A koffer nagyanyámé volt. Mivel nem sokat utazott, s ha ellátogatott is falun élő fiához, vagy a barátnőjéhez egy közeli kisvárosba, minden szükséges holmija belefért, időnként kölcsönvettük, afféle kiegészítő tárgyként, mert ha mind az öten utaztunk, nem ártott egy nagyobb bőrönd, egy hátizsák, és az a kis piros koffer.
Persze, nem bőrből volt – nyilván ezért sem neveztük bőröndnek –, hanem műanyagból, amely a szélén itt-ott beszakadt, a belseje viszont halvány szürkéskék selyemmel – legalábbis selyemnek látszó anyaggal – volt bevonva, azt mindig szívesen megsimítottam, ha ebbe a kofferbe kellett pakolnom. Ő volt az egyetlen, amelyre nem kellett ráülnöm, mint az igazi bőröndre, ha jó dagadtra tömtük, s csak akkor simult egymásnak a teteje és az alja, melyekből, miután anyánk sikeresen bekattintotta a zárat, egyből két oldal lett, a belső és a külső, így is vitték, az alja mindig szigorúan a belső volt, a teteje meg a külső, holott ennek nem volt igazán jelentősége. (Egyébként apámnak volt egy hatalmas fekete bőröndje, melybe valószínűleg belefért volna a család egyheti holmija, de azt aztán senki sem bírta volna elcipelni még a lakásunktól tán kétszáz méterre levő vasútállomásra sem. Sohasem kérdeztük, de most úgy vélem, vagy diákkorából maradt, vagy ifjú tanítóként ezzel költözött a határ menti kis faluba, szép emlékű gyerekkorunk színhelyére.) Ezt a kis pirosat vittük, ha sikerült megkapnunk az engedélyt Magyarországra, vagy ha még nem telt be a négy ablak, melyet egy évre nyitottak, s ha azok megteltek, előttünk lezárult a határ, holott anyám szülőanyja, testvérei éltek ott, s én naivan úgy képzeltem, alanyi, illetve anyai jogon jár nekünk a rokonlátogatás. Nem járt. Amikor mehettünk, autóbuszon, a rajkai átkelőn léptük át a határt – némi tortúra után. Határőrök föl, igazolványok, pontosan kitöltött papírok elő – minden érték bevezetve, a jegygyűrűtől a karórán át a vékonyka arany nyakláncig minden érték, pecsétek, bőröndök, utazótáskák tartalmának ellenőrzése, kézzel turkáltak bennük, hátha olyasmire bukkannak, amit szigorúan tilos átcsempészni –például rizst, igen rizst, mert nálunk olcsóbb volt, sőt lehetett kapni –, fejcsóválások, legyintések, szigorú pillantások. Különösen a kis piros koffert szerették. Pedig igazán kivételt tehettek volna vele, azért is, mert piros volt, igaz, nem egészen rendszerpiros, valamivel halványabb. Mégis. Mégse. Csak kinyittatták. Nem volt szerencséjük. Egyszer léptük át úgy a határt, a rajkait, a busszal, hogy nem tűnt fel egyik határőrnek, vámosnak, senkinek sem. Egyszerűen nem vettek róla tudomást. Mások holmiját ímmel-ámmal fölforgatták, mintha nekik is kínos lett volna, vagy mintha undorodtak volna mások életében kotorászni. Pedig volt akkor benne vadonatúj fehérnemű a nőrokonoknak, összehajtogatva, mintha anyámé lett volna. Az egyenruhások a szokottnál gyorsabban végeztek, jó utat kívántak, és elindultak kifelé. Tőlünk talán öt lépésre lehettek, amikor mélyet sóhajtottam, már amilyen mélyet egy nyolcéves gyerek sóhajtani képes olyan dolog miatt, amelyet tulajdonképpen nem ért, és megjegyeztem: no, ezt megúsztuk. Apám, anyám elfehéredett, de a vámosok már valószínűleg nem figyeltek, le- masíroztak. Nem tudták meg, hogy a kis piros kofferben habselyem kombinék, vidám mintás törlőruhák, csipkés melltartók lapulnak, közéjük gondosan elrejtve három kiló rizs a három családnak. Hogy akkor nem szakadt be alattam a busz, az úttal együtt, hogy mindörökre elnyeljen, hogy legalább utána, amikor már leszálltunk a buszról, nem kaptam legalább két atyait vagy anyait, hogy egyensúlyban maradjon a fejem, játszásiból sem értem, nem még igazándiból.
A kis piros koffer már rég nincs meg, csak az egykori, rossz határátkelő emlékmű csúfoskodik. Két többszörösen is baráti ország között. Magyarország is, Szlovákia is az Európai Unió tagja, ezen belül a V4-ek fele, meg NATO-tag. Tovább is van, mondjam még? Átjárja a huzat, keresztülzuhog rajta az eső, betemeti a hóvihar, az évszak függvényében, bár napjainkban nem praktikus azt számlálni, hogy egymást hajtja négy testvér, mert az évszakok birokra keltek, megsértik egymás felségterületét, pápai vizeken kalózkodnak – holott ezt még a szólás is tiltja. Az egyik nap még tűz a nap(melegtől a kopár szík sarja), másnap nyakunkba zúdul a havas eső, lassan nem tudjuk, mikor van tavasz, nyár, ősz, tél. Bezzeg a régi szép időkben, sóhajtozunk. De csak akkor enyhül a szívdobogás, ha már elhagytuk a határt, akár innen oda, akár onnan ide értünk.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
