Ugyan szerkesztőségünk a 24.hu által készített interjú néhány felvetésével nem tud azonosulni, annak közlését mégis fontosnak tartjuk, mivel az interjúalany a mai magyar közéletben ritkán tapasztalható nyíltsággal vall az általa közvetlenül megtapasztalt kézi vezérlésű, hipokrita orbáni rendszer vérlázító működési mechanizmusáról. Nagyinterjú a professzorral, aki nem kért a mézezett pórázból, és elhagyta a Nemzeti Együttműködés Rendszerét.
Tényleg családi feszültséget okozott egy önnel készült 2014-es interjúnk?
Csak a címe: „Ángyán: A feleségem szerint negyvenéves Kádár-korszak jön”. Amikor megláttam, fogtam a fejem, hogy mit szól majd ehhez a párom. Nem akartam én politikai aktort csinálni belőle. Szerencsére megbocsátott, a kommenteken pedig jót nevettünk.
Tényszerű volt az a cím, hiszen a cikkben az Orbán-rendszer tartósságát firtatva ön így fogalmazott: „A feleségem például azt mondja, most ismét egy újabb olyan negyven év következik, mint a Kádár-korszak. De én optimistább vagyok. Nem működtethető a végtelenségig egy ilyen korrupt, velejéig romlott rendszer.” Azóta hat év telt el, s az Orbán-rendszer köszöni, virul.
No, mi a tanulság?
Mi lenne?
Az, hogy a végén általában a feleségemnek lesz igaza.
Elég sok van vissza az újra negyven évből.
Annyira azért talán nem lehet igaza a páromnak.
A történelem számos példával bizonyította, hogy egy rendszer, ami fölszámolja az erkölcsi alapjait, törvényszerűen elbukik.
A Római Birodalom, sőt, a kommunizmus is pont így múlt ki.
A kommunizmus gödöllői kimúlásából, a rendszerváltásból ön is kivette a részét, de az országos politikától akkor még meghátrált.
Szerencsém van Gödöllővel, hiszen ez a város ütötte ki az első téglát a hazai kommunizmus falából. A helyi MDF-csoport az 1988. októberi alakuló ülésén eldöntötte, hogy visszahívja a választókerület országgyűlési képviselőjét, Cservenka Ferencnét, aki az Országgyűlés alelnöke, Pest megye párttitkára, a Központi Bizottság tagja, Kádár János jobbkeze volt akkoriban. Csodálatos harc kezdődött, aminek nyomán 1989 szeptemberére a fórumos Roszík Gábor lett a képviselőnk, ő hazánk első szabadon választott honatyája. Az agráregyetem aulájában tartott forró hangulatú nagygyűlésen még a csilláron is lógtak, sokan felszólaltak, előttem Gémesi Gyuri, a mostani polgármester, aztán jöttem én. Felemelő volt. Másnap félrehívott az egyetem személyzetise, hogy „barátilag ajánljuk, Ángyán elvtárs, keressen másik munkahelyet”.
Mire ön?
Annyit válaszoltam, hogy én azért kivárnám, mi lesz ebből a rendszerváltós ribillióból.
Belépett valamelyik új pártba?
A kereszténydemokratákhoz. Ma is úgy gondolom, hogy kellene nálunk is egy tisztességes keresztény-szociális párt. Azzal vett rá Szakáll Ferenc professzor úr a belépésre, hogy háromezer fő kell a pártalapításhoz, és ehhez szükség van rám is. Csatlakoztam hát az alapítókhoz, de amint kezdődtek a veszekedések, nem kellett hozzá sokat várni, kimenekültem. Korábban győzködtek más pártok is, hogy legyek az országgyűlési képviselőjelöltjük. Idővel lényegében beadtam a derekamat, és azt mondtam nekik, hogy beszéljék meg a feleségemmel is, az akkor négy pici, közösen vállalt gyermek mellett erről csak együtt dönthetünk. Ám Ildi, hála Istennek, úgy elzavarta őket, csak úgy porzott a nyomuk. Így úsztam meg a rendszerváltást. És ezért maradtam életben. Nem vicc. Úgy jártam volna, mint szegény Csengey Dénes, akit azonnal elvitt a szíve. Olyan vagyok, hogy ha belelkesedem, csinálom kétszáz százalékon, s amikor szembesülök a gazemberségekkel és a tehetetlenségemmel, végem. Ezt én akkor ilyen világosan nem tudtam, a feleségem viszont igen. Vigyázott rám. Már akkor jobban ismert engem, mint én magamat. Tudta, némely kihívásra nemet kell mondanom, úgyis jön másik. Jött is, másfél évtizeddel később, azt se volt egyszerű túlélni.
Ne rohanjunk annyira előre. Honnan lesz gödöllői agrárprofesszor az ember?
Anyai nagyapám Somogyszob tanítója volt, az apai ág sarjai pedig, ameddig a szem ellát, siófoki jobbágyok, majd megbecsült parasztgazdák voltak. A nagyapám az ötvenes években kuláklistára került, úgy érte el a huszonöt holdas határt, hogy a törvény szerinti ötös szorzóval felszorozták a szőlejét. Mindent elveszített, amit a családja évszázadok alatt összerakott. Egy kis darabka földet, pár sor szőlőt és egy pincét hagytak meg neki, onnantól odakint töltötte a napjait, fogyasztotta a borát, be-behívta az arra járókat, este magától hazavitte a szekér. Úgy halt meg, hogy valamitől megriadtak a lovak, beesett közéjük, és bár kapaszkodott az istrángba, lába tört, amputálták, napokig agonizált. A fia, édesapám pedagógus lett, nyelvtanár, angol, német, latin és orosz, a kilencvenhetet töltötte nyáron. Én magam falun cseperedtem, osztatlan alsóban tanultam meg írni, olvasni, utóbb kitűnőre érettségiztem a siófoki Perczel Mór Gimnáziumban, német és idegenvezetés tagozat, oroszból is van nyelvvizsgám.
Fotó: Mohos Márton /24.hu
Kitűnő érettségivel nem volt szokás az agrárra menni.
A vér valószínűleg nem válik vízzé, a génjeimben lehet a vonzódás a földhöz, a faluhoz, a vidékhez. És persze ott a családi kishitűség is. A kuláklét és az istenesség retorziójaként a kommunizmus beleverte a famíliába, hogy nekünk úgysem sikerülhet, ráadásul abban az évben a gödöllői agráron előnyt élveztek a somogyiak. A gimnáziumi tanáraim csodálkoztak, szerintük orvosi, ügyvédi vagy közgazdászi pályán lett volna a helyem. 1972-ben kezdtem az egyetemet, de nem sokat ültem Gödöllőn, jártam a világot, pályáztam külföldi tanulmányutakra, akkoriban kevés agrárhallgató beszélt idegen nyelvet. Mindemellett jól ment a tanulás, népköztársasági ösztöndíjas voltam. A végzés előtt írtam egy tudományos diákköri dolgozatot, lényegében térinformatikát csináltam a térinformatika előtt, vagyis egymásra helyezett fóliák segítségével elemeztem földterületeket. Megtetszett a dolog az akkori növénytermesztési tanszékvezetőnek, állást ajánlott az egyetemen. Menyhért professzor, későbbi mentorom mellett kezdtem gyakornokként, aztán tanársegéd, adjunktus, docens, az ezredfordulóra egyetemi tanár, professzor lettem. Doktoráltam, kandidáltam, habilitáltam, mindent, amit kínál és elvár a tudományos pálya.
Szépen elvolt az államszocializmusban?
