Mikor és hol kezdődött a marxista-bolsevista-anachista-BLM-libsi-antifa terror? A gyökerek után kutakodva visszamehetnénk a Rotschildok világuralmi terveinek megvalósítását vázoló frankfurti 25 pontig, a jakobinusok gyilkos őrületéig, Marx, de főképpen Lenin, Mao Ce-tung és más kommunista teoretikusoknak az erőszakot magasztaló írásaiig, a szovjet bolsevisták és „magyar” elvtársaik vérgőzös tombolásáig, a sztálinizmusig, maoizmusig… A 18. század végén szabadjára engedett, és jól körülhatárolható célok érdekében pusztító terror eredetének feltárása az egyik legizgalmasabb történelmi kérdés. (Amit vizsgálni persze nem „polkorrekt”, sőt kifejezetten „gyűlöletkeltő”, „konteós” és „náci” cselekedet.) De ezúttal ne nézzünk vissza évszázadokat az időben. Pusztán csak egy, éppen 13 esztendeje megjelent írást vegyünk alaposabban szemügyre.
A Magyar Narancs című „liberális” lap 2010. február 25-én szerkesztőségi cikket közölt, melyben örömüket fejezik ki az akkoriban a parlament elé benyújtott, a holokauszt tagadását tiltó törvénycsomag megszületése fölött. „Helyes. Sőt: végre” – örvendeztek a magukat liberálisnak tartó firkászok a szabad véleménynyilvánítás, a kutatási és sajtószabadság nyilvánvaló és durva megsértésének. De persze, miként tették azt elődeik, a jakobinusok és a bolsevisták, megindokolják, miért helyes és jó, ha nem csupán kirekesztik a nyilvános diskurzusból a valamely kérdésben más véleményt hangoztatókat, hanem börtönbe is zárják őket. Ugyanis: „A holokauszttagadó sem vitatkozni akar, hanem gyilkolna, ha tehetné” – olvasható a Magyar Narancs állásfoglalásában. Ezen kívül pedig, mint írják, ha a revizionista történészek szabadon elmondhatnák véleményüket a második világháborúnak erről az eseményéről, akkor „végül a holokausztot nem tagadó populáció némulna el…. Félelmében. Hisz nem beszélni akarnak velük, beszélgetni, diskurálgatni, hanem megalázni, nem létezővé tenni, megsemmisíteni akarják őket.” A lap szerkesztői elismerik ugyan, hogy a holokauszttagadáson kívül más „gazságok” is léteznek, de azok „felmagasztalása momentán nem játszik a magyar közéletben, a rákosizmusból, a sztálinizmusból, a málenkij robotból vagy a Gulagból, azaz az osztálygyűlöletből senki nem akar erőszakos politikát csinálni ma Magyarországon.” Valóban? Hiszen 13 esztendővel később – a verbális gyűlölködés hosszú évei után – íme, megjelent Magyarországon az „erőszakos politika”, melyet nem a „holokauszttagadók” és nem is az úgynevezett „szélsőjobboldaliak” kezdeményeztek, hanem a Magyar Narancs újságíróinak szívéhez oly közelálló „antifasiszta” csoportok.
A nácizmus és a fasizmus démonizálása már száz esztendeje megkezdődött, és azóta, kisebb-nagyobb intenzitással ugyan, de lankadatlanul zajlik. Nem állítom, hogy teljesen indokolatlanul. Hisz a nemzetiszocialisták, és ha kisebb mértékben is, de a fasiszták is követtek el erőszakos cselekményeket, háborús bűntetteket. Csakhogy a magukat „demokratikusnak” nevező nyugati hatalmakkal a háború idején szoros szövetségben álló kommunisták bűnlajstroma is végtelen. (Melynek túlzott hangoztatása pedig – az uralkodó liberális narratíva szerint – ugyebár a „náci bűnök relativizálásának” minősül ebben a sarkaiból kifordult világban.) Ami pedig az egykori gyarmattartó államok sok évszázados világhódító ténykedését, a szövetségesek második világháború alatti aljas cselekedeteit (német városok tömegbombázása, Hirosima és Nagaszaki elpusztítása, stb.), valamint a Nyugat 1945 utáni, majd főképpen a NATO-nak a kommunista rendszer bukását követő ámokfutását illeti, annyit mondhatunk: a nyugati világnak semmiféle erkölcsi jogalapja nincsen demokráciáról, humanizmusról, emberi jogokról szónokolni, és bárki fölött is morális ítéletet mondani! Az elmúlt 33 esztendő legbrutálisabb katonai támadásai, bombázásai, tudatos felforgató akciói, a nyugati titkosszolgálatok aktív segédletével kirobbantott úgynevezett „színes forradalmai” és „polgárháborúi” sok millió ember életét oltották ki, és milliók kényszerültek szülőföldjük elhagyására, vagy süllyedtek borzalmas nyomorba. Most pedig ugyanez a pusztító világerő immár egy esztendeje harcol, Ukrajnát faltörő kosként maga előtt tolva, Oroszország végleges meggyengítése, feldarabolása, természeti kincseinek elrablása céljából. Ezzel egyidejűleg pedig a legteljesebb gátlástalansággal áldozza fel Ukrajna becsapott és félrevezetett népét, és zsigereli ki a gyarmattá züllesztett és hagyományaitól megfosztott, a fajkeveredés és a szexuális devianciák mocsarába süllyesztett, egykor hatalmas és büszke Európát.
