Az ágyúcsövekre még sehol sem hirdettek nulla toleranciát!

Az ágyúcsövekre még sehol sem hirdettek nulla toleranciát!

Pontosan négy évvel ezelőtt, a magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján jelent meg a Felvidék.ma oldalán visszaemlékezésem egy gyermekszem lélekkamerájával készített pillanatfelvételekkel azokról a felejthetetlen napokról. Abban leírtam, hogy nyolcévesen Győrben csodálkoztam rá táguló szemekkel és táguló lélekkel, tudattal mindarra, ami ott és akkor történt. Különös játéka a sorsnak, vagy inkább ajándéka Istennek, hogy az akkori gyermekszem körpanorámás felvételre képes rugalmassága és mély érzékenysége nem veszett el, nem vakult el az évtizedek alatt.

Immáron több, mint hét évtizede hordozom szívemben ezt a különös gyermekszemkamerát, ami oly sok mindent rögzített hét évtized alatt, hogy előhívásához, megírásához talán további hét évtized is kevés lenne. Ezért most sajátos fotókiállításra hívom Olvasóimat. Belső műtermemben, az emlékezés műtermében sok-sok pillanatfelvétel jelenik meg a lélekparavánokon. Egyet-kettőt leemelek közülük. Most unokáimnak mesélek ezek segítségével a különös, történelmi napokról. Biztosan élnek még sokan, akik hasonlóképpen leemelhetnek az emlékezés faláról egy-egy személyes és éppen ezért hiteles pillanatfelvételt. Legyünk regélőivé azoknak a napoknak! A forradalmi napok regőseivé, keresztyén szívvel és fáradhatatlan szóval.

Négy évvel ezelőtti írásomban igyekeztem a győri eseményeket időrendben felidézni egy gyermekszem kamerájával, majd ezek következményeként az évtizedekkel későbbi célba érkezést a rákoskeresztúri temető 298-301-es parcelláiban történt kopjafaszentelésig, s a nemzet emlékezetébe piros betűs ünneppel beemelő és éltető méltó tisztességadással. Minden évben kicsit másképpen fordul persze a kameraállvány bennem is, hol ez, hol az válik hangsúlyosabbá a történetfolyamból. De nagyon fontos, hogy a mozgatható idősíkokban ugyanazok az eseménytartalmak variálódnak, mint a Rubik kocka alakzataiban, csak a pillanatnyi képösszeállítás változik, a halmaz mennyisége és minősége viszont változatlan.

Mai emlékezőként egy gyermekvers sorai is felidéződnek bennem: „A gyermekszem: a legfurcsább hatalom, próbáld ki csak másokon vagy magadon…” (Szűcs Imre: A gyermekszem). Most próbálom újra a gyermekszem szelíd, de sok mindent látó hatalmát érzékeltetni e sorokkal.

Miért éppen ezek, s mit üzennek az emlékezőnek?

Október 23. délutánján a vagongyárból és máshonnan kiömlő munkások tömege a Városháza jobb oldalán, a vasúti felüljáró hídjánál felállított Sztálin-szoborhoz ment, pontosabban ömlött, áradt, mint duzzadó folyó a vizek városában. Azt döntötte le első forradalmi tettként. Aztán a börtön elé mentek, aminek főbejárata most is ott van, mint akkoriban.

Nyolcéves kicsi gyerekként én is futottam, sodródtam a tömeggel. Félelemmel vegyes csodálkozással és kíváncsisággal bámultam a pergő eseményeket. A hatalmas vasajtó egyszerre kitárult teljesen, s megjelentek az első rabok, hosszában szürke-fehér csíkos viseletben, nyúzottan, soványan, riadtan. Valahonnan teherautó került elő, arra segítették fel egymást. Nagy sietségben volt mindenki.

Próbáltam a lábak, karok között kikandikálni. Valóban megláttam a magyar szocialista ipar egyik „büszkeségét”, a haragoszöld színű Csepel teherautót. A vezetőfülke fölött több lábon álló hatalmas géppuska volt. Az egyenruhás a levegőbe lőtt újabb sorozatokat. Iszonyú dübörgés töltötte be az utcát. Majd hirtelen az lett, amit Márai Sándor versében később így olvastunk:

Hírdetés

(Mennyből az angyal).

