Az árvízi hajós Lakatos Krisztina2025. 04. 27., v – 18:44
1838. április 27-én, a pesti Magyar Színházban Laborfalvi Róza Vörösmarty új költeményét, Az árvízi hajóst adta elő, amit a költő Wesselényi Miklós tiszteletére írt. A közönség olyan lelkesedéssel fogadta, hogy a színésznőnek a verset háromszor is el kellett mondania. De a siker talán nem is annyira az elhangzott poémának, hanem Wesselényi személyének volt köszönhető, aki a nagy pesti árvíz idején oroszlánrészt vállalt a bajba jutott emberek mentésében. A neves reformkori politikus 175 évvel ezelőtt, 1850. április 21-én hunyt el.
Báró Wesselényi Miklós 1796. december 30-án született Zsibón. A köznemesi család a török időkben menekült Erdélybe, ahol később az arisztokrácia soraiba emelkedett. Kuruc érzelmű apja az ottani ellenzék egyik vezéralakja, valamint az erdélyi kultúra és oktatás támogatója volt. Fia örökölte heves természetét, de erős testalkatát is, amit rendszeres testedzéssel fejlesztette tovább. Kicsi korától kezdve rengeteget lovagolt, vadászott, birkózott, a Balatont is átúszta. Apja a szellemi neveltetését sem hanyagolta el, így a házitanítók Kazinczy Ferenc erdélyi barátai közül kerültek ki, a megyegyűlésekre pedig rendszeresen elvitte magával.
Széchenyi hatására
Wesselényi életére rendkívüli hatással volt Széchenyi Istvánnal való barátsága, akivel 1821–22-ben nyugat-európai körútra indult. Az ottani példákat látva otthon nekilátott az elhanyagolt zsibói birtok korszerűsítésének, amiből mintagazdaságot csinált. Erdélyben elsőként bevezette a vetésforgót, új gépeket vett, lovakat nemesített, juhászatot, faiskolákat és virágkertészetet létesített, új kultúrákat telepített (burgonya, repce, lucerna, lóhere stb.), könnyített a jobbágyok terhein, még mezőgazdasági tanfolyamokat is szervezett a számukra.
Wesselényi Erdélyben kezdett politizálni, ami a török kiűzése óta a Habsburg Birodalom egyik külön tartománya volt. Emiatt Magyarországon is vett egy birtokot, így az 1830-as években már részt vehetett a pozsonyi diétákon, ahol Kölcsey és Deák mellett az ellenzék egyik vezetőjévé vált.
Széchenyihez hasonlóan ő is új intézményeket alapított. Erdély fővárosában, Kolozsváron lóvásárt, vívókört és kaszinót szervezett, támogatta egy magyar színház felállítását. Zsibón irodalmi kört hozott létre, és a korabeli szellemi élet olyan nagyságaival barátkozott, mint Kazinczy Ferenc, Döbrentei Gábor, Berzsenyi Dániel vagy Kisfaludy Sándor. Könyvet írt a lótenyésztésről, majd a jobbágykérdésről, amit a cenzúra megkerülésével külföldön adatott ki.
Az ellenzék vezéralakja
Az 1830-as pozsonyi diétán már ő volt az ellenzék vezére a felsőtáblán. 1832–36-ban követté választották, így az országgyűlés másik házában is átvette az irányítást, szónoklataival pedig sok hívet szerzett a reformoknak. Lépéseivel hamar kivívta az udvar haragját, Széchenyivel való barátsága szintén megszakadt emiatt.
1830-ban egy fogadáson a király személyesen dorgálta meg, amit Wesselényi tisztelettel visszautasított. Az 1834–1835-ös erdélyi országgyűlésen szintén ő volt az ellenzék vezére. Vett egy kőnyomdát is, és Kossuthhoz hasonlóan a cenzúra megkerülésével kiadta az országgyűlésen elhangzott beszédeket. Lépéséért Erdélyben izgatás vádjával perbe fogták és elítélték. A börtöntől tulajdonképpen az mentette meg Wesselényit, hogy a népszerűsége miatt senki nem merte foganatosítani az ellene kiadott elfogatóparancsot.
Közben Magyarországon is per indult ellene. 1834 decemberében egyik beszédében élesen bírálta a kormányzatot. A szavait kiforgatva a vád hűtlenség volt, amiért halálbüntetést is kaphatott volna, de a bíróság beérte három év börtönnel.
Egy emlékezetes párbaj
Wesselényi kiiktatására a párbaj szintén szóba került. Ez egy veszélyes csapda volt, hiszen vagy meghal, vagy ellenfele megöléséért börtönbe kerül. Mivel a karddal és a pisztollyal egyaránt kitűnően bánt, a császári hadsereg egyik legkiválóbb vívóját, egy dragonyos ezredest kértek fel erre a kényes feladatra.
A párbajra 1836 áprilisában került sor, amit a közvélemény – pártállástól függetlenül – feszült figyelemmel kísért. Mivel Wesselényi a jobbját betegség miatt nehezen tudta használni, ezért az ezredes, rövidlátására hivatkozva, ragaszkodott a kardhoz, amit ellenfele végül elfogadott. Bár a tiszt a párbaj előtt barátságosnak tűnt, az összecsapást egy halálosnak szánt fejvágással kezdte, a sokáig eldöntetlen küzdelemben pedig Wesselényi több sebet is kapott. Végül a báró akkora csapást mért ellenfelére, hogy annak kardja eltörött, a penge pedig a markolatot átvágva lemetszette az ezredes ujjait.