Az első perctől kritizáltam, hogy az agrár-felsőoktatás nem foglalkozik a környezettel és az emberrel, kizárólag a termeléstechnológiát oktatja. Kimutattam, hogy ez a rendszer feléli a tájat, pusztítja az élővilágot, egészségtelen élelmiszert állít elő, ráadásul elszakítja az anyaföldtől a földművest, ipari munkást csinál belőle. Az agrár- és vidékstratégiai területen idővel nevet szereztem. A páromnak köszönhetően nem szippantott be a politika, a rendszerváltás után is koncentrálhattam a programom fejlesztésére, oktatására. Stefanovits professzor úrral, az Akadémia agrárosztályának akkori elnökével a gödöllői egyetemen megalapítottuk a környezetgazdálkodási agrármérnök szakot és az azt gondozó Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetet. „Csikócsapatunk” minden teendőt ellátott, professzor úr pedig igazgatónkként megvédett minket az irigyektől és az ipari mezőgazdaság nagyhatalmú apostolaitól. A kilencvenes évek közepén vettem át tőle a stafétát. Tíz új tanszéket alapítottunk, természetvédelmi, környezetgazdálkodási, tájökológiai, nem sorolom, mindben az összefüggéseket, a különböző területek kapcsolatait kutattuk. Az a bajom a tudománnyal úgy általában, hogy szétszed, analizál, iszonyú mélyre ás, ám még a szomszédos „gödrökben” lapátolók sem értik egymást. Én viszont kifejezetten összerakó, szintetizáló alkat vagyok. Fenntartható mezőgazdasági és vidékfejlesztési stratégiákat dolgoztunk ki, világkonferenciát rendeztünk, ahová Mexikótól Indiáig jöttek a téma csúcselőadói. Nem agrártechnológusokat képeztünk, hanem agrárértelmiséget. Két évtized alatt kétezer diplomát adtunk ki, s adnánk ki ma is, ha nem kerültem volna szembe az eredeti programját megtagadó Fidesszel és vezetőjével.
Merthogy csak beleártotta magát a politikába, igaz, jóval a rendszerváltás után.
Másodjára már nem tudtam elugrani a közélet elől. Igazából boldogult Torgyán József tehet mindenről. Az EU-csatlakozás okán a gödöllői intézetünkben az ezredfordulóra kidolgoztuk a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programot. Ennek kapcsán elég sokat jártam előadni, és egy bécsi konferencián összebarátkoztam vezető néppárti politikusokkal, Riegler osztrák alkancellárral, az Európai Ökoszociális Fórum vezetőjével, Molterer soros elnök agrárminiszterrel és Fischlerrel, az EU mezőgazdasági és vidékfejlesztési főbiztosával. Szerveztünk egy közös konferenciát Gödöllőre. Megígérték, hogy jönnek, ám a protokoll megkívánja, hogy hívja meg őket és legyen ott a magyar agrárminiszter is. Azt hittem, mi sem egyszerűbb ennél, de Torgyán nem ért rá. Sebaj. Amúgy is készítettünk egy hatrészes filmsorozatot a programhoz, bejelentkeztem hát hozzá riporterként. Na, erre ráharapott az öreg, Isten nyugosztalja, hiú ember volt. Az interjú során persze kiderült, hogy nem ismeri az általa jegyzett programot, így a vágás során alig sikerült összegereblyézni néhány értelmes mondatot. Az interjú végén fölvetettem a konferenciát. Kiszólt a titkárnőnek, hogy „hol leszek én akkor?”. Visszakiabál a hölgy, hogy „Dél-Amerikában, miniszter úr”. Erre kitalálta, hogy egy beosztottját küldi maga helyett, mert „az úgyis olyan egyetemi ember”. Győzködtem, hogy az alkancellárt és az EU-biztost nem fogadhatja egy osztályvezető, de tett rám magasról. Így viszont nem jöttek a nyugati nagyágyúk sem, hanem egy-egy munkatársukat küldték. A konferencia ezzel együtt lezajlott, de elhatároztam, hogy elkezdem járni azt a vidéket, Szabolcsot, Mátészalkát és környékét, ahonnét képviselőnek választották.
Bosszúból?
Az emberekkel akartam beszélni, ha már vele, a pesti ügyvéddel nem sikerült zöld ágra vergődni. Fórumokat tartottam, Pesten felültem a vonatra, útközben néztem a tájat, készültem, vártak az állomáson, elvittek a helyszínre, beszéltem, hazavonatoztam. Néha a párom is elkísért, volt rögtön visszajelzés, hol lehetnék pontosabb, ügyesebb, idővel akár ő is kiállhatott volna, ismerte minden gondolatomat. Gyorsan szót értettem az emberekkel, adtak kézről kézre a falvak. A Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetségéhez, a Magoszhoz is eljutott a hírem, fölkértek szakértőnek, gyorsan bedolgoztam magam. Gyurcsány Ferenc volt kormányon, de nem úgy állt a gazdatársadalomhoz, a mezőgazdasághoz, különösen a támogatások kifizetéséhez, ahogy illett volna, ezért egy országos nagygyűlésen a gazdák és vezetőik úgy döntöttek, hogy traktorostul feljönnek tüntetni Budapestre, de nem ám csupán pár órára, hanem több napra. Elfoglalták a Felvonulási, majd a Kossuth teret is. 2005 februárjában én is mondtam két beszédet. Negyvenezer ember előtt!
Izgult?
Az elején igen, nem akármi volt a tét, ám minél nagyobb a tömeg, annál könnyebben találom meg a közös hangot, gyorsan egy hullámhosszra kerülünk.
Itták a szavaimat, annyira tűzbe hoztam a közönséget, hogy ha azt mondom, irány a Parlament, tán be is törik az épület kapuját.
Mi történt volna, ha betörik?
Bevinni az embereket egy helyzetbe könnyű, de kihozni őket onnan kemény dió. A készenléti rendőrség alighanem bedózerolt volna minket a Dunába. De legalább megtanulta volna a politika, hogy tilos hülyének nézni azokat, akik az egész ország számára megtermelik a mindennapi betevőt.
Tárgyalással, forgács és vér nélkül is célt értek.
Mert három héten át megállás nélkül zajlott a demonstráció, miközben kitartóan egyeztettünk a hatalommal. Ráadásul közeledett március tizenötödike, és a kormányzó MSZP-sek, különösen Lendvai Ildikó, egyre idegesebbek lettek, hogy baj lesz abból, ha a parasztok fönt maradnak traktorostul Budapesten. Emiatt a végén hirtelen engedtek sok mindenben, sőt, hazahozták Gyurcsányt valahonnét Koreából, aláírni a kialkudott harminckilenc pontot. Emlékszem, vasárnap volt, Benedek Fülöp államtitkár vitt át bennünket kocsival a minisztériumból a Parlamentbe, a vezetők aláírták a megállapodást, aztán kisiettünk a Felvonulási térre, a mai Ötvenhatosok terére, amit akkorra már átneveztek Gazdák terére, és a nagy sátorban bejelentettük: sikerült! Elképesztő ováció kerekedett, euforikus hangulat, fantasztikus szeretet áramlott felénk ott és később szerte az országban. Hihetetlenül megnőtt az addig sem kicsi renomém, mert úgy jött le a gazdáknak, hogy az Ángyán professzornak sikerült sarokba szorítania a kormányt.
Hárman képviselték a gazdákat, Jakab István elnök, Bagi Béla alelnök és ön.
Pista volt a főtárgyaló, a vidékfejlesztési, költségvetési kérdéseket és az európai ügyeket én vittem, a nyomásgyakorló demonstrációs megmozdulásokat pedig Bagi Béla alelnök irányította.
