Nemrég Magyar Örökség Díjat kapott a kassai Kazinczy Napok. Ennek apropóján beszélgettünk a több mint fél évszázados múltra visszatekintő rendezvény szakmai szervezőjével, Duncsák Máriával, a Csemadok Kassai Városi Választmányának az alelnökével.
Milyen érzés volt átvenni a Magyar Örökség díjat? Mit jelent ez az elismerés az ön, illetve a kassai Csemadok számára?
Óriási megtiszteltetésnek tartjuk, hogy a Kazinczy Napok része lehet a magyar kulturális örökségnek. Amikor értesültem róla, hogy megkapjuk a díjat, éppen az 55. Kazinczy Napok ifjúsági programja zajlott, és annyira váratlanul ért a hír, hogy alig bírtam folytatni a műsort. Mindnyájan nagyon örültünk.
A decemberi budapesti díjtáadó ünnepség is szívet-lelket melengető élmény volt, ahová sok kassai elkísért bennünket. Mi, mostani szervezők vagyunk a szerencsések, akik átvehettük a díjat, de az elismerésben rengeteg ember munkája van.
Ötvenöt év távlatából visszatekintve talán nem túlzás azt állítani, hogy ez idő alatt több ezren vettek részt a rendezvényen szervezőként, előadóként vagy hűséges közönségünk tagjaiként. Nekik mind köszönettel tartozunk, mert nélkülük ma nem lenne Kazinczy Napok.
A Kazinczy Napokat azzal a gondolattal hívták életre, hogy a (cseh)szlovákiai magyarság megmaradása és jövője szempontjából az egyik, ha nem a legfontosabb dolog az anyanyelv megtartása. Mennyire igaz ez napjainkban? Változott valami azóta?
1967 októbere óta óriási változások történtek, megváltozott körülöttünk a világ. Rohamosan fejlődik a digitális technika is, ami kedvezőtlenül hat a nemzeti nyelvekre. Digitális világban élünk, főleg a fiatalok, napjainkban a közvetlen beszéd vagy a beszélgetés, mint a közösség összetartó ereje egy kicsit háttérbe szorult.
Ezért rendkívül fontos elgondolkodnunk azon, hogyan őrizzük meg anyanyelvünket, hiszen száz éve kisebbségben élünk – ami szintén rengeteg változást hozott –, és egyre kevesebben vagyunk.
Ezért a Kazinczy Napokon a nyelvművelés mellett mind nagyobb hangsúlyt kap az anyanyelv megőrzése és átadása az utánunk jövő nemzedéknek, mert csak így tudjuk megőrizni az identitásunkat. Így maradunk magyarok. Ahogy Kányádi Sándor mondta, addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk. A Kazinczy Napok célja ma is ugyanaz, mint mindig is volt: ápolni, védeni, csiszolni nyelvünket, ugyanakkor hangsúlyosabbá vált az anyanyelv és ezzel identitásunk megőrzésének a feladata.
Hogyan lehet ezt megvalósítani?
Fontos kérdés, amellyel több előadónk is foglalkozott. Dr. Pomozi Péter nyelvész a Magyar nyelvű otthon című kiadványban így fogalmaz: „Nyelvünk jövőjének egyszerű a kulcsa: beszélnünk, használnunk kell minél többször. Mindig és mindenütt, ahol magyarul értők vannak, ám mindenekelőtt gyermekeinkkel.” Jól kell sáfárkodnunk azzal, amit az elődeinktől kaptunk, nemzeti kultúránk legnagyobb értékével, az anyanyelvvel. A nyelv romlása a kultúrára is hatással van, és ez fordítva is igaz. Tehát az anyanyelvünkkel évezredes kultúránkat is védjük. Ugyanakkor Lőrincze Lajossal valljuk, hogy ma emberközpontú nyelvművelésre van szükség.
Mit jelent az emberközpontú nyelvművelés a Kazinczy Napok vonatkozásában?
Interaktív, élményszerű programokat, előadásokat, amelyek az emberekhez szólnak és amelyek megszólítják őket. Nem vagyunk nyelvészprofesszorok, tehát az aktuális nyelvi problémákról úgy kell beszélni, hogy azt mindenki megértse, felismerje fontosságukat. Erre az előadóink nagyon jól ráéreztek. Mi pedig úgy alakítjuk a programot, hogy a szakmai előadások mellett helyet kapjanak könnyedebb témák is, például az irodalomhoz, nagyjainkhoz, aktuális évfordulókhoz vagy épp Kassához kötődően.
A kerekasztal- és pódiumbeszélgetések során olyan kérdéseket vetünk fel – helyesírás, nyelvhelyesség, nyelvi humor stb. –, amelyek közvetlenül érintik az embereket, az utóbbi három évben pedig ifjúsági programot is szervezünk.
Egyesek felróják, hogy a Kazinczy Napok elvesztette nyelvészeti tudományos konferencia jellegét, és ez valóban így van, mára inkább nyelvészeti-kulturális rendezvénnyé vált.
Milyen volt a Kazinczy Napok azon időszaka, amelyben ön is aktívan részt vállalt?
Számomra ezek nagyon szép, élményekkel teli évek. Én Kárpátaljáról kerültem Kassára, 1982-ben települtünk át a családommal. Ez óriási törés volt az életünkben, és nagyon hálás vagyok azért, hogy a kassai magyar közösség befogadott. Magyar–angol szakos tanárként dolgoztam mindkét kassai magyar iskolában.
A Kazinczy Napokra a ’80-as évek végétől jártam résztvevőként. 2010-ben, amikor nyugdíjba mentem, megszólított Kolár Péter, a Csemadok akkori elnöke, hogy aktívabban részt vállalnék-e a munkában, illetve a Kazinczy Napok szervezésében, amire igent mondtam.
Nagyon sokat tanultam tőle, mert irányításával országos népszerűségre tett szert a Kazinczy Napok. Hatalmas tudása, műveltsége, kitűnő szervezőkészsége és óriási kapcsolatrendszere mind erre predesztinálta őt. Nagyon jól csinálta, én pedig igyekeztem segíteni. Hirtelen halála után nehéz helyzetbe került a kassai Csemadok, kissé elbizonytalanodtunk, hisz nagyon magasra tette a lécet. Idővel aztán rendeződött a helyzet, kialakult egy aktív csapat, jól tudunk együtt dolgozni. Valójában a tevékenységünk nem a szó szoros értelmében vett munka, hanem inkább elkötelezettségből, tiszteletből és szeretettel végzett szolgálat a magyar kultúráért, az anyanyelvünkért, a megmaradásunkért.
Milyen célokat, terveket tűztek maguk elé?
A cél továbbra is változatlan, óvni és folyamatosan csiszolni a magyar nyelvet. Beszélni róla, állandóan a figyelem középpontjába emelni. Persze, hogy megőrizhessük, tovább is kell adnunk az utánunk jövőknek, amihez közösséget kell építeni.
Az egyik célunk, hogy – divatos szóval élve – érzékenyítsünk az anyanyelv iránt. Mert csak akkor tudjuk megtartani a magyar nyelvet, ha a fiatalok rájönnek, hogy mennyire fontos ez számukra.
Tehát szeretnénk bevonni a fiatalokat a Kazinczy Napok programjába, esetleg a szervezésbe is, de oly módon, hogy mindezt ők is élvezzék és igényük legyen rá. Emellett persze tudatosítani kell: a kisebbségben élők számára létkérdés, hogy megőrizzék anyanyelvüket. Vannak ugyan, akik kételkednek ebben: mi van akkor, ha a határon túl már nem beszélnek magyarul? Talán egy hasonlattal válaszolhatnék: az anyanyelv olyan, mint egy tó. Ha partjainál elsekélyesedik a víz, azt megérzi a mély is.
Ön szerint jelenleg milyen állapotban van a magyar nyelv az anyaországtól elszakított területeken?
Úgy tartják, akkor veszélyeztetett egy nyelv, ha nincs anyaország, ahol hivatalos nyelvként beszélik. Ugyanakkor a kisebbségben élők számára, véleményem szerint, távlati szempontból igenis veszélyeztetett lehet. Kárpátalján például egyenesen katasztrofális a helyzet, de úgy vélem, a Felvidéken sem lehetünk túlságosan elégedettek, így Kassán sem.
A globalizálódó világ sokakat eltántorít attól, hogy az anyanyelvüket használják. Persze fontos az idegen nyelvek ismerete, ez manapság elengedhetetlen a munka, a karrier szempontjából, az anyanyelvünk azonban oly közel áll hozzánk, mint az édesanyánk, akitől az életet kaptuk.
A szülőföldet, az otthont, a családot jelenti, a mama főztjét, a nagyszülők képét a falon… Mindazt, ami szép az ember életében.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