A győztes párbaj csak tovább növelte a népszerűségét, a történetet pedig Jókai Kárpáthy Zoltán című regényében meg is örökítette.
Csónakon a jeges árban
1837–1838 tele rendkívül csapadékos volt, amit márciusban egy hirtelen enyhülés követett. A Dunán levonuló árhullám már Komáromban és Esztergomban is komoly károkat okozott, Pest-Budán pedig minden idők legnagyobb árvizét idézte elő. A Pest alatt megakadó jégtáblák felduzzasztották a folyó vizét, a katonaság ágyúval sem tudta a torlaszt szétlőni. A lakosság eközben a védművekben bízva nyugodtan élte az életét, lejárt a partra nézni a zajlást, míg 13-án éjjel be nem következett a katasztrófa. A gátak három helyen is átszakadtak, a víz szintje a város alacsonyabban fekvő részein a 2-3 méter magasságot is elérte. A lakosság templomokba, rendházakba, palotákba vagy a házak tetejére menekült, Vörösmarty is így vészelte át az áradást.
A város vezetése csődöt mondott, a mentés teljesen szervezetlenül, önkéntes alapon folyt. Ebben polgárok és arisztokraták egyaránt részt vettek, akárcsak a nádor fia, István főherceg. Voltak sajnos negatív példák is, némelyek fosztogattak, míg mások csak pénzért voltak hajlandók segíteni. Egy arisztokrata a lovait mentette, míg egy másik a palotája tetején ülve nyugodtan pipázgatott.
Wesselényi 14-én hajnalban nagy nehezen csónakot szerzett és elindult. Naplója szerint „a düledékek, házromok, jégtömegek, bútorok, gerendák s minden más akadályok közt, csak alig s a legfeszültebb munkával lehetett a szűk utcákon haladni (…), mindenütt a roskadó épületek és fedelek lezuhanása fenyegette. Hol elől, hol hátmögül, hol oldal felől omlott egy-egy épület össze. Csak ezeknek dörgő, ropogó, csörgő lármája nyomta el időről időre a kétségbeesők hasító sikoltásait és segítségérti már rekedt könyörgéseit.” A báró fizikai adottságait kihasználva napokon keresztül mentette az embereket, és ellátásukról sem feledkezett meg, majd később részt vett a megsegítésükre rendezett gyűjtés megszervezésében.
Az öt napig tartó áradás mintegy 3000 házat tett tönkre, 50 000 ember vált hajléktalanná, de a halottak száma szerencsére csak 150 körül volt. A magyar fővárosban a belvárosi házak falán ma sok helyen táblák mutatják a víz akkori magasságát.
A „polgári halott”
Az 1830-as években Wesselényi látása romlani kezdett, 1838-ra az egyik szemére teljesen megvakult. Betegségének okáról eltérnek a vélemények, szóba került a szürke hályog, a látóideg sorvadása, vérbaj és az agyalapi mirigy daganata is. Közben, 1839 februárjában megszületett a bíróság ítélete, de mindenki abban bízott, hogy egészségi állapotára való tekintettel halasztást kap. A hatóságok azonban ezt nem adták meg, így másfél hónapot kellett börtönben töltenie, míg végre nagy nehezen moratóriumot kapott. Ekkor a csehországi Grāfenbergbe (ma Lázně Jeseník) utazott gyógykezelésre, ahol közel négy évet töltött. Az intenzív kúrának köszönhetően állapota javulni kezdett, az országgyűlés pedig kiharcolta az amnesztiát, így szabadon hazatérhetett.
Zsibóra húzódott vissza, már nem vett részt a politikában, magát „polgári halottnak” nevezte. Még írt egy könyvet a nemzetiségi kérdésről, de 1844-ben teljesen megvakult. 1845-ben feleségül vette várandós ápolónőjét, Lux Annát, akitől három gyermeke született. Szeretőitől több törvénytelen gyereke is volt, akikről szintén gondoskodott.
1848 áprilisában vakon vett részt a pozsonyi országgyűlésen, ahol a felsőtáblán nagyban segítette az új törvények elfogadását. Ugyancsak komoly szerepe volt abban, hogy az erdélyi diéta májusban kimondja a tartomány Magyarországgal való egyesülését. 1848 őszén Széchenyihez hasonlóan ő is tartott a katasztrófától, ezért családjával ismét Grāfenbergbe költözött. 1850 áprilisában indultak volna haza, de az úton Wesselényi megfázott, és a tüdőgyulladásba belehalt.
Wesselényi több szempontból is kiérdemelte az utókor megbecsülését. Nemcsak a haladó szellemű politikust, hanem a mezőgazdászt, a lótenyésztőt, a mecénást vagy a sportembert is tisztelhetjük benne. A legtöbben mégis az árvízi hajósként emlékeznek rá, amikor emberségből mutatott példát.
Vesztróczy Zsolt
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