A Magosz már akkor a Fidesz kottájából játszott.
Inkább az a helyzet, hogy Orbán a sikerrel zárult megmozdulást követően igyekezett rátelepedni a szervezetre, miután rájött, komoly politikai hasznot húzhat az együttműködésből. A Magosz százezreket ért el a falvakban, ahol úgy tekintettek a Fideszre, mint ami annyira távol áll a vidéktől, hogy az árvízi gátra is öltönyös palikat és tűsarkúban tipegő nőciket küld.
Ön a Fidesz-Magosz együttműködésnek köszönheti, hogy a 2006-os országgyűlési választáson bejutott a parlamentbe.
Öt helyet kapott a gazdaszervezet a Fidesz-listán, szabadon tölthette fel, és az egyik mandátumot nekem szánták. Én voltam a gumicsizmás professzor. Nincs túl sok a magamfajtából, ugyanis az akadémiai körökben, a tudomány magas várából nézve általában lealacsonyítónak tartják a nép közé vegyülést. Én viszont akkor érzem jól magam, ha látom a tekinteteket.
A felesége mit szólt az ön magoszosodásához és a parlamenti képviselőséghez?
Kemény meccs volt. Jakab Pista óriási pozőr, kijött a gödöllői családi házunkhoz, szó szerint térdre borult a feleségem előtt, arcán az állandó kényszermosolyával, hogy szükségük van rám. Még egy mobiltelefont is hozott, hogy azon tartsuk folyamatosan a kapcsolatot. Miután távozott, a feleségem azt mondta, össze ne álljak ezzel az emberrel. Á, mondom, félreismered, rendes gyerek ez a Pista.
A 2006 és 2010 közötti ciklust ellenzékben töltötte a Fidesz s vele ön.
De azért dolgoztunk keményen, továbbra is jártam az országot, rengeteg vidéki ember szavazatát köszönheti nekem a párt.
A 2010-es választásokat kétharmaddal nyerte a Fidesz, önből kormánytagot, földművelési államtitkárt csinált Orbán Viktor.
Amire a legkevésbé sem számítottam. Úgy kezdődött, hogy Fazekas Sándor, frakciótag, jogászgyerek, polgármester Karcagról, félrehívott egy szendvicsezésen, hogy „a Főnök kiadta, rakjak össze anyagot az agráriumról és a vidékről, kimennék hozzád konzultálni”. Mondtam, persze, gyere, mindössze harminc éve foglalkozom a témával. Kijött, és egy álló napon keresztül beszélgettünk.
Fotó: Földi Imre /MTI
Egynapos gyorstalpaló elég, hogy alkalmassá váljon az ember mezőgazdasági miniszternek?
Sanyi dicséretére legyen mondva, jogászhoz méltóan szivacsagya van, nem jegyzetelt, csak kérdezett, nézett, hallgatott és mindent megjegyzett.
Diktafon a belső zsebbe, aztán a titkárnő begépeli.
Na, ez eszembe se jutott.
Hogy néz ki egy miniszteri tanrend?
Kezdtük az alapoknál, mennyi földünk van, abból mennyi az erdő, a szántó, milyen a birtokszerkezet. Aztán elővettem az iparszerű mezőgazdaság problémáit, és érvekkel alátámasztva megosztottam Sanyival a megoldást is: európai mintára a családi gazdaságokat kell támogassa az állam. Mert a családi gazdaság tradíció, megtartja a népességet, a helyi közösségeket, munkát, megélhetést ad, és képes megőrizni a tájat, a környezet értékeit, az élhető világot. Beszéltünk a mozaikos, színes gazdálkodási szerkezet előnyeiről, a fenntartható, környezetéhez alkalmazkodó mezőgazdaság alapelemeiről, a hagyományos állattartás fontosságáról, az istállótrágya szerepéről a talaj szerkezetének és termékenységének fenntartásában, és sok egyébről. Azt is átvettük, hogy a versenyképesség miatt sem kell aggódni, mert az okos családi gazdák szövetkeznek, együtt vásárolnak vetőmagot, gépet, együtt dolgozzák fel és együtt értékesítik a termékeiket, csak ebben segítenie kell őket az államnak. A nap végére eljutottunk addig, hogy törvénykezéssel hogyan mozdítható helyes irányba a rendszer. Illően megköszönte, hazament. Eltelt pár hét, amikor is hívott Szijjártó Péter, Orbán táskahordozója volt akkoriban, ma külügyminiszter, hogy menni kéne a Főnökhöz Felcsútra ekkor meg ekkor. Nézem a naptáramat, mondom, az nekem nem jó, elígérkeztem Mosonmagyaróvárra, egy fórumra, nem csaphatom be őket. De csak erősködött, hogy átérek a fórumra, megoldják, majd ők átvisznek. Beleegyeztem, azt hittem, Viktor búcsúzásképpen meg akarja köszönni az ellenzékben végzett munkámat. Fazekassal együtt érkeztünk, egyszerű parasztház ízlésesen felújítva, és akkor még stadion sem volt, ami kitakarná.
Viktor szívélyesen fogadott, meg voltam fázva, kapart a torkom, hallotta a hangomon, hogy nem az igazi, kérdezte, főzzön-e egy teát. Biccentettem, mire meglepetésemre odaállt a sparhelt mellé, fával szépen betüzelt, látszott, nem először csinálja, jó teát készített, megittuk a faragott asztal mellett.
Aztán a közepébe vágott: „Professzor úr, ő lesz a miniszter.” És Sanyira mutatott. „Remélem, nem haragszol, hogy lesz főnököd” mondta mosolyogva, majd hozzátette, hogy „téged hívlak mellé államtitkárnak”. Azt is megjegyezte, hogy ő csak a minisztereivel tárgyal, de én más vagyok, végigküzdöttem vele az elmúlt négy évet, és kéri, segítsek. Néztem, mint a moziban. Kérdem, mi lenne a program. Mire felsorolt néhány fontosabb dolgot, láthatóan felkészítették belőlem, majd Fazekashoz fordulva: „Sándor, oszd meg a professzor úrral a programot!” És ő, ha izgulósan is, de visszamondta ezen a vizsgán a tanultakat, méghozzá jelesre, a családi gazdaságokat, szövetkezésüket és a környezetgazdálkodást állítva a középpontba. Az összes hívószavamat tudta, Orbán végig elégedetten bólogatott, időnként ráerősített. Azt pedig már maga a Főnök nyomatékosította, hogy a családokkal akar szövetséget kötni, nem a multikkal.
Ön is kérdezhetett?
Kérdeztem is. Például azt, hogy mi lesz a Fidesz liberálisaival. Azt felelte nevetve, hogy külföldre küldte mindet, „azért vannak kint, hogy ne legyenek itthon”. Érdeklődtem, mit tesz a párt földügyes könyöklőivel, hisz mind azt hiszi, hogy miniszter meg államtitkár lesz belőle. Azt mondta, erre ne legyen gondom, jóllakatja mindet, az egyikük mögött nincs senki, elüldögél a parlamentben, a másikat meg föltesszük egy magas polcra, ahonnét semmibe nem szólhat bele”. Azóta is országgyűlési képviselők, egyikük házalelnök, jó magas pulpituson, nulla hatáskörrel.
Turi-Kovács és Jakab?
