„Mit Istennek megfejthetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántság s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet” – írta Görgei Artúr 1849. augusztus 11-i búcsúkiáltványában két nappal a világosi fegyverletétel előtt. A magyar honvédség katonai vezetői tisztában voltak a lehetséges következményekkel, mégsem menekültek el, hanem a szabadságharc ügyéhez méltóan vállalták sorsukat, amely a vértanúhalálhoz vezetett. Történetükben azonban a „férfias elszántság” mellett nagy szerepet játszottak azok az asszonyok is, akik hűségesen kitartottak választottjuk oldalán, és akiknek életét szintén gyökeresen megváltoztatta a szabadságharc. Méltó társaik voltak férjeiknek, és legtöbbjük a diktatúra nehéz idején is képviselte azokat az értékeket, amelyekért a tábornokok az életüket áldozták. Ezekről az asszonyokról keveset tudunk, most vegyük mégis sorra a vértanúk hitveseit, akikből az osztrák önkény aradi özvegyeket csinált.
A legismertebb közülük Damjanich János fiatal özvegye, Csernovics Emília (1819–1909), aki szeretett férjét hatvan évvel élte túl. Annak ellenére, hogy a tábornok arra biztatta, válasszon új társat magának, ő haláláig gyászolta. 1849 őszén Damjanich törött lábbal, ágyban várta az ítéletét. Hitvese, akivel csak két évig élhetett boldog házasságban, amíg lehetett, maga ápolta a beteget.
A szerb származású asszony gyermek- és ifjúkorát Aradon töltötte. Szerelme a nála tizenöt évvel idősebb, szintén szerb Damjanich János századossal sokáig reménytelennek tetszett, a leány anyja, Bosnyák Zsófia ugyanis ellenezte a házasságot. A vidám természetű, nagyhangú Damjanichnak nem volt jó híre, kicsapongó és költekező életet élt.
Végül 1845-ben jegyezték el egymást, majd a katonaságtól várt házassági engedély késése miatt csak 1847 augusztusában kelhettek egybe. Ekkor a katona férj Temesvárra kérte áthelyezését, s a fiatal pár itt rendezkedett be. Damjanich hadosztályparancsnoka, későbbi hóhéra, Haynau többször vendégeskedett a házaspár temesvári otthonában.
Damjanich a származása ellenére büszke volt magyarságára, házasságukban ő vezette be, hogy magyarul beszéljenek egymással. „Miért beszél maga mindig németül – figyelmeztette Emíliát –, hiszen ez Magyarország, s mi magyarok vagyunk.” Nyugodt boldogságuknak is ez vetett véget, 1848 áprilisában ugyanis Haynau bosszúból az itáliai harctérre vezényelte Damjanichot, mert kiállt a magyar alkotmányos átalakulás mellett.
A fékezhetetlen erejű, lobbanékony természetű kemény katona gyengéd levelekkel vigasztalta otthon maradt fiatal hitvesét: „Nyugodj meg jó Lélek, én igen jól vagyok, nem mindenki hal meg, aki a harctérre megy és tudod, hogy nékem százhúsz évig kell élnem! […] Vigasztalódjál és őrizd meg drága egészségedet annak a számára, aki valóban csak benned és véled él, és aki forró szerelemmel csókol s örökké marad a te Janid.” Hozzátette: „Bízzál az Istenben, s ne légy hát szomorú, mert ha haza megyek és rosszul fogsz kinézni, haragudni fogok.”
Itáliából hazatérve Damjanich a szabadságharc egyik legvitézebb tábornoka lett. A harc végén az osztrák fogságban Emília látogatta, és ellátta férjét nemcsak szeretetével, hanem borral, étellel, könyvekkel, ruhával, s megígérte, hogy erős marad. A tábornok a kivégzés előtt írt és hitvesének ajánlott imájában is ezért fohászkodott: „Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és mint férfiú állhassam ki. […] Oltalmazd meg Mindenható az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! […] Adj erőt, óh Atyám az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét, hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.” A kivégzett Damjanich testét egy rokonuk, volt esküvői tanújuk, Csernovich Péter szerezte meg a hóhértól, és temette el saját birtokán.
A cikk teljes terjedelmében a Múlt-kor történelmi magazin 2023. őszi különszámában olvasható.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
