A mintegy kétezer kereskedelmi hajón veszteglő, több mint húszezer tengeri munkás körében egyre nő a feszültség, nagyon szeretnének hazatérni. Egyes teherhajókon az élelmiszer- és vízkészletek már nem elegendőek a teljes legénység ellátására. Paulo Prigol, a Stella Maris (Tengernek Csillaga) Tengeri Apostolkodás manilai igazgatója nyilatkozott május 27-én a vatikáni médiának.
„Nem ők a prioritás. A világot mindenekelőtt az üzlet és az áruforgalom aggasztja.” Paulo Prigol kijelentése tökéletes összefoglalása annak az általános hangulatnak, amely a Fülöp-szigeteki tengerészeket illetően uralkodik. Ők a saját bőrükön tapasztalják a Hormuzi-szoros lezárásának következményeit: mintegy kétezer hajó kényszerül vesztegelni, és több mint húszezer tengerész rekedt a fedélzetükön. E hajók némelyikén a készletek állítólag annyira megcsappantak, hogy az ivóvíz és élelem hiánya már a legénység túlélését veszélyezteti.
Úgy érzik, magukra hagyták őket
„Nemrég végeztünk egy felmérést, amelyben háromszáz tengerész vett részt, és ez rávilágított arra, hogy ebben a háborús időszakban teljesen elhagyatottnak érzik magukat” – számolt be a szkalabriánus misszionárius, a Stella Maris Tengeri Apostolkodás, a katolikus egyház tengerészeket, halászokat és családjaikat anyagi, pszichológiai és lelki-szellemi támogatásban részesítő nemzetközi hálózatának igazgatója, aki a Fülöp-szigeteken elsősorban kereskedelmi hajókon lát el lelkipásztori szolgálatot.
A délkelet-ázsiai országban nagyon sok feladat akad azok körében, akik a teherhajókon dolgoznak: világszerte a globális kereskedelmi flottában foglalkoztatottak száma eléri az 1,89 millió főt, a Fülöp-szigetekről származik a nemzetközi flotta aktív állományának közel negyede.
Aggodalom és szorongás
A Fülöp-szigeteki Stella Maris által végzett kutatásból kiderül, hogy a hormuzi helyzet példátlan mértékű aggodalmat és szorongást vált ki a tengerészekből. „Mindannyian elmondták, hogy félnek arrafelé hajózni. Viszont rákényszerülnek, hiszen ha visszautasítják a munkát, nem találnak másik megélhetést a családjuk eltartására.”
Így a mindennapjaikat meghatározó szorongást és aggodalmat inkább igyekeznek figyelmen kívül hagyni. Egészen addig, amíg a mentális egészségükben meg nem mutatkozik.
A misszionárius intő példaként mesélte el egy tengerész történetét, aki négy héttel ezelőtt tért vissza a Fülöp-szigetekre a Hormuzi-szorosból, miután egy hónapot töltött ott anélkül, hogy egyszer is elhagyhatta volna a hajót. „Elmesélte nekünk, hogy ez idő alatt mindent megkapott, amit a törvények és a kormányok előírnak. Szinte minden jogát tiszteletben tartották. Egy valami azonban hiányzott, ami alapvető fontosságú lett volna: a lehetőség, hogy a fedélzeten találkozhasson valakivel, akivel beszélgethet, akinek kiöntheti a lelkét. Ez lett volna az a segítség, amelyre a leginkább vágyott.”
Súlyos akadályok
A Hormuzi-szorosban veszteglő hajókra még a lelkipásztorok sem léphetnek fel. „Ezek a szerencsétlen sorsú emberek pedig nem nyithatják ki a szívüket, és nem oszthatják meg személyes problémáikat a feleségükkel vagy a gyermekeikkel.” A pszichés stressz így addig fokozódik, míg végül betegséggé alakul – ezt a jelenséget napjainkban is alábecsülik.
Saját tapasztalatai és szervezete adatai alapján Paulo Prigol megosztotta, hogy a Fülöp-szigeteken „havonta egy tengerész önkezével vet véget az életének: az áldozatok átlagéletkora harminc év alatt van”. Az okok összetettek és gyakran egymásra rakódnak: „Akik erre a tragikus lépésre szánják el magukat, többnyire a hibás pályaválasztás, a család részéről rájuk nehezedő erős lelki nyomás, valamint a Hormuzi-szorost megbénító háború borzalmai és ennek hatásai miatt teszik ezt.”