Ez volt ’56 győri históriájának első nagy csendje. A második a forradalom leveréskor telepedett évekre, évtizedekre a lelkekre… Pár másodpercig tartott, de olyan súlya volt, hogy azóta is szinte fizikailag érzem a vállamon. Ott a futóárokká átalakult csatornajáratban fogalmazódott meg bennem a döbbenetes, félelemmel, könnyel megfogalmazott felismerés és azóta sem feledhető mondat: MAGYAR ÖLI A MAGYART!

A csodálkozó gyermekszem éles kamerája most fordul egyet bennem. 1956. október 24-ét írtak. A Városháza előtt ravatal. Különös, mert a koporsót a nemzeti zászló borítja. Középen üres, nagy lyuk tátong, a kivágott Rákosi-címer semmivé lett, hűlt helye. Nem, akkor nem jutott eszembe az, ami azóta oly sokszor. Akkor csak a szembesülés a halállal, a „ki ölte meg, miért?” válasz nélkül maradt kérdéseivel találkoztam.

Azóta minden 56-os évfordulón eszembe jut gróf Zrínyi Miklós híres röpirata, amit 1661-ben írt, s először 1705-ben jelent meg Kolozsvárott, 1790-ben pedig Marosvásárhelyen ezzel a címmel: Ne bántsd a magyart! Mai fejjel és szívvel azt gondolom erről a műről, hogy igazi történelemteológia, még a hadviselést, a honvédelmet is beemeli abba a dimenzióba, amelynek megteremtője, fenntartója és bölcsen igazgatója maga Isten. A magunk védelme földi-égi armadával.

Ott Győrben az emlékezet koporsójánál és azóta is minden évben ez az intés számomra Erdélyből szól. És ezt igen nagyra becsülöm. A magyar megmaradás védőbástyáiról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről zendül fel ilyentájt a magyarságmegtartó üzenet.

És ha már ez így van, nem hagyom említés nélkül Kazinczy Ferencet, aki ezt írta Zrínyi művéről: „Melly szép nyelv azon durva századból! melly férfias lélek tündöklik elő Zrínyinek minden szavain! melly magyar szív!”. Igen, Győrben és Budapesten, s szerte a maradék hazában ez az áldozatviselésre is önkéntesen kész magyar szív mutatkozott meg 1956-ban. Zrínyi iratának mottója ma is figyelmeztet és helyre teszi az élet-halál arányokat és viszonyokat: „Szép és dicsőséges dolog a hazáért meghalni” – írja. Ez a mondat a mártírok és a hősök sírjára tett tiszteletvirág. „Még szebb a hazáért élni” – ez pedig ‘56 elkötelező és programadó üzenete Zrínyi szavaival.

Az a szovjet tank, amelynek tüzelő csöve belógott a Sarkantyú közbe és családi házunk felé is irányult, a gyermekszem mélylélekbe rejtett fotóján évtizedeken át ezt üzente nekem: a hatalom így próbálja belógatni befolyását életterünkbe, félelmet, csendet, hallgatást, engedelmességet követelve. A megalázottak és megszomorítottak dosztojevszkiji világa jött, jön elém erre a tankra emlékezve.

Amikor édesapám ezt elmesélte nekem, valóban nagyot fordult velem a világ. Hogyan? De hiszen ez itt a Kis-Duna, a Rába, a Rábca… miről beszél? Apám szomorúan legyintett, s ennyit mondott, mielőtt egy évre eltűnt volna a bosszúálló hatalom ismeretlen bugyraiban: – Majd ha nagyobbacska leszel, talán meg fogod érteni. Akkor számomra ott annak a szovjet tanknak a tolakodó-fenyegető ágyúcsöve, s ennek belógása napi játszadozásaim területére azt jelentette, hogy valakik semmibe véve az én gyermekbirodalmamat, szó nélkül átgázolhatnak azon. Ez lenne a hatalom természete?

Azóta láttunk már sokféle tankot, amint átgázol gyermekbirodalmakon, fiatalokon, népeken. A jelképessé és ma is sok helyen drámai valósággá váló és ekként megjelenő ágyúcső a gyermeki szemben a kegyetlenség, a hazugság és az erőszak jelképévé formálódott az évtizedek alatt.

Az emlékezőkben ma sokféle módon indulnak el és mozognak az idősíkok. De talán van néhány közös üzenet, akár generáción belüli, akár generációk közötti tanulság és figyelmeztetés azokból a napokból, hetekből.


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »