Az utóbbi 25 év csalódásai ellenére az amerikai külpolitikai elit meggyőződése az maradt, hogy a globális vezető szerep születési jogon jár neki.
Stephen M. Walt egyetért John Mearsheimer-rel abban, hogy itt az ideje visszatérni a hagyományos megközelítéshez; ez pedig a világméretű egyensúlypolitika. Alapfeltétel ehhez, hogy felismerjük: az USA maradt a legbiztonságosabb hatalom a modern történelemben. Ezerszám van nukleáris fegyvere és hatalmas hagyományos erői; és vele szemben nincs komoly vetélytárs a nyugati féltekén. A két világtenger továbbra is elszigeteli az országot számos fenyegetéstől; s hihetetlen teret ad vezetőinek abban, hogy hol és mikor bocsátkozzanak harcba. Hegemóniája fenntartása végett az amerikai politikacsinálók hosszú ideje dolgoznak azon, hogy megakadályozzanak más nagyhatalmakat abban, hogy lemásolják az USA pályáját és átvegyék az uralmat saját térségükben. Amerikai szempontból jobb, ha az eurázsiai nagyobb hatalmaknak egymáson kell tartaniuk a szemüket; ez ugyanis megnehezíti azt, hogy beleavatkozzanak amerikai ügyekbe. Amerika belépett a világháborúkba, hogy megakadályozza II. Vilmos Németországát, a náci birodalmat és a birodalmi Japánt abban, hogy uralkodjanak Európán, Ázsián. Ugyanezen elv táplálta a hidegháborúban a feltartóztatás stratégiáját, csak ekkor már ez túlsúllyal Amerikára hárult.
Ma nincs lehetséges regionális hegemón Európában, amely Európa önvédelmét teljességgel el tudná látni. A több mint 500 milliós országcsoport éves GDP-je meghaladja a 17 trillió USD-t, míg Oroszország – mely leginkább fenyegetheti Európát – 144 milliós és GDP-je csupán 1.6 trilliós. Sőt a NATO európai tagjai együtt évente több mint háromszor többet költenek, mint Oroszország védelmi kiadása. Nevetséges az a gondolat, hogy az EU (benne két atomhatalommal) nem képes megvédeni magát olyan szomszéddal szemben, amelynek gazdasága Olaszországénál is kisebb.
A NATO-nak erős támogatói vannak az Atlanti-óceán mindkét oldalán, csakhogy vannak, akik a múltban élnek. A szövetségnek túl nem értékelhető szerepe volt a Szovjetunió feltartóztatásában és annak megakadályozásában, hogy újra visszatérjen egy agresszív, terjeszkedő Németország. De a Szovjetunió már rég megszűnt, Németország pedig liberális demokrácia és szorosan tartja magát a status quo-hoz. A NATO-vezetők hosszan ügyködtek azon, hogy új feladatokat határozzanak meg a berlini fal ledőlése után; ám a Szövetség igyekezete ellenére a balkáni, afganisztáni és líbiai nemzetépítés nem nagyon halad előre. Hacsak a NATO európai tagjai el nem határozzák, hogy segítik az USA erőfeszítését Kína ellensúlyozására (és az egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy erre hajlandók lennének), akkor itt az ideje, hogy az USA fokozatosan csökkentse a NATO felé elkötelezettségét; rábízva az európaiakra a saját biztonságukat. Kezdve az amerikai katonai erők összehangolt visszavonásán Európából; lehetővé téve, hogy egy európai főtiszt legyen a NATO legfelsőbb szövetségi parancsnoka, és világossá tévén, hogy az Egyesült Államok nem kíván többé Európa első vonalbeli védelmében részt venni. Washingtonnak ezeket a lépéseket nem haraggal vagy nehezteléssel kellene megtennie, hanem azzal, hogy kiteljesíti elkötelezettségét az együttműködésben az olyan ügyekben, ahol az amerikai és európai érdekek egybevágnak. Ilyen pedig az éghajlatváltozás, a terrorizmus elleni harc és a világgazdaság menedzselése.
