A Hortus deliciarum különleges alkotása a középkornak és nem csak azért, mert ez az első olyan enciklopédia, amelynek szerzőjéről bizonyosan tudjuk, hogy nő volt. A benne található képek és versek bepillantást engednek abba is, hogy miként fogták fel saját szerepüket a korabeli apácák.
A Hortus deliciarum – A gyönyörűségek kertje – című díszes enciklopédia a középkor egyik legkülönlegesebb alkotása. A könyv 1167 és 1185 között készült az Elzászban található hohenburgi apácakolostorban. Szerzője a zárda apátnője, Herradis von Landsberg volt, így ez az első olyan enciklopédia, amelynek szerzője bizonyosan nő volt. Ugyan a könyv eredetije sajnos megsemmisült 1870-ben, amikor a francia-porosz háború során ágyútalálat érte a strasbourgi könyvtárat, de korábbi másolatok révén szerencsére ma is tanulmányozhatjuk a mű legnagyobb részét.
A Hortus deliciarum műfajának megfelelően a kor tudományos ismereteit összegzi és renkdívül széles műveltségről tesz tanúbizonyságot. Az ókori filozófusok munkái és az arab tudósok írásai épp úgy visszaköszönnek benne, mint a párizsi iskola legfrissebb szellemi áramlatai. A szöveget 336 miniatúra díszíti és a főszöveg mellett gyakran olvashatjuk Herradis saját költeményeit is, amelyet a zárdában élő apácatársainak címzett.
Eme képek és versek révén nem csak a 12. században élt apátnő műveltségéről győződhetünk meg, hanem bepillantást nyerhetünk abba is, hogy miképp szemlélte egy középkori apáca a világot és benne a saját szerepét. A kötetben ugyanis végig metaforák és szimbólumok sorával találkozhatunk, amelyek a témával foglalkozó történész, Christine Arguello szerint rendre a szűzi tisztaság, a világi örömök, a világvége és a megváltás kérdését boncolgatják.
A Hortus deliciarum képein gyakran jelennek meg különféle szörnyetegek, démonok, pokolbéli jelenetek, valamint a hét főbűn allegóriái is. Herradis szövegszéli írásai pedig arra biztatják az olvasót – vagyis az apácákat –, hogy helyezkedjenek bele a bibliai történetekbe és érezzék át saját felelősségüket és azt, hogy mi a jelentősége apácai fogadalmuknak.
Jó példa erre az a kép, amely a mitikus tengeri szörny, a Leviatán (aki az Újszövetségben az Antikrisztus megtestesítőjeként jelenik meg) Jézus általi legyőzetését ábrázolja. A kép tetején maga Krisztus látható isteni valójában, aki egy horgászbotot tart, amelyről aztán próféták sora lóg le, a kötél végén ismét – ezúttal már emberi formában, megfeszítetten ábrázolt – Jézussal. Alattuk a tátott szájú Leviatán látható, amint éppen bekapni készült a „csalit.”
A kép szimbolikája egyértelmű: az Úr épp a szörnyeteg legnagyobb gyengeségét, a testi vágyaiból fakadó mérhetetlen falánkságát használja ki és így arat felette győzelmet. A kép másik oldalán Herradis egy Szűz Máriáról szóló írása olvasható, ami teljessé teszi az üzenetet. A szűztől született Jézus alakja, mint a világi kísértéseket elutasító, elmélkedő élet szimbóluma jelenik meg, amely egyértelműen párhuzamba állítható a korabeli apácaság ideáljával.
Az apácák ily módon magukat nem pusztán önmegtartóztató, a világtól elvonult közösségnek fogták fel, hanem úgy vélték, hogy áldozatukkal a világra leselkedő gonosszal veszik fel a harcot.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
