A magyarság szétszakítása sok lelki probléma okozója a mai napig, mondja dr. Mészáros Zoltán Endre szakorvos, aki szerint a meg nem beszélt dolgok, fel nem dolgozott feszültségek, amiket korábban a barátainkkal személyesen megvitattunk, most a virtuális, személytelen térbe húzódnak vissza.
Isten a leghatékonyabb élettanász és orvos, mondta egy korábbi beszélgetésünk alkalmával. Mit ért ezalatt?
Sokáig csak éreztem, hogy ez így van, amikor elkezdett foglalkoztatni a teremtett világ kérdése, mert mindig, már gyerekként gondoltam, hogy nem csak úgy vagyunk céltalanul, hanem ez egy csoda, hogy létezünk és ez semmiképp nem lehet véletlen. De nem tudtam magamban megfogalmazni, hogy miért, aztán amikor az orvosi egyetemre jártam és többször hallgathattam a marosvásárhelyi Vártemplomban Fülöp G. Dénest, akkor értettem meg, hogy Istennek terve van velünk, és hogy ez egy pontosan megtervezett lét. Akit bővebben érdekel ez a téma, ajánlom, hogy olvassa el Lee Strobel csodálatos könyvét “A csoda-dosszié”-t, amiben Strauss professzor okfejtését idézi az atomokban lévő kölcsönhatásról, amit ha csak picit is megváltoztatna valaki, akkor például nem lenne hidrogén, ami nélkül nincs víz és akkor egyértelmű, hogy élet sem lenne. És ez csak a legalapvetőbb dolog, mert ha megnézzük az emberi szervezet működését, akkor még világosabb, hogy ez a csodálatos kölcsönhatás, bonyolult szervrendszerek összehangolása hogyan is működik, vagyis hogyan jöhetett létre az élet. Semmi esetre sem véletlenül. Még inkább igaz ez az agyi tevékenységünkre, gondolkodásunkra, vagy akár az érzelmi működéseinkre, aminek a kutatásaival még a felszínt sem kapirgáljuk.
Sokszor hallani, hogy lelki kiindulópontja van a betegségeknek. Az egészség, betegség is “fejben dől el”?
Nem ilyen egyszerű ez a kérdés, de igen is, meg nem is. Ha az ember odafigyel és szentel kis időt magára, akkor észreveszi, hogy mire van szüksége; pihenésre, milyen ételre, milyen tevékenységre, ami kikapcsolja, vagy akár rendszerességre az életében és törekszik is ennek megfelelően megtervezni az életvitelét, akkor a betegség nagyobb eséllyel elkerülhető. De persze ez egy többtényezős dolog, amiben benne van a genetika, hogy milyen adottságokkal születtünk, a szociális hatások, vagyis a korai neveltetésünk egészen az iskolában ért hatásokig, aztán a táplálkozási és életviteli szokások és még annyi minden. De ha valahol megragadjuk a dolgot és például tudjuk, hogy elhízásra vagyunk hajlamosak és elkezdünk mozogni, hogy időben lefogyjunk, akkor nagyon sok betegség elkerülhető lenne.
Nagyon nehéz azonban a mai felgyorsult világunkban a stresszt a helyén kezelni, pedig egy stresszhelyzet is lehet építő, ha szánunk időt ennek feldolgozására, védekezési stratégia kifejlesztésére, hogy ha legközelebb ugyanilyen helyzetbe kerülünk, akkor tudjunk védekezni.
Szóval ez is egy tanulási folyamat, vagy ahogy viccesen szokták ezt mondani “minden, ami nem öl meg, az megerősít”.
Különböző statisztikákban felrajzolják időnként a kontinens betegség-térképét. Mi, magyarok hol állunk egy ilyen listán? Beteg nemzet vagyunk?
Sok mindenben sajnos nem állunk jól, és itt mind testi, mind lelki problémákra gondolok. Ha csak két fontos dolgot említek mindkét oldalról, az elhízást és a depressziót tekintve vezető helyen állunk. Az első probléma könnyebben orvosolható megfelelő mozgáskultúra kialakításával, életmód és étrend váltással, amit már az otthoni neveltetésünkkel el lehetne kezdeni.
A lelki bajok sokkal nehezebben uralhatók, mondják, hogy depressziós nemzet vagyunk.