Mindegy a név. Fontosabb, hogy ott, Felcsúton, a mosonmagyaróvári fórum miatt a táskámban lapult a vidékprogramom vázlata, tizenöt oldal, átadtam Viktornak azzal, hogy ha tetszik a kottám, megpróbálkozhatunk a koncerttel, ha nem, biztosan talál őhozzá jobban passzoló karmestert. Hétfőn azzal kaptam vissza a paksamétát, hogy rendben, tetszik, meg van véve. Tényleg végigolvasta, a margón kézírással a megjegyzései, olyanok például, hogy neki nem a tőkével van baja, hanem csak a spekuláns tőkével.
A széljegyzetekkel győzte meg önt?
Azokkal is. Meg azzal, hogy zseniálisan megérzi, kit mivel vehet le a lábáról.
Önt mivel?
Engem a rendkívül hihetően és szinte szó szerint elmondott, számomra fontos hívószavakkal, no meg a közvetlenséggel, a sparhelttel, a betüzeléssel meg a saját kezűleg készített teával.
Felcsút estéjén mit mondott otthon?
Letudtam a mosonmagyaróvári fellépést, majd lelkesen meséltem a páromnak, micsoda fantasztikus ember ez a Viktor, és hát az lesz a program, amit én a legjobbnak találok, csodálatos, megmentve a vidék.
Mire a felesége?
Csóválta a fejét. Tudta, nem fogom találni a helyem a fiúk között.
Ön megbánta, hogy bement a kormányba?
Végül is nem. Több lettem azzal, hogy belülről is körbenéztem a nagypolitikában. És nyugodt lelkiismerettel elmondhatom, hogy mindent megpróbáltam.
Orbán viszont megbánta az ángyános frigyet, hiszen elég hamar összetűzésbe kerültek. Mit kalkulált el önnel kapcsolatban?
Tán azt hitte, ha már bent vagyok, megfognak az előjogok, a szolgálati autó, a sofőr, a titkárság, az, hogy államtitkár uraznak, és mindezekért cserébe majd csak engedek az elveimből, a szakmai, vidék- és gazdacsaládpárti elkötelezettségemből.
Nyilván azt is számításba vette, hogy köztudott: aki egyszer elszegődik hozzá, büntetlenül nem szegülhet szembe.
Kezdettől lehettek kétségei velem kapcsolatban, jelét is adta, de bizonyára nem akartam észrevenni ezeket.
Milyen jeleket?
Beszédes példa az az eset, amikor mindketten felléptünk egy magoszos nagygyűlésen. A szocik agrárminisztere, Gráf József volt a fő műsorszám, alapvetően tisztességes, jó szakember, eljött meghallgatni őt egy komplett fideszes sor, Orbán, Varga Miska, Matolcsy Gyuri, Font Sanyi. Nem tudtuk, miről beszél majd Gráf, és nekem az volt a feladatom, hogy hozzászóló magoszosként tegyem helyre a minisztert. A közönség frenetikus ovációval fogadta a beszédemet. Ezután Orbán azzal kezdte a mondandóját, hogy „ha valamit kérhetnék az életemben, az lenne, hogy ne kelljen Ángyán miniszter úr után színpadra lépnem”. Igen, minisztert mondott! Pedig hol voltam én akkor még az államtitkárságtól is! Jakab Pista mesélte utóbb, hogy a Főnök úgy dicsért a hátam mögött, hogy „jó nagyon a professzor úr, csak nehogy palotaforradalmat csináljon”. Utólag úgy ítélem meg, hogy Orbán nemigen tűri a párton belüli rendetlenséget, a belső bandaháborút, ezért lép föl tűzzel-vassal a renitensek ellen, nem mellesleg megfojtva így a kreativitást. Csak azt nem értem, hogy nem látta előre, hogy hiába visz be a kormányába, ha gazemberséggel találkozom, nem hagyhatom szó nélkül! Hát én az emberek szemébe kell nézzek!
Lehet, 2010 tavaszán Orbán még a családi gazdaságokban hitt, s menet közben jött rá, hogy kifizetődőbb, ha a mezőgazdaságban is a nemzeti burzsoáziát építi.
Lehet így is, de lehet másképpen is. Utólag egyre inkább az az érzésem, hogy eredetileg sem gondolta komolyan az általam képviselt és az ellenzéki Fidesz által folyamatosan hirdetett agrár- és vidékprogram végrehajtását.
Mikor ment neki először Orbánnak?
2011 nyarán rádöbbentem, hogy megvezettek. Elkészült az előterjesztés arról, mi legyen a sorsuk a rövidesen lejáró állami földbérleti szerződéseknek. Behozták elém az anyagot, átolvastam, s láttam, hogy ez bizony nem a családi gazdaságokhoz, hanem ahhoz a bizonyos „nemzeti” tőkéhez irányítja a termőföldet.
Száznyolcvanezer hektárról volt szó, a teljes magyarországi mezőgazdasági terület, az 5,3 millió hektár mindössze bő három százalékáról.
Üzenetértéke volt a dolognak. Értékválasztás! Száznyolcvanezer hektárral több ezer családi gazdaságot lehetett volna megerősíteni, a demográfiai földprogramban gazdálkodni akaró fiatal párokat elindítani, vidéken tartani. E helyett azt a száznyolcvanezer hektárt odaadták a haveroknak. Pontosan értik a fiúk, hogy a termőföld stratégiai cikk: a globális felmelegedés és az elsivatagosodás miatt egyre kevesebb van belőle, enni viszont muszáj, ráadásul egyre több az éhes száj. Termelsz rajta, plusz folyamatosan nő az ára, spekulálhatsz rá. Spekulálnak is. Szerintem viszont a politikusnak nem az a dolga, hogy spekuláljon a saját zsebére, hanem az, hogy szolgálja a népét.
Az előterjesztést kézbe véve verte az asztalt?
Előbb még én, naiv azt hittem, hogy tévedés, kihúztam a szöveg felét, beleírtam a jót, visszaadtam, elvitték, eltelt pár nap, s megkaptam ismét az eredeti verziót. Szó szerint. Még a látszatra sem ügyeltek, arra, hogy azt hihessem, van közöm ahhoz, ami az államtitkárságom illetékességi területén történik. Miniszterhelyettesként alig volt beleszólásom abba, hogy a következő húsz évben ki használja az állami földet.
Mit tett?
Abban a félévben épp Magyarország látta el az EU soros elnöki tisztét. Fazekassal megegyeztünk, hogy ő jár külföldre, én pedig tartom itthon a frontot. Jobbára én mentem kormányülésre is. Mondom egyszer Sándornak, hogy „te, ezt a földügyet felvetem a miniszterelnöknek”. Azt feleli: „Ne tedd!” „De hát nem ebben egyeztünk meg.” „Akkor se tedd, azt tanácsolom.” Ráhagytam. És persze már a soron következő kormányülésen előálltam azzal, hogy mi ez az irány, hová kerül a föld, nem erről volt szó, elveszítjük a vidéket, kisemmizzük a családokat.
Megfagyott a levegő. Orbán egy előttem addig ismeretlen arcát mutatta, rideg, elutasító lett, helyretett.
A kormányülés után rákérdezett, hogy mi volt ez, azt feleltem, hogy én ezt az egészet nem tudom megemészteni. „Máskor, ha problémád van, hívj föl” – válaszolta kurtán. A következő hónapokban lett pár problémám, hívtam, kerestem, de sose értem el. Megértettem: szó sincs félreértésről, azt a szöveget tették elém a minisztériumban, amit a kormányfő rendelt.
Fotó: Mohos Márton /24.hu
A parlamenti folyosón és kormányüléseken aztán is találkoztak sokszor.
Formális és fagyos volt mind. Ahogy a sajtóba is kikerült, a kormányülések úgy zajlottak, hogy Viktor érkeztére fölálltunk. Nem zavart, tudomásul vettem, hogy itt ez a szokás. Körbement, mindenkivel kezet fogott, ám amikor hozzám elért, ugyan nyújtotta a kezét, de nem nézett a szemembe, a tekintete már a sorban utánam következőt kereste. Csinált ilyet korábban is. Lakiteleken vettünk részt egy rendezvényen, és a szűk körű vacsorán a házigazda Lezsák Sándor úgy ültetett le bennünket, hogy jobbján Csurka Pista bátyám, balján én, mellettem a feleségem, vele szemben pedig Orbán. A párom szúrta ki, hogy amikor olyasmiről beszélt Viktor, ami nyilvánvalóan nekem szólhatott, akkor sem rám nézett, hanem Csurkára.
Miért?
Freud azt mondaná, tudat alatt az járt a fejében, hogy jól átvertem én ezt a szegény Ángyánt. Nincs jobb magyarázatom.
Ön egyre üzengetett a párton és a sajtón keresztül Orbánnak, míg végül 2012 januárjában lemondott az államtitkárságról. De még hónapokkal ezután, áprilisban is így fejezett be egy interjút: „Egy valami nagyon bánt. Felcsúton a tea mellett még azt kérdezte, „ugye nem haragszol, ha lesz főnököd?”, aztán a lemondásom utáni frakcióülésen már úgy fogalmazott, nincs szüksége kis miniszterekre az államtitkári posztokon. Én úgy érzem, kínosan – tán időnként a kelleténél is jobban – ügyeltem arra, hogy ne tévesszek szerepet. Én azért jöttem, mert hívott, és azért, hogy segítsek. Segítsek az általa kiválasztott miniszternek, és segítsek mindenekelőtt neki úrrá lenni a nehézségeken, és végrehajtani egy valódi néppárti rendszerváltást. Amely végre felemelkedést hozhat a gazdatársadalom, a helyi közösségek és a vidék számára. Sajnálom, hogy ezt a törekvésemet másképp értelmezte. Kérem őt, térjünk vissza oda, ahonnét indultunk: a néppárti politikához, segítsük földdel és minden egyéb lehetséges eszközzel a vidéki közösségeket, a helyi gazdacsaládokat és a fiatalokat. És tényleg tartsuk távol a gazdasági érdekcsoportokat a döntéshozataltól. Ha elszánja magát, engem Gödöllőn megtalál. Ebből a harcból én sem akarok kimaradni. Ha erre hív, jövök. Életem vége felé közeledve még egy ilyen kalandba, azt hiszem, belevágnék.” Miben bízott még ekkor is?
Abban, hogy mégis meggondolja magát Viktor. Aki, mint kiderült, szintén békét akart velem, illetve próbált hallgatásra bírni. Lázár Jánosra, az akkori frakcióvezetőre bízott, gondolom, olyasmi szöveggel, hogy „kösd le az Ángyán nevű elszabadult hajóágyút”. Minden héten beszélgettünk Jánossal, és egy alkalommal azzal állt elő, hogy a miniszterelnök úr szeretne egy, a Miniszterelnökség égisze alatt működő nemzetstratégiai intézetet, amely összehangolná a tárcák stratégiáit és programjait, egységes fazont és irányt adva a kormányzati munkának. Amit egyébként korábban én vetettem föl Orbánnak. Ezt bízták volna rám: kitalálni, felállítani, működtetni.
Hozzátette, csinálhatom akár Gödöllőn, mindent megkapok hozzá, épületet, ötven státuszt, és egyúttal lehetnék az egyetem rektora is. Ügyes húzás, tudták, mekkora bánatom, hogy üldözik az embereimet, márpedig ebbe az intézetbe kimenthettem volna jó párat.
Megkérdeztem Lázártól, mire jó egy ilyen hivatalt vezetni, ha a kormányzati irány pont az ellenkezője annak, mint amit én helyesnek ítélek, ám ő egyre csak azt hajtogatta, hogy „hidd el, ez egy nagyon-nagyon jó ajánlat, ilyet nem dob föl bárkinek a Főnök”.
És?
Nem sokat gondolkodtam: nem kértem a mézezett pórázból. Így érkezett el 2013 februárja. A tavaszi parlamenti szezon előtt többnapos kihelyezett frakcióülésre utaztunk, itt vált véglegessé és egyértelművé a szakítás. Napirendre került a földtörvény parlamenti megvitatása, amihez utóbb hetven módosító indítványt nyújtottam be a tatabányai fideszes képviselőtársammal, Bencsik Jánossal közösen, mondanom sem kell, hogy mindet leszavazták. Na, szóval a frakcióülésen szót kértem, sejtettem, ez itt a búcsú, ennek megfelelően előadtam minden bánatomat. A föld- és birtokpolitikai ügyek mellett megvilágítottam azt is, mi a különbség az alaptörvény-módosítás által preferált integrátorok és a családi gazdaságok létrehozta szövetkezetek között: az előbbi rátelepszik a fürtre, s kiszívja a hasznot, az utóbbi alulról szerveződik és visszaoszt a gazdáknak. Fazekas akart válaszolni, ám Orbán ingerülten magához ragadta a szót. A lényegről, a szövetkezetről meg az integrációról nem beszélt, viszont szinte kiabálva olyanokat vágott a fejemhez, hogy kútmérgező vagyok, és a saját fészkembe piszkítok. Itt hangzott el az azóta sokat citált, a maffia gondolkodásmódját idéző mondata, hogy „aki tisztességesen viselkedik, ha megsebesül is a csatatéren, kihozzuk, de aki nem, arra mi is lőni fogunk”. Értsd: a kritika tilos és életveszélyes. Lesütött szemmel hallgatták a frakciótagok, sose látták ilyennek. Megdöbbentek a megfélemlítés ilyen nyíltságán. Amit aztán maximálisan igazolt az idő: az olyan hepciáskodókkal, mint én, kegyetlenül leszámolt Orbán, viszont azokat a „tisztességesen viselkedő” fideszeseket, akik akár milliárdos köztörvényes bűncselekményeket követtek el, zömmel kimentette az igazságszolgáltatás keze közül.
Mengyi Voldemort börtönben, Simonka György bíróság előtt, Boldog István alatt billeg a sámli. Pedig az ő lojalitásukra nem volt panasz.
Tán a megengedettnél jobban dolgoztak saját zsebre. És rajtuk is lehet demonstrálni. Vagy pechjükre az történt, hogy nyomozott egy-egy ügyben az ügyészség, s mire kiderült, hogy a képviselő urak is benne vannak, akkora halom papír gyűlt össze, annyian tudtak róla, hogy lehetetlen volt elsikálni az ügyet. Orbán egy ponton túl nem kockáztatja a politikai tőkéjét. Ám ilyenkor is dacos: nem akkor enged, amikor napvilágra kerül a szélhámosság, és akkor sem, amikor bírálják miatta, hanem később, amikor lecsendesedik az ügy. A „juszt is” mentalitás irányítja. Támadják az emberemet? Juszt se küldöm el. Ha bírálják a felcsúti kisvasutat, megépíti Bicskéig, és ha folytatják a bírálatot, kis túlzással arra ébredhetünk egy reggel, hogy Berlinig fut a sínpár.
Juszt is, juszt se. Őt nem lehet falhoz állítani. Ő nem szenvedhet vereséget. Ő mondja meg, kiből mi lesz.
