Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
„Hölderlin ontikus szemlélete megkeményedik, kitágul és a közösség
fennmaradását attól teszi függővé, hogy az emberek egymás közti
viszonyaikban, együtt , saját maguk dallá tudnak-e válni.”
(Báthori Csaba: A csodálatos pilóta.
Friedrich Hölderlin és az Empedoklész)
A költő anyjának, testvéreinek, barátainak és szellemi társainak (köztük Hegelnek, Schillernek) írott leveleiből válogat a kiadvány. A napi megélhetés tervezetei, az értelmiségi pálya távlatai elegyednek esztétikai és filozófiai okfejtésekkel, miközben egyre kontúrosabban dereng elő Hölderlinnek a görög antikvitást egy keresztény humanitással egybefésülő, korszakos késztetése. Ez a nagyszabású hajlandóság végül egy olyan himnikus költészeti életműben ölt alakot, amely a kor legnagyobb hatású lírikusaként tartja elevenen a szerző emlékét a 20–21. század poetológiai és bölcseleti eszmélkedésében – legalábbis Heidegger és Rilke újrafelfedező, újraértelmező szövegeitől fogva.
Hölderlin kezén a levél műfaja hol a beszélgetésben kiformálódó igazság záloga, hol esszéisztikus gondolati futamok közege. De minden esetben ember és művészet egymásrautaltsága, a filozófiában és a vallásban megjelenő fogalmi eszmények holléte a kérdés: „Ami tiszta, csak abban jelenhet meg, ami tisztátalan…” (93.) – „…a művészi alakításra és művelésre késztető ösztön – összes modifikációjával és változatával – tulajdonképpen olyan szolgálat, amellyel az emberek a természetet szolgálják.” (113.)
Ezek az 1787–1804 között írt levelek a saját középpontjává érlelődő géniusz önreflexív vallomásformái. (Élete második fele, tudjuk, másféle élet volt – ehhez mindenekelőtt Báthori Csaba szép emlékű könyve ad útmutatást: Hölderlin a toronyban 1806–1843. Szövegdokumentumok, 1995.) A tanulás, az önfejlesztés, a művelődés és elmélyülés pedagógiai imperatívuszát a szerző magán is érvényesíti: „Patakon csónakázni nem művészet. De ha szívünk és sorsunk le a tengerfenékig s föl az égig hány-vet bennünket, ez neveli a kormányost.” (70.)
A szerelmes elragadtatottság misztikája historikus öröklétekből nyert derűlátással társul: „…hogy minden erőnkkel azért küzdjünk és teljes élességgel s gyöngéd figyelemmel arra törekedjünk, hogy mindabban, ami bennünk és másokban emberi, egyre szabadabb és bensőségesebb összefüggést teremtsünk, a művészi ábrázolásban éppúgy, mint a való világban…” (104.) – „… el fogjuk kezdeni ismét, mintha újonnan kezdenénk. A jövőben minél többet beszélünk és minél inkább érezzük, milyen hideg a szó, annál inkább igyekszünk majd lelket vinni bele és hűséget, annál jobban megelevenedik majd bennünk minden, ami jó.” (148.)
A költőien krisztianizált hellenizmus univerzális ethosszal keretezett nemzeti öntudatra vezet: „Nap mint nap vissza kell idéznem az eltűnt istenséget.” (114.) – „Jelenleg a mítosz, a történelem poétikus szemlélete és az ég architektonikája foglalkoztat elsősorban, és különösen nemzeti jellegünk, amennyiben különbözik a görögökétől.” (166.)
A transzcendens kezdetek képzete az alanyi léthelyzetet is átszínezi: „Most a metafizikai hangoltságot úgy tekintem, mint a szellem egyfajta szűz állapotát…” (74.) – „…az én szívem viszont oly nagyon igyekszik testvéri kapcsolatra lépni az emberekkel és a dolgokkal a Hold alatt. Szinte azt hiszem, csupa szeretetből vagyok pedáns…” (92.)
A szerkesztő-válogató Szabó Csaba jegyzeteivel és utószavával igen hasznosan forgatható kötet állt össze. Mely nemcsak Hölderlin gondolkodásának módosulásaira, de a korszak szellemi alakulástörténetére is friss fényeket vet.
Friedrich Hölderlin: Válogatott levelek, vál., szerk., jegyzetek és utószó: Szabó Csaba, ford.: Szabó Csaba, Szabó Ede, Pongrácz Tibor, Kocziszky Éva, K.E.R.T. Kiadó, Budapest, 2025.
Fotó: Wikipédia
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. november 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