És hogyne lennénk, mikor lassan 102 éve a magyarságot szétszakították Trianonban és az egészséges egységet felborították, amit sokak számára mai napig sem sikerült feldolgozni. Gyerekként én sem értettem sokáig, hogy magyar vagyok és Romániában élek, a rokonaim közül sokan meg Magyarországon, hogy is van ez. Édesapám történelemszeretete és magyarázatai értették meg velem ezt, az amúgy elfogadhatatlan helyzetet, ami szerintem sok lelki probléma okozója a mai napig.
A világnézeti, politikai megosztottság erőteljesen megfigyelhető a magyarság körében. Ez a többi európai népre is jellemző, vagy magyar sajátosság?
Nem folytattam ezirányú kutatásokat, de jelenleg külföldön élve azt gondolom, mindenhol tetten érhető ez a valamilyen szintű polarizáltság. A jóléti országokban kevésbé, mert ott nem érvényesül annyira az „oszd meg és uralkodj” elve, de ott meg az „államhatalom” a jólétért cserébe szeretné meghatározni, hogy hogyan gondolkodjanak az emberek, ott könnyebb bizonyos dolgokat áterőltetni ezen az egészséges szűrőn, mert ameddig nem fenyeget a létbizonytalanság, addig az emberek kevésbé törődnek a jövőt meghatározó fontos kérdésekkel…
A megosztottság, amit ma leginkább a közösségi médiában látunk viszont, lelki és testi betegségeink okozója is? Magyarán a napi sokórás internetes kommentháború betegségekbe is torkollhat?
Mindenképpen igen a válaszom, mert a meg nem beszélt dolgok, fel nem dolgozott feszültségek, amiket korábban a barátainkkal személyesen megvitattunk, most a virtuális, személytelen térbe húzódnak vissza, olyan „ezer idegen” emberekkel, akiket nem ismerünk, nem is értünk. A konstruktív vitákhoz kell egy személyes kontaktus, ha látom a másik reakcióját, akkor esetleg finomítok a mondandómon, vagy ha értetlenséget tükröző szemeket látok, akkor még jobban körülírom a mondandómat, illetve, ha személyesen megismerek valakit, akkor esetleg nem durvul el a beszélgetés, mint egyes fórumokon, amiken én nem is nagyon szeretek részt venni. Legutóbb, amikor Csűry püspök urat támadták, mert a saját profilján megosztotta a véleményét, kvázi a “saját játékterén közölte a szabályait”, akkor nem tudtam én sem megállni, hogy ne próbáljam megvédeni az általam helyesnek vélt álláspontot, aztán rájöttem, hogy megint egy szélmalomharcba keveredtem, mert ha az érvek elfogynak, akkor jön a trágárkodás és a személyeskedés… Egy pohár jó bor mellett sokkal egyszerűbb lenne ez is.
Több éve Svédországban él és dolgozik. Milyennek látszik onnan Magyarország, Erdély, illetve Közép-Európa?
Erre a kérdésre csak szubjektív választ adhatok,
nekem mindig a szülőföldem marad az Érmellék, a Rézalja, gyerekkorom meghatározó helyszíne a tóti vagy a margittai környezet; a barátok, az iskolás és egyetemi éve.
De egyre inkább az az érzésem, amikor haza látogatok, hogy egy olyan világba vágyok vissza, ami már sajnos részben eltűnőben van…
Ha Svédországban szóba kerül, hogy ön magyar, mi az első egy-két reakció erre?
Vegyes reakciókkal szembesülök, sokan ismerik a magyar kultúrát, Magyarország jellegzetességeit, például a pusztát és a leglátogatottabb üdülőhelyeinket, a Balatont, meg a fürdőhelyeinket. A másik vetület a nyugat-európai média által nagyon befolyásolt közvélemény. Nem a nemzeti érzelmű megnyilvánulások dominálnak, hogy finoman fogalmazzak és mindig az aktuális álláspont van túlsúlyban, emiatt sokszor kritika éri hazánkat.
Sajnos az emberek elhisznek mindent, amit olvasnak. Talán korábban nem volt ennyire manipulatív a média, vagy nem volt ennyire domináns az egyik oldal. Az írástudók felelőssége teljesen eltűnt, csak az adott oldal képviselete, az igazam bizonygatása a lényeg, és nem valamilyen tárgyilagos analízis megteremtése. Nem a probléma megoldása a fő cél, hanem az amúgy is meglévő árkok mélyítése.