Politikai hiba esetén is ez a képlet. A volt egészségügyi miniszter, Mikola István a szinglihordázásával a 2006-os kampányban leverte a biztosítékot, Orbán hátravonta, öt évvel később kiküldte Párizsba az OECD-hez, manapság meg Canberrában nagykövet. Az Orbán után legtehetségesebbnek tartott fideszes, Lázár János miniszterként húzott, mint az igásló, Európában is meg tudott szólalni, megjegyzem, egyszer akár utód is lehet belőle, bár belső körökben nem túl népszerű, ráadásul leszélhámosozta Csányi Sándort, ami nálunk szintén nem sok jót ígér a karrier szempontjából, na, szóval ő meg azt a hibát követte el, hogy túlerősödött. A Főnök azonnal leszedte, mehetett vissza Hódmezővásárhelyre meg a parlament leghátsó sorába.
Azon a 2013. februári kihelyezett frakcióülésen őszintének tűnt Orbán dühe?
Ma se tudom eldönteni, mennyi volt belőle a műsor. Miután elhatározta, hogy megszabadul tőlem, adta magát, hogy példát statuáljon rajtam. Hadd suttogja a had, hogy „te, ha az Ángyánt, akit ő hozott ide, így kivégzi, mit tesz velem, ha lépést tévesztek?!” A képviselők többségének nincs alternatív egzisztenciája, ha kirúgja alóluk a parlamentet, nincs hová visszavonulni. Pláne kartácstűzben.
Ön még ezt követően is maradt a Fidesz-frakcióban, egészen 2013 júniusáig. Miért?
Hittem, képes leszek megszólítani pár fideszes képviselőtársamat.
Sikerült?
Esélyem sem volt rá. A tatabányai Bencsik János is kihátrált mellőlem, mögülem, miután rájött, hogy vannak még tervei az életben. Pedig jólelkű ember, ahogy a frakciótagok többsége is az, „piszoárbeszélgetéseken” kiálltak mellettem.
Mi hangzik el piszoárbeszélgetéseken?
„Professzor úr, de jó neked.” „Miért, Józsikám?” „Te vagy az egyetlen szabad ember a frakcióban.”
Megérti őket?
Inkább sajnálom. Szegények, ők csak a piszoárban élték meg a szabadságot. Konkrét beszélgetést idéztem! Az illető 2014 után magas állami pozícióba került, távol a frakciótól.
Orbán hogyhogy nem lökte ki önt azonnal a képviselőcsoportból?
Magam sem értem. Talán akkor nem akart ezzel a lépéssel politikai kockázatot vállalni. A kihelyezett frakcióülésen mindenesetre azt mondta, hogy „addig maradsz, ameddig kibírod, nem fogunk mártírt csinálni belőled”.
Az utolsó parlamenti évét függetlenként ülte végig. De aztán a 2014-es országgyűlési választásra több ellenzéki párt, köztük az LMP és a Jobbik is hívta a listájára. Mindenkit elhajtott. Miért?
Mert addigra teljesen kiábrándultam a parlamenti munkából, végtelenül értelmetlennek éreztem az egészet. Mondtam is az LMP-s Schiffer Andrásnak, hogy a fideszes fiúk úgyis átnyomnak, amit akarnak, az ellenzék jobban tenné, ha távol tartaná magát a Háztól, mert csak a demokratikus paravánt biztosítja a trógerségekhez. Szóval nem volt kedvem üldögélni odabent a semmiért.
Azért csak a nevét adta azon a választáson egy parlamenten kívüli, alig ismert erő, az Élőlánc Magyarországért támogatására. Miért?
A barátaim csinálták, csupa tisztességes ember, felkértek, hogy a választáson támogassam őket, így, bár sem egyéni, sem listás jelöltjük nem voltam, nem tehettem meg, hogy ne segítsek. És az alapötlet is tetszett, ami tulajdonképpen az általam kezdeményezett Tisztesség és Emberség Szövetsége mozgalomtól származott: a százhat egyéni választókerületben ne a pártfőnök által kijelölt gombnyomogató bábuk induljanak, hanem keressünk helyben megbecsült embereket, akiket az életük hitelesít a helyi közösség előtt, akiket még nem sarazott össze a politika, akik mögött szakmai és emberi teljesítmény áll. Velük tényleges, korrekt vitákra, értelmes konszenzusokra képes szakértői parlamentet lehetett volna összeállítani.
Ángyán József volt parlamenti képviselő beszél az Élőlánc Magyarországért ökopártnak az állami földek eladása ellen szervezett tiltakozó akcióján Budapesten, a Kossuth Lajos téren 2015. augusztus 17-én. Fotó: Kovács Tamás /MTI
Az Élőlánc csúnyán leszerepelt.
Mert nem volt se médiája, se pénze. Semmije se volt. Tán kilenc körzetben sikerült összeszedni a szükséges számú ajánlócédulát, így nem lett országos lista, nem jutottak el a választókhoz. Sok hasznomat már csak amiatt sem látták, mert 2013 nyarán műtöttek pajzsmiriggyel, év végére álltam talpra, pár hónapom maradt az országjárásra.
A választási kudarc után visszament az egyetemre.
Pár hónapra. Az akkor friss dékán, Gyuricza Csaba a tanítványom volt, az én kezemből vette át a diplomáját. Ennek ellenére a 2014-es választások után az első dolga volt indoklás és jogutód nélkül megszünteti a közel negyedszázados intézetünket. Meg is kapta érte a Júdás-pénzt, hamarosan a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal államtitkári rangú vezetője lett, ma pedig a mezőgazdasági kutatóintézeti hálózatot összefogó Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ főigazgatója.
Én pedig szomorúan nyugtáztam, hogy Viktor beváltja az ígéretét: leradírozza az életművemet, nem engem, hanem a környezetemet teszi tönkre.
Nem volt elég megszüntetni az intézetemet, továbbmentek: a volt munkatársaimat ellehetetlenítették, a felsőoktatási törvényben törölték az alapszakok közül a vezetésemmel alapított és a régióban elsőként indított környezetgazdálkodási agrármérnöki szakot, és még csak az sem érdekelte őket, hogy ezzel ártanak az országnak és számos egyetemének, ahol időközben megtelepedett ez a képzés.
Ebben az időben az ön barátjához, Balog Zoltán emberminiszterhez tartozott az oktatásügy. Beszélgettek?
Inkább felebarátomnak mondanám Zolit. Keresztény ember, már csak ezért sem voltunk rosszban. Annak idején tiszteltük és becsültük egymást. Nincs és nem is volt vele elintéznivalóm. Inkább neki lehet elintéznivalója a lelkiismeretével, és nem csak velem kapcsolatban. Azt hiszem, szép hosszú beszélgetés elé néz az Úristennel.
Kért bárki politikustól segítséget? Legalább annyit, hogy közvetítsenek ön és Orbán között?
Csak „összeángyánoztam” volna olyanokat, akiket nem akarok kellemetlen helyzetbe hozni. Távozásom óta az a beszéd a Fideszben pont elég az ellehetetlenüléshez, hogy „te, ez szokott társalogni a proffal”.
Kishantos is odalett.