Vissza kellene térnie a hagyományos megközelítéshez a Közép-Keleten is. A világgazdaság szempontjából fontos energia-ellátást biztosítani kell. Az Egyesült Államok sokáig arra törekedett, hogy megakadályozzon bárkit abban, hogy uralja az olajban gazdag Perzsa-öbölt. 1960 előtt az UK-ra támaszkodva, utána pedig a térségi ügyfeleivel (Irán, Izrael és Szaudi-Arábia). 1991 januárjában azonban, miután Szaddam Husszein iraki diktátor lerohanta Kuvaitot, G. W. Bush kormányzata koalíciót hozott össze a Kuvaitot felszabadító országokból. Egyben megtizedelte az iraki haderőt és helyreállította az egyensúlyt a térségben. Azóta a fő cél elhárítani a világpiacokra történő szabad olajszállítás akadályozását. Most a térségben nincs más döntésre képes hatalom. Sőt az olajtermelő államok bevétele inkább elősegítheti az eladás fokozását. A helyi egyensúly fenntartása irányában az hathat, ha az USA véget vet a helyi politikákat átalakítani törekvő értelmetlen erőfeszítéseknek. Irakból és Szíriából visszavonandók a megszálló csapatok; bár fenn kell még tartani a hírszerző lehetőségeket, s mindent, ami egy esetleg szükséges jövőbeli visszatéréshez szükséges lehet. De ahogy 1945-től 1991-ig szokásos volt, Washingtonnak a helyi erőkre kell számítania a saját érdekeinek megfelelő térségi egyensúly fenntartásában.
Mint külső egyensúlyozóhoz illik, az Egyesült Államoknak ki kell alakítania egészséges kapcsolatát a térség minden országával, ahelyett hogy amint most van: „különleges kapcsolatot” ápol néhány állammal és mélyen ellenséges a többiekkel. A Közép-Keleten egyetlen országnak sincsenek olyan erényei vagy annyira életbevágóan fontos a világhatalom számára, hogy megérje az Egyesült Államoknak minden áron, feltétel nélkül támogatnia; viszont egyik sem olyan förtelmes, hogy páriaként kezeltessék. Az USA úgy kell cselekedjék, ahogy Kína, India, Japán, Oroszország és az EU teszi; fenntartva a normális munkakapcsolatokat a régió minden államával – beleértve Iránt is. Egyebek között ez a politika készteti legjobban a térségbeli versengő államokat arra, hogy ne érezzék eleve biztosítottnak a nagy testvér támogatását; hanem versenyezzenek érte. Világossá kéne tennie azt is, hogy csökkenthető a támogatása, ha a helyi felek következetesen aláaknázzák érdekeit vagy szembemennek alapvető értékeivel. S ha bármelyik fenyegeti az egyensúlyt, az USA-nak segítenie kell a többinek az egyensúly helyreállításában; a veszélynek megfelelően adagolva az erő és a jelenlét mértékét.
Európa és Közel-Kelet vonatkozásában észszerű mértékben arra az országra kell legjobban figyelni, amelyik elsődleges versenytárs és lehetséges egyetlen regionális hegemón: Kína. Ha Kína hatalma tovább nő, képes lesz távol tartani szomszédait Washingtontól és elfogadtatnia magát az Ázsia-Csendes óceáni nagytérség fő hatalmának. Ha pedig regionális hegemónná válik Ázsiában, akkor megjön az étvágya arra, hogy erejét kiterjessze az egész világra, még a nyugati térfélre is. Ezzel a lehetőséggel számolván az USA-nak fenn kell tartania és fokoznia meglevő biztonsági kapcsolatait Ausztráliával, Japánnal, a Fülöp-szigetekkel , Dél-Koreával és folytatnia a stratégiai partnerség ápolását Indiával, Szingapurral és Vietnámmal. Ha egyszer az USA abbahagyja gazdag európai szövetségeseinek tutujgatását és nem szkanderezik dollártrilliókat pazarolva a közép-keleti mocsarakban, akkor sokkal könnyebben engedheti meg magának a Kína ellensúlyozásához szükséges hadi készültséget.
Persze nem könnyű fenntartani egy hatékony ázsiai koalíciót. Egyrészt nagy vizek és távolságok választják el egymástól az USA ázsiai szövetségeseit; másrészt vonakodnak veszélyeztetni kereskedelmi kapcsolataikat Kínával. A kapcsolat Japán és Dél-Korea között zavaros történet, s nehézzé teszi a szoros együttműködést. A helyi hatalmakat megkísértheti a gondolat, hogy Washingtonra hagyják a munka dandárját. Nagyon ügyes amerikai vezetés lesz szükséges ahhoz, hogy ezt a koalíciót együtt tartsa, működtesse és biztosítsa, hogy minden tag tegye is hozzá arányos részét a közös erőfeszítésekhez. Bizony, nem javítottak ezen Trump rossz lépései, mint a Trans-Pacific Partnership (TTP) ügye, a kereskedelmi vita kezdeményezése Japánnal és Dél-Koreával, és az amatőr flörtölés kezdeményezése Észak-Koreával.
A status quo védelmezői kétségtelenül úgy fogják félremagyarázni ezt a cselekvéssort, mint visszatérést az elszigetelődéshez. Pedig ez szamárság. Mint külső egyensúlyozó, az USA mélyen benne lenne az ügyekben diplomáciailag, gazdaságilag, s néhány földrajzi helyen katonailag is. Még akkor is a világ legeredményesebb hadereje maradna, ha az eddigieknél valamivel kevesebbet fordítana erre. Viszont folytatná más országokkal együtt a globális feladatokban az erőfeszítést, mint amilyen az éghajlatváltozás, a terrorizmus, a kiber-fenyegetés. Éppen csak nem Washington felelne elsősorban gazdag szövetségesei megvédéséért, akik képesek lennének megvédeni magukat; nem pénzelne kliens államokat, amelyek tevékenysége érdekei ellen valók; és nem folytatná a demokrácia terjesztését rezsimváltás módján, fedett akciókkal vagy gazdasági nyomással.
Ez a megközelítés azt jelentené, hogy kevésbé támaszkodik az erőre és kényszerítésre, de újra hangsúlyt kap a diplomácia. A katonai erő megmarad, de bevetése első eszközből utolsó lehetőséggé válik. Érdemes arra gondolni, hogy a legnagyobb külpolitikai eredmények – Marshall-terv, Bretton Woods rendszere, az egyiptomi-izraeli békeszerződés, Németország békés egyesítése – diplomáciai győzelmek voltak; nem csatatéren dőltek el. Manapság inkább a kényszerítés, az ultimátum, a szankciók vannak előtérben, holott az ilyen eszközök még a gyengébb államok részéről is vonakodást szülnek. Kétségtelenül a diplomáciai eredmény kivívásához több szaktudás, helyismeret kell, mint a nyers erő alkalmazásához. Kína ázsiai törekvéseinek felmérése pl. egyszerre diplomáciai és katonai feladat, és csak akkor vezethet eredményre, ha tisztában vagyunk a történelmi, nyelvi, kultúrabeli adottságokkal és érzékenységekkel a régióban. Ehhez persze újra kell építeni és szakmaivá tenni az USA diplomáciai testületét. Képesített diplomaták kellenek kampányadakozók helyett és le kell porolni a diplomáciai doktrinánkat, előtérbe helyezvén a nem erőszakra alapozott hatékonyságot. Ha meg tudjuk ezt tenni katonai doktrinánkkal, akkor a diplomáciában sem lehetetlen.