Manapság rengeteg rossz hír érkezik a nyugati kulturális válságról. De azért még nem romlott el ott sem minden. Miben lehet ma is példa számunkra a nyugati gondolkodás?
Nem, persze, hogy ott sem romlott el minden, mint ahogy mindenhol megvannak azok, akik felelősségteljesen gondolkoznak Európa jövőjéről és a zsidó-keresztény értékeink megőrzéséről. De az sem tagadható le, hogy szemmel látható egy törekvés, hogy ne nemzetekben, hanem valamilyen fajta „katyvasz” egyesült Európában gondolkozzunk, ezzel a sokszínűséget, hagyományokat veszélyeztetve. Gondoljunk csak a napokban zajló finn perre, ahol Päivi Räsänen-t hurcolják meg, mert bibliai alapigazságokat mert hangoztatni. Ilyenkor az embernek az az érzése, hogy visszacsöppent a középkorba, a koncepciós perek sötétségébe…
Ami viszont példaértékű és követendő lehetne,
az az oktatási rendszer alapgondolata, hogy kevesebb dolgot, de azt alaposan megtanítani a gyerekeknek és a gyakorlati oktatásra helyezni a hangsúlyt.
Ott a gyerekeket például kiviszik az erdőbe és megtanítják nekik testnevelés órán, hogyan kell sátrat verni, tüzet rakni, megmutatják, melyik gomba ehető, és melyek azok, amelyeket nem szabad leszedni. Ezenkívül megismertetik a gyerekekkel az állam által működtetett intézmények, rendszerek működését, hogy hogyan kell szavazni, kérvényt írni, és ehhez hasonló gyakorlati dolgokat. Tehát használható tudást adnak át a gyerekeknek és ez kiszámíthatóságot ad a mindennapokban. Amúgy a svédek nem bonyolítanak el semmit, nem spekulálnak a megoldásokon, hanem célratörően oldanak meg dolgokat, ez lerövidíti a megoldást és az arra fordított időt is.
Lehet-e érzékelni Svédországban olyan jelentősebb társadalmi csoportokat, amelyek azt szeretnék, hogy a kontinens nyugati fele visszatérjen a megtagadott értékeihez?
Igen, egyre inkább nagyfokú törekvés van erre is, mert sokan felismerték, hogy a mostani európai politika sehova sem vezet vagy nem jó irányba megy. De ezt nagyon nehéz egy olyan társadalommal megértetni, aki a világháborúkból kimaradt, illetve 500 éve háború sem volt igazán, hogy ne is hasonlítsam össze a 150 éves török uralommal, ami bennünket sújtott. Ezeket a dolgokat, ha egy nemzet nem élte át és nem csapódott le ennek negatív hatása a génjeiben, akkor nem reagál megfelelően, úgymond nincs meg az a „szociális immunitása”, mint annak, akinek az ősei ezt átélték.
Édesapja, néhai Mészáros Zoltán magyartanár kitűnő monográfiát írt szülőfalujáról, Tótiról. Ön már Margittán nőtt fel. Amikor az ember távol kerül az otthonától, mi az ami gyakran, akár naponta, hetente eszébe jut a szűkebb értelemben vett szülőföldjéről?
Hát tulajdonképpen minden, mert az, hogy ki vagyok most, azt az egész múltam meghatározza, ahogy már említettem, egészen a gyerekkoromtól az egyetemi évekig, vagy a már magyarországi orvosi tevékenységem, gyakorlataim a szakosodásig. Ha este lefekszem, sokszor felidézem édesapámat, nagyszüleimet, az otthon maradt barátokat, vagy akár végigsétálok az otthoni utcákon, tájakon. Az emlékekbe menekülve egy fárasztó nap után sokszor megkérdezem magamtól, hogy mit is keresek tulajdonképpen itt, de erre még nem kaptam választ, hogy mi a célja a jó Istennek ezzel az elkalandozásommal, pedig biztos, hogy van. Majd kiderül.
Lehetséges-e, hogy egy alapfokú integráción túl svéddé váljon egy külföldről érkezett ember?
Ez egy érdekes kérdés, és az is meghatározza, hogy valaki milyen erős nemzeti identitással rendelkezett korábban. Vegyük példának az 1956-os magyarokat, akik nagy többségükben megtanulták a nyelvet, beilleszkedtek, dolgoztak, de a magyar identitásukat is megőrizték, magyarok maradtak Svédországban vagy akárhol a világon. Szerintem ez a kettős identitás a helyes hozzáállás, amikor a külföldön élő magyar megtanítja a gyermekeit magyar nyelvre, megismerteti vele a magyar irodalmat és a történelmet. A mai világban már nem nehéz hazautazni kulturális rendezvényekre, színházba, moziba sem. Én is szűk 2 óra alatt Budapesten vagyok repülővel.