A tengerészek körében ugyanakkor szinte tabunak számít az öngyilkosságok növekvő száma. A szerzetes szerint erről beszélni egyet jelentene annak beismerésével, hogy segítségre szorulnak, ez pedig veszélyeztetné a kereseti lehetőséget, amellyel a családjukat el tudják tartani: így a pénzt választják a saját egészségük kárára. „Egy három évvel ezelőtt, Manilában szervezett mentális jólléttel foglalkozó konferencia után a Fülöp-szigeteki kormány számos konkrét intézkedést vezetett be, például tréningeket és szemináriumokat. Mi pedig a központjainkban, amint észleljük, hogy egy tengerész bajban van, minden lehetséges módon megpróbálunk segíteni neki.”
A tengeri szállítás fontossága
Létezik egy angol mondás, amely erre a helyzetre alkalmazva rávilágít arra, mennyire fontosak a tengerészek, akiket a kormányok is gyakran figyelmen kívül hagynak és elfelejtenek. Paulo Prigol gyakran mondogatja: „No shipping, no shopping” – azaz ha nincs szállítás, nincs vásárlás. „Kevesen gondolnak arra, hogy köszönetet mondjanak azoknak, akik lehetővé teszik, hogy az áruk eljussanak egészen az otthonok ajtajáig.”
Emellett egy másik tény is bizonyos: a háború még inkább válságba sodorja a halászati ágazatot is. A halászattal foglalkozók világa egy sokkal bizonytalanabb, visszásságoktól és szabálytalanságoktól hemzsegő világ a tengerészekéhez képest, akik legalább rendszeres munkaszerződésekkel és mérsékelten erős szakszervezeti védelemmel rendelkeznek.
Figyelmen kívül hagyott visszásságok
Erről sokat tud mesélni Paulo Prigol rendtársa, Márcio Toniazzo is, aki a Szkalabriánus Nemzetközi Migrációs Hálózat (Scalabrini International Migration Network) ügyvezető igazgatója. Ez a szervezet világszerte 250 tagszervezetével az úton lévő, migráns emberek megsegítésével és támogatásával foglalkozik.
„A szkalabriánus Stella Maris, amely együttműködik a katolikus egyház Stella Maris szervezetével, 15 nemzetközi kikötőben van jelen” – meséli. Ebből a kiváltságos megfigyelőpontból kijelentheti, hogy azok a hajók, amelyeken a halászok dolgoznak, komoly vonzerőt jelentenek az országok számára, amelyeken áthaladnak, mivel egy dollármilliókat mozgató „párhuzamos gazdaságot” generálnak. Ez az oka annak, hogy a helyi hatóságok hajlamosak szemet hunyni a szabálytalanságok felett és elkerülni a kisebb-nagyobb halászhajók fedélzetén elkövetett visszaélések kivizsgálását. „Másfelől viszont – magyarázza Márcio Toniazzo – a halászhajókra mi, lelkipásztorok sokkal szabadabban tudunk fellépni, mint a tengerészek teherhajóira, ahol nem feltétlenül indokolt korlátozások vannak érvényben. A halászoknak pedig hitet, szolidaritást és vigasztalást viszünk.”
Be nem tartott normák
A nemzetközi szabályozás értelmében a halászok évente legfeljebb kilenc hónapot tölthetnének a tengeren, ám ezt a nagyon gyakran túllépik, különösen most, a konfliktusok idején. Vannak olyan halászok, akik másfél éve nem látták a családjukat, és kénytelenek egyik halászhajóról a másikra szegődni, csak hogy munkához jussanak, sokszor feketén.
Ilyen helyzetekben válik alapvetővé a lelkipásztorok szerepe: „Mi pusztán papként akarunk jelen lenni, nem valami más okból lépünk a hajókra. Csupán lelkipásztori hivatásunkat szeretnénk gyakorolni. Időnként ezt megakadályozzák, különösen a kereskedelmi hajókon. A jelenlegi kihívás előttünk éppen ez: elérni ezeket a munkásokat, és segítséget, vigaszt nyújtani nekik.”
Forrás: Vatican News olasz nyelvű szerkesztősége
Fotó: AFP
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