Az az orbáni bosszú számomra legfájdalmasabb fejezeteinek egyike. Kishantoson huszonegy éven át működött az államtól bérelt 452 hektáron egy világviszonylatban egyedülálló biogazdaság és egy nemzetközi rangú népfőiskola. Létrehozásában egyetemi tanárként annak idején magam is részt vettem, államtitkárként segítettem a működését. 2013-ban kellett volna meghosszabbítani a bérleti szerződést, amit annak ellenére megfúrtak, hogy az Orbán által formálisan elfogadott, széljegyzetelt államtitkári programomban nevesítve szerepelt a kishantosihoz hasonló tudásközpontok létrehozása. Az ország legjobb, biogazdálkodással feljavított termőterülete fideszes haveroké lett. És mi volt az első dolguk? Megszórták műtrágyával a bioföldet. Ez nálam a hazaárulás kategóriája. Két barátom, Ácsné Éva és Bolye Feri vitte a hátán a gazdaságot, Feri belehalt a sokkba. Engem ellehetetlenítenek, kit érdekel? De ez! Végtelenül kegyetlen. És pitiáner. A Főnök elvárásai szerint a földdel tesznek egyenlővé mindent, ami velem kapcsolatos. Aztán felhintik sóval, Kishantost történetesen pétisóval.
Ön szerint mi mozgatja a miniszterelnököt?
Általában jellemző rá, hogy mást mond, mint amit tesz. Nyugatra üzente sok éve valamelyik balhé után, hogy „ne azt nézzék, amit mondok, hanem azt, amit teszek”. De, tartok tőle, még ennél is „ravaszabb” a helyzet: nem azt mondja, amit gondol, és nem azt teszi, amit mond. Vagyis teljesen mindegy, mit mond, az csak „politikai termék”, a gondolatai és a tettei is teljesen mások, mint a duma.
A liberális oldalról a Fideszhez sodródott Petri Lukács Ádám nyilatkozta a minap a Válasz Online-nak a koronavírusos felhatalmazási törvény kapcsán: „Ha az ember sportoló, mondjuk kosaras, akkor csinálhat bármit, ha labda kerül a kezébe, megpróbálja bedobni. Ilyen a politikus is. Nem hagyja ki a ziccert. Legyen ez bármilyen cinikus, én ezt tehát sporteredménynek látom. Orbán átlátott egy helyzetet és ki is használta.”
Egyetértek abban, hogy Orbánt mindenekelőtt a politikai haszon érdekli, és az érdekei szerint ügyesen használja ki az adódó lehetőségeket. Mély nyomot hagyott bennem az, amikor egy Putyin-látogatás apropóján szembesítették az újságírók az akkori kormányszóvivőt, Giró-Szász Andrást azzal, hogy a nyugati szövetségesek nem örülnek Orbán és az orosz elnök összekapaszkodásának. Giró-Szász valami olyasmit felelt, hogy egyes uniós országok értékalapú politikát folytatnak, mások érdekalapút, és mi az utóbbiakhoz tartozunk. Lefordítom: ennek a társaságnak igazából nincsenek elvei, értékei, melyek vezetnék őket az életben és politikában, következésképpen, ha az érdekek úgy kívánják, szívfájdalom nélkül félreteszik a fennhangon hirdetett értékeket, és akár az ellenkezőjét mondják, teszik, mint előző nap. De ha nincs érték, mi marad belőled? Ki vagy te értékek nélkül? Semmi. Váz. Gyakran szónokolnak a családról is, és valóban családokat képviselnek, ám sajnos csupán néhány konkrét famíliát. Őket nevezik nemzeti tőkéseknek. Amikor államtitkárként soroltam a miniszteremnek a disznóságokat, egyre azt szajkózta, hogy „meg kell egyeznünk a nemzeti tőkével”. Azt feleltem felindultan, hogy: „Sándor, ezek gazemberek, szétlopják a nemzeti vagyonunkat, egy részük már a rendszerváltás óta hordja haza a cuccot. Ez a nemzeti tőke? Egy ilyen züllött kompániára milyen nemzet épülhet, mi lesz velük belőlünk?!” A másik vérforraló duma a keresztény értékekre és azok védelmére való örökös hivatkozás. Miközben a magát kereszténynek valló kormányunk naponta szegi meg a tízparancsolat szinte minden pontját, különösen a paráznaságra, a hazugságra és a lopásra vonatkozó tételeket. Itt van például a migránsozás, ami a fenyegetettségre, a háborús pszichózisra alapozott kommunikáció szempontjából zseniális, csak épp összeegyeztethetetlen a keresztény erkölcsökkel. Nagy bánatom, hogy a magyar püspöki kar, a saját pápáját megtagadva asszisztál ehhez az erkölcsi mélyrepüléshez, egyedül a volt váci megyéspüspök, Beer Miklós atya szólalt föl ellene, ki is közösítették.
Ön beengedne minden menekültet, migránst?
Szó sincs róla, ám Viktorék hülyének nézik és hülyítik a népet, úgy uszítanak a menekülők ellen, hogy évek óta alig látni migránst a magyar határon, és az a pár száz fő is nyugatra tart. Másrészt napnál világosabb, hogy Európával közösen kell megoldást találni a menekültkérdésre, hiszen, ha majd a klímaváltozás és a háborúk hatására tényleg százmilliók indulnak el, nincs az a kerítés, ami megállítja a szerencsétleneket. Harmadrészt: nyilván szigorú felső határa van a kontinens befogadóképességének, és csak az jöhet, aki hajlandó együttműködni, integrálódni. A csibészeket ki kell szűrni, a szabályokat be kell tartatni, a renitenseket haza kell zsuppolni. Ez összefér a kereszténységgel. Az viszont nem, hogy nőket, gyerekeket hagyunk vízbe fúlni, és azok elé is szögesdrótot húzunk, akik a lebombázott falujukból menekülve próbálják menteni a családjukat. Amúgy meg mi is migránsok vagyunk, a Jóisten áldja meg! Kipcsakok! És ha valaki nem tudná, pont azzal igázható le egy vallás, ha a hívei nem képviselik, csak hirdetik a tanokat. Ajánlom Szent István intelmeit Szent Imre herceghez: légy barátságos az idegenekkel, fogadd be őket. Ezt üzeni az államalapítónk. Olyat viszont nem olvastam tőle, hogy bocsáss ki letelepedési kötvényeket, tedd zsebre ezek milliárdos hasznát, és mosolyogva ereszd európai szövetségeseidre a maffiózókat. És olyan keresztényi ideáról sem hallottam prédikálni, hogy akinek pénze van, jöhet, akinek nincs, az pusztuljon. Mit keresett itt a macedón szélhámos exminiszterelnök, akit a hazájában börtönre ítéltek?! A kormány hozta be állami kocsival, szabadon flangálhatott, lejárt vásárolni a boltba, el sem dugták a nép szeme elől. Még szavazhatott is az itteni önkormányzati választásokon! Azt mondta rá Orbán, hogy a barátunk. Hát, nekem ugyan nem a barátom ez a Gruevszki nevű politikusbűnöző.
Az mitől van, hogy ön is csak akkor emelte föl a hangját az orbáni világ ellen, amikor az önnek fontos területen, a földügyben mohósodott meg a fideszes nemzeti burzsoázia? Korábban nem zavarták a mészároslőrincek?
Az elejétől láttam gazemberségeket, de azzal hessegettem el a kételyeimet, hogy a fő irány azért jó. Azon az ominózus felcsúti, kormányába meghívó beszélgetésen azt is mondtam Viktornak: „Nézd, elfogadom, hogy nem lehet mindig nyílegyenesen a szent cél felé tartani, különösen nem egy miniszterelnöknek, ám azt nem szeretném megérni, és ahhoz nem fogok asszisztálni, hogy az ellenkező irányba haladunk.” Azt felelte, hogy „professzor úr, tökéletesen megértelek és egyetértek veled”.
Végzetesen naiv voltam, hogy hittem neki. Tán kezdettől az volt a cél, amit én „csupán” mocskos eszköznek hittem: a hatalom bármi áron történő megszerzése és megtartása.