Hogyan lett a hosszútávfutás az egyik meghatározó hobbija?
Ez egy hosszú történet, és még a kaposvári időkre datálódik, amikor a sok ügyelet és a kisgyerekek mellett alvásra kevés időm jutott, energia viszont kellett, amit evéssel igyekeztem pótolni. Amikor észrevettem, hogy ez nem a megfelelő megoldás és felszedtem jó pár kilót, akkor elkezdtem sportolni és a futás állt hozzám legközelebb. Szóval egy tudatos döntés volt, és nagyon megszerettem az egyedül töltött időt, amikor magamban imádkoztam és rendezgettem a dolgaimat a fejemben, vagy csak figyeltem a természetet. Amúgy 12 éve futok, a legutóbbi 2021-es évben például 2500 kilométert, több félmaratont és maratont is futottam már. Sajnos ez év elején a bal térdem megsérült és most épp „elvonókúrán” vagyok ami a futást illeti, és csak reménykedem, hogy hamarosan meggyógyulok és újra futhatom a szokásos kilométereimet.
Másik hobbija az olvasás, a könyvritkaságok beszerzése. Milyen értékes kiadványokat sikerült eddig beszerezzen?
Igen, a másik kedvenc hobbim az olvasás és így, ha antikváriumban járok és belebotlok valamibe, ami megfizethető, mint például legutóbb egy dedikált Herczeg Ferenc Breviáriumba, akkor azt megveszem. Több könyvritkaságot örököltem édesapámtól is, például Somogyvári köteteteket, amiket el kellett dugni a könyvespolcok hátsó soraiba a kommunizmus évei alatt. Nemrégiben egy Somogyvári dedikált könyvre is sikerült szert tennem, de van Selye János, vagy Bálint Ágnes által aláírt könyvünk is. Nagy vágyam egy Wass Albert és egy Márai Sándor által aláírt könyv megvásárlása. Szerencsére a feleségem is partner ebben és a gyerekeim is szeretik a jó olvasmányokat.
Orvosként hogy látja, milyen lesz a koronavírus utáni világunk?
Olyan lesz, amilyennek hagyjuk lenni, mert szerintem egy “korona-diktatúra” van kibontakozóban világszerte. Sokan “meglovagolták” ezt a valós veszélyt és most, amikor az enyhülés egyértelmű jelei láthatóak, akkor sem akarják ezt elengedni az ezzel járó gazdasági haszon miatt, pedig a spanyolnátha sem tartott 2 évnél tovább, ezelőtt 100 évvel, az akkori sokkal rosszabb egészségügyi, meg gazdasági helyzetben.
Lehet sokakat megdöbbent ez a vélemény, de ezt azzal a mögöttem lévő 2 év tapasztalattal mondom, amikor a koronavírus miatt súlyos állapotban lévő, lélegeztetőgépre került betegek kezelésében vettem részt, azon az intenzív osztályon, ahol most is dolgozom.
Fábián Tibor
Keretbe:
Életút: dr. Mészáros Zoltán Endre, aneszteziológia és intenzív terápia, illetve sürgősségi orvostan szakorvos, 2014 óta dolgozik Svédországban, a Nyköping-i intenzív osztály részlegvezető főorvosa. 1974-ben született Margittán, de gyökerei Tótiba kötik, ahol korai gyermekkorát is töltötte. 1992-ben érettségizett Margittán és 1999-ben végezte el a MOGYE általános orvosi karát. Felesége nagyváradi, egyetemi éveik alatt ismerkedtek meg, 1997-ben házasodtak össze. dr. Mészáros Katalin Viola laborszakorvos, jelenleg PhD fokozatán dolgozik. Balázs fiuk Marosvásárhelyen született 1998-ban, jelenleg ötödéves a SOTE általános orvosi karán. Kisebbik fiuk, Gergő, 2005-ben született Kaposváron, ahol a család közel 15 évig élt, ő gimnazista, Svédországban jár iskolába, de tanulmányait magántanulóként is folytatja a budapesti Toldy Ferenc gimnáziumban.
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