Az utóbbi 25 év csalódásai ellenére az amerikai külpolitikai elit meggyőződése az maradt, hogy a globális vezető szerep születési jogon jár neki; Washingtonnak pedig folytatnia kell annak erőltetését, hogy más országok megfeleljenek az USA követelményeinek. Ez a gondolat elözönlötte az USA médiáját is, ahol a bűnbánatot nem ismerő neokonzervativok és zabolátlan liberális internacionalisták monopolizálták a szakértelmet; míg a megfontolt, be nem avatkozó vélemények legjobb esetben is szórványosan tűnnek fel.
Ennek eredménye, hogy a külügyi viták súlyosan torzulnak a szakadatlan intervenció irányába. A visszatérés egy realistább külpolitikához azt követelné, hogy kiterjesszük a vitát az érdekekre is, amelyek mozgatták és védelmezték a kudarcos külpolitikát.
Súlyos gond a jó személyi képességek ellenére a felelősségre vonhatóság hiánya. Ezért olyanok, akik egyszer már elrontottak valamit, új s új lehetőségeket kapnak a hibák ismétlésére. Így követhette az egyik elfuserált ügy a másikat; gondoljunk csak a közel-keleti békefolyamatra, a rosszul irányított NATO-expanzióra, az afganisztáni és iraki kontárháborúkra, a terror elleni háborúban a CIA kínzókamráira, a National Security Agency részéről amerikaiak nyakló nélküli megfigyelésére, a szerencsétlen NATO-beavatkozásra Líbiában és az amerikai machinációkra Ukrajnában, melyek ürügyül szolgáltak Oroszországnak, hogy elragadja a Krímet. S egyetlen hivatalos személy vagy kommentátor sem kapott jelentős szakmai büntetést ezekért az elhibázott ügyekért és tettekért. Ellenben közel mindannyian prominens poziciókat élveznek a kormányban, a szakértői szervezetekben, a hírközlésben vagy akadémián. Pedig ha azonos személyek azonos hibákat követnek el és nem ismerik fel vagy bánják meg, itt az ideje, hogy más személyek után nézzünk.
És a külügyesek körében fennálló változatlanság ellenére egy realistább, visszafogottabb külpolitika kilátásai jobbak, mint eddig bármikor voltak évek óta. Minden hibája ellenére, Trump megkönnyítette a liberális hegemóniával szembeni alternatívák proponálását; egyszerűen azzal, hogy kifejezte megvetését az elit konszenzusa iránt. A fiatalabb amerikaiak jóval szkeptikusabbak hazájuk birodalmi igényével szemben, mint az idősebbek és a Kongresszus egyes új tagjai hajlanak visszavenni valamennyi ellenőrzést a külpolitika felett, amit az elnökök maguk alá kotortak az elmúlt 70 évben. Továbbá hatalmas szerkezeti erők dolgoznak a liberális hegemónia ellen és egy külsőleg kiegyensúlyozó politikáért. Kína felemelkedése és Oroszország részleges újjáéledése arra ösztönzi az Egyesült Államokat, hogy szorosabb figyelmet szenteljen ennek – s különösen Ázsiában. A magát megoldani nem hagyó gubanc a Közép-Keleten vonakodóvá fogja tenni a jövő amerikai elnökeit attól, hogy még több vért és pénzt öljenek bele követvén a demokrácia-export szirénhangját. A költségvetésen úgy is nagy a nyomás; főleg ha jelentkeznek a hazai lakosság számára fontos, éghajlatváltozással kapcsolatos kiadások.
Ezen okokból a külügyi elit talán fel fogja fedezni újra a grand strategy-t: azt az irányvonalat, amely segített felépíteni és fenntartani az amerikai hatalmat a nemzet történelme során. A pontos nyomvonal bizonytalan és időbe telik megtalálni. De az úti cél világos.
Kelemen András
(Vége)
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