Aminek egyik lába a nemzeti burzsoázia kitenyésztése és fölhizlalása, csak hogy legyen, aki állja a politikai cecheket.
Pár éve még ön is azt nyilatkozta, hogy Orbán a foglya a helyzetnek.
Tévedtem: nem a foglya, hanem az irányítója.
Ön pedig Gödöllő foglya. Fél évtizede lényegében remeteként él itt.
A remete tán túlzás, de való igaz, hogy túl sokat nem mozdulok ki. Amint elértem a korhatárt, vagyis 2015 márciusában, kértem a nyugdíjazásomat. Önkéntes, belső száműzetésben élek, kapcsolatomat a külvilággal minimalizáltam.
Nem tanítana inkább?
Tán tanítanék, bár korábbi egyetemi teljesítményeim minden lenyomatát eldózerolták. Ráadásul az összes magyar egyetem rektorát és kancellárját a kormány nevezi ki. Melyikőjük merne katedrát adni nekem? Tavaly augusztus huszadikán díszpolgárává választott Gödöllő. Ennek örültem. Annak kevésbé, hogy noha a hír fölkerült az egyetem honlapjára, három óra múltán levették, nyoma se maradt, észbe kapott a „vétkes”, remélem, nem állították szőnyegszélre.
Megél a nyugdíjából?
Az országgyűlési képviselőség majd az államtitkárság megdobta az alapomat, így a nyugdíjam tisztes megélhetést biztosít, és sose voltak nagy igényeim.
Mire is kéne több? Lövessem ki magam a Holdra? Minek gyűjtögetni, harácsolni? A halotti ruhán nincsen zseb – tartja a mondás. Amúgy nem olyan rossz ám remetének lenni.
Bár néha eszembe jut, hogy odafönt majd bizonyára számon kérik rajtam, miként gazdálkodtam a tálentumommal, és azon az égi kollokviumon tétel lehet az is, hogy szabad-e önként kilépni közéletből, tanításból, amikor lenne még mondanivalója az embernek. Azzal nyugtatom magam, hogy ezen a mostani terepen tehetetlen vagyok. Aztán, ha netán fordul a világ, előbújhatok, ha még kellek. Ha nem, úgy is jó. A családommal próbáljuk átmenteni magunkat boldogabb időkre. Van egy csodálatos feleségem és öt felnőtt gyermekünk, nyolc unokánk. Az elsőszülött fiam Péter harminchét éves, igazi bölcsész, gimnáziumi tanár, de egy évvel ezelőtt, miután megszületett a harmadik gyermekük, a túlterheltség és a megélhetési nehézségek miatt pályaelhagyó lett, de azért „tanár urazzák” a cégénél. Ildikó lányunk tanító, februárban szülte a nyolcadik unokánkat, Katalin lányunk nálunk, a mi szakunkon végzett az egyetemen, otthon van a gyerekeivel, közben pályázatokat ír egy cégnek, és gazdálkodnak a tanyájukon. Rita lányunk a kertészetit végezte, második gyermekével ő is gyesen, Tamás fiunk pedig tavaly nősült mérnök-informatikus. Két fiú között három lány, ez a mi „családi szendvicsünk”. Szóval, ami engem illet: családapaként tisztességgel hozzátettem a részem a mi közösségünkhöz, a magyar nemzethez, ám bevallom, lelkiismeret-furdalásom van azért, hogy túlságosan sokat voltam távol a családomtól, foglalkoztam sok, ma már haszontalannak tűnő dologgal. Az pedig, hogy az úgynevezett rendszerváltásból csak annyit hoztunk ki, amennyit, tán nem csak az én bűnöm.
Fotó: Mohos Márton /24.hu
Mennyit hoztunk ki belőle?
Sokkal kevesebbet, mint lehetett volna. Beszélni lehet szabadon, ez jó, most is elmondhatom a véleményemet, csakhogy annyit ér, mintha a Hyde Parkban hangzana el: semmi hatása. És az is jó, hogy kinyílt a világ: mehetsz és vissza is jöhetsz.
Ha megy az ember, utóbb érdemes visszajönnie?
Amikor ezt a kérdést teszi föl egy-egy volt hallgatóm, azt felelem: nézd, nem tudok ma olyat mondani, amivel visszatarthatnálak. Ha én lennék annyi idős, mint te, én sem akarnám iszapbirkózásban felőrölni az erőmet, az éveimet, nekiindulnék, aztán, ha ránk köszönt az a tisztességesebb világ, visszajönnék. Hallom, az uniós pénzből már nem húsz-harminc százalékot kell visszazsugázni „alkotmányossági díjként” a párthoz és ügyintéző főkorifeusaihoz, hanem ötvenet. Kell ez egy értelmes fiatalnak? A szakterületemen a java elment. A minisztériumokban, tisztelet a kevés kivételnek, olyanok maradtak, a kutyámat nem bíznám rájuk, nemhogy az országot. A kontraszelekció ma tán súlyosabb, mint a Kádár-rendszerben, bár igaz, hogy ott a lezárt határ tartott itthon sokakat. És tényleg, mit is mondhatnék arra, hogy „professzor úr, olyan nyert előttem egy pályázaton, akiről tudom, hogy sokkal gyengébb anyagot adott be, mint én, viszont fideszes”? Ami itt megy, annak semmi köze a nemzetépítéshez. Én nem ilyen társadalmat képzeltem. Hanem keresztényt és szociálisat. Vagyis szolidárisat. Ez nagyon nem az. Most van egy szűk milliárdos, urizáló, pökhendi réteg, mely bármit megengedhet magának, és alatta egy széles, leszakadó roncstársadalom, melyben egyre csak gyűlik az elkeseredés és a feszültség. Az államtitkárságról pár héttel előttem lemondott tatabányai képviselőtársamnak annak idején sikerült megkérdeznie Orbántól, hogy mi erre a helyzetre a Fidesz válasza, mi lesz, ha a feszültség robbanáshoz vezet. És tudja, mit mondott a miniszterelnök? Azt, hogy „majd a Pintér elintézi”. Ismétlem: majd a belügyminiszter elintézi. És csak remélem, de igazából nem hiszem, hogy a közmunkára gondolt, s nem a hagyományos karhatalmi eszközök bevetésére.
Mivel telt a tegnapi napja?
Utolsó lelkiismereti vállalásaim egyikeként dolgozom a fideszes állami földprivatizáció, vagyis az intézményesített földrablás dokumentálásán. Megyénként publikálom a vizsgálódásaim eredményét, s ha a gondviselő ad nekem időt a végére érni, egyberendezem, kortörténeti dokumentumként kiadható könyv készülhet belőle. Üdítőbb elfoglaltság, hogy gondozom a kertemet, s közben olykor órákon át lesem a madarakat. Megnyugtatnak, helyesek, összeütöttem nekik és rendszeresen feltöltök három etetőt. A minap például éppen azon álmélkodtam, hogy a csuszka a fa törzsén fejjel lefelé is képes kienni belőle a magot. Ha jobban belegondolok, van itt nálam parlament: madárparlament. Igaz, ezek is feszt azon ügyeskednek, ki kit csap el az etetőtől.
(Nagy József – 24.hu – SzKR)
Nemzetipolo.hu – 23 éve, tisztán magyar alapanyagokból készült hazafias ruházat
– A Szent Korona Rádió támogatója (X)
The post Az álszent orbáni rendszer belülről. Interjú Ángyán József professzorral appeared first on Szent Korona Rádió.
Forrás:szentkoronaradio.com
Tovább a cikkre »
