéséhez szükséges 200 ezer koronás összegnek csak egy része volt meg, s végül banki hitel segítségével tudták folytatni az építkezést. Galo Vilmos szerint a közösség vallásos buzgalma volt a kulcsfontosságú abban, hogy végül 1938 őszén, ha félkész állapotban is, de megnyitották az intézményt:
„Ha őket kérdeznénk, akkor valószínűleg azt válaszolnák: »hát nem felépült az árvaház? Nem kifizettük?« Valahogy sikerült nekik, s egyébként is, hol emelt fel egy ifjúsági mozgalom saját erejére támaszkodva egy árvaházat?”
Dacolva a körülményekkel
Az árvaház látható módon nem éppen a legnyugalmasabb történelmi periódusban jött létre. 1942-re azonban már teljesen elkészült, melyben az árvaház mellett internátus és tanoncotthon is helyet kapott, s ekkor már több mint hatvan fiúlakója volt. Az árvákat az iskolaköteles kor betöltése után vették fel, de a lakók között voltak internátusi diákok, sőt, inasok is, akik itt kaptak szállást. A növekvő igény kielégítése végett 1943-ban jött létre a belvárosban a Lakatos Károly Fiai Református Diákotthon, az internátus lakói ide kerültek át.
Az intenzív és szigorú – tanulást, gazdálkodást, cserkészetet és kirándulásokat egyaránt magukba foglaló – belső közösségi életet nem könnyítették meg a folyamatosan érkező behívók, amelyek miatt több alkalmazott is katonai szolgálatot volt kénytelen vállalni, a háború végén pedig a 14–16 éves gyerekeket is majdnem erre kényszerítették a hatóságok. Gondot jelentett a működési költségek előteremtése is, amelyet azonban valahogyan mindig sikerült megoldaniuk. Ezeket rendszerint a hívők és református szervezetek adományai jelentették. Ugyanakkor nyilvános rendezvényeknek, például hitmélyítő konferenciáknak is helyet adott az épület, emellett pedig könyvesboltot is nyitottak.
A háború végeztével az árvaház lakói és dolgozói csak kevéssé tudtak fellélegezni, hiszen a jogfosztottság ideje soha nem látott kihívást jelentett az életükben. Csak 12-15 árvával és Csukás Zsigmond, Keszegh Pál, valamint Kocsi Gizella nevelőkkel működtek ebben az időszakban. Az árvaházat 1946-ban nemzeti gondnokság alá helyezték, majd egy évvel később véglegesen állami tulajdonba került. Kisebb csodának is tartható akár, hogy a református árvaházak közül egyedül egészen 1948 nyaráig működhetett.
Az egyház a társadalmi életben
A könyv látszólag egyháztörténeti munka, ám a szerzőtől megkérdeztünk: miért érdemes azt kezükbe venniük azoknak, akiket inkább általánosabban a csehszlovákiai magyarság története érdekel?
„Erről rengeteg feldolgozás készült az elmúlt 20 évben – az egyháztörténettel viszont nem igazán foglalkoztunk. Pedig a két világháború között nagyon jelentős szerepet töltött be az egyházak munkássága. Ma már ez nem tűnik olyan fontos dolognak: nincsnek egyházi iskolák és a belmisszió is másképp működik. Akkoriban viszont az egyház részese volt a mindennapi életnek. Ez viszont teljes egészében megszűnt 1948 után. A könyv ilyen szempontból egy visszaemlékezés azokra az időkre, amikor nagyon más volt a református egyház szerepe a társadalom életében, mint ma“
– fejtette ki a történész. Hozzátette: a helytörténet iránt érdeklődők is bizonyára találnak majd a könyvben számos fontos információt.
A kötet nem kerül kereskedelmi forgalomba. Az érdeklődők elektronikus formában erről az oldalról letölthetik.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