De mindezt sem a Magyar Narancs, sem a hozzá hasonló „liberális” lapok propagandistái, sem az úgynevezett antifák, a „woke”, a BLM, az LMBTQ és más, magukat megtévesztően „elfogadónak” hazudó mozgalmak hívei nem látják. (Ha meg látják, vagyis „tudják”, mégis „merik és teszik”, annál rosszabb.) Nekik 78 évvel a nemzetiszocializmus és a fasizmus bukása után is az ellenségük: a nemzetiszocializmus és a fasizmus. Nem hinném persze, hogy tudnák a különbséget a két politikai irányzat között. Miként ostobaságukból fakadóan meg sem kísérlik pontosan meghatározni, mi is pontosan a nácizmus, melynek állítólagos híveit szerintük teljesen jogos az utcán megtámadni, félholtra verni, talán meg is ölni. Mivel a nácik" ugyebár „újabb népirtást akarnak elkövetni”. Ha mondjuk, valaki elhatárolódik ugyan a nemzetiszocializmus „rémtetteitől”, de elismeréssel illeti Adolf Hitler rezsimjének tagadhatatlan gazdasági eredményeit, akkor már náci? Ha csak 50%-ban ért valaki egyet Adolf Hitler politikájával, az már náci? Vagy még nem? Továbbá ha valaki kijelenti, hogy ő márpedig nem náci, akkor milyen alapon nyilvánítja bárki is az illetőt nácinak? Főleg egy olyan világban, ahol tilos megkérdőjelezni bárkinek is a választott nemét? Ahol, ha valaki férfi létére nőnek nevezi magát, akkor azt mindenki másnak kötelező jelleggel el kell fogadnia! Vagy attól lesz az ember „náci”, ha bírálattal meri illetni a zsidóság egyes képviselőinek vagy pedig Izrael állam kormányának cselekedeteit? De mi a helyzet akkor a palesztinbarát nyugat-európai baloldali csoportosulásokkal? A „náci” (de az „antiszemita, rasszista, homofób, gyűlöletkeltő, konteós, orosz propagandát terjesztő stb.) szó pontos jelentését annál is nehezebb immár meghatározni, mert 1945 óta folyamatosan, de a kommunista rendszer bukását követően még erőteljesebben osztogatják a megbélyegzőnek szánt címké(ke)t elsősorban a nemzeti érdekek képviseletét felvállaló politikusokra, közéleti személyiségekre vonatkozóan. De lényegében szinte bárkire ráaggatható bármilyen megsemmisítő jelző; a „náci” szót például jó ideje az „aljas, gonosz, népirtásra készülődő” értelmében használják az elmúlt évtizedekben, és sokaknak fogalmuk sincsen a kifejezés eredetéről.
A holokauszt kapcsán mily sokszor halljuk a figyelmeztetést: minden borzalom a „szavakkal kezdődött.” Lehetséges. De most már ideje lenne megálljt parancsolni a „náci” és a hozzá hasonló jelentésű megbélyegző jelzők folyamatos ismételgetésének, a politikai, eszmei ellenfél, vagy akár csak a vitapartnerek dehumanizálását célzó, immár véres következményekhez vezető agyatlan „nácizásnak, rasszistázásnak, antiszemitázásnak” is. Főleg akkor, amikor a legbőszebben nácizók – köztük az antifák – teljes mellszélességgel támogatják azokat az ukrán nacionalistákat, akik büszkén viselnek akár „nácinak” minősíthető jelvényeket is. Vagyis a globális bankárelit világuralmi törekvéseit támogató „nácik” a „jó nácik”, mindenki más pedig „rossz náci”? Az alapképlet mindemellett az, hogy a balliberális globalista moslék (és a hozzájuk kötődő antifák, és egyebek) nácizza a radikális jobboldalt, de a „mérsékelt jobboldal” híveit is, vagyis lényegében mindenki mást saját magukon kívül. Micsoda megértés és tolerancia! A „sokszínűség” valóságos ünnepe! Ugyanakkor a „mérsékelt jobboldal” képviselői is gátlás nélkül nácizzák a radikális jobboldali hazafiakat, de az sem áll a fideszes megmondó emberektől távol, hogy a „náci módszerek” alkalmazásával vádolják meg a liberális-globalista oldal politikusait, és hogy rámutassanak a „baloldal és a nácik” közötti együttműködés állítólagos eseteire. Mindez semmi más, mint szemfényvesztés, aljas és ostoba propaganda, mely csakis azért lehet részben még sikeres, mert a választópolgárok jelentős része teljes tudatlanságban van a nemzetiszocializmus és a fasizmus, egyáltalán a huszadik század valóságos történelmét illetően. Ennek a tudatlanságnak a talaján tenyészik a sok beteg, kóros „meg nem gondolt gondolat”, melyek még eszmének sem nevezhetők: a genderizmus, a kulturális marxizmus, a woke, a liberalizmus kifacsart, beteg változata, a zöld mozgalom zagyvaságai, valamint az úgynevezett „antifasizmus”.
A tájékozatlan, ostoba emberek pedig könnyen fanatizálhatók (ebben talán Voltaire-nek volt némi igaza): ahogyan az ukránok millióit sikerült fanatikus oroszgyűlölővé varázsolni, ugyanúgy használja fel az államok feletti hatalom a zöld, LMBTQ, woke és az antifa mozgalmak „hasznos idiótáit”, céljainak elérése érdekében. Az antifákra a jelek szerint a zavarkeltés, a másképp gondolkodók megfélemlítésének és a „színes forradalmak kirobbantásának” feladatát rótták ki.
Gergely Bence
(A szerző olvasónk.)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
