November 30-án hajnali 02.00 óra körül az osztálytól egy futár érkezett a 3. századhoz a következőírásbeli paranccsal: „Az osztályt egy új bevetési körzetbe helyezik. A lánctalpas járműveket Vácon rakodják fel vasúti szerelvényekre. A páncélozott részeket Koppe hadnagy vezeti oda. Indulás azonnal”.
Von Rosen hadnagynak az osztály harcálláspontján kellett jelentkeznie.
A Erdőkürtön állomásozó szerelőműhelynél 15 darab sérült Tiger B vesztegelt, melyek javítása 14 napon belül nem volt lehetséges, mivel az alkatrészeket Németországból kellett szállítani a saját tehergépkocsi-kapacitás terhére. Hadtestparancs alapján a műhelynek Erdőkürtön kellett maradnia, míg a harckocsikat meg nem javítják. A járművek elvontatásáról a kb. 50 kilométerre lévő rakodópályaudvarra vontatóeszközök hiányában szó sem lehetett. A harmadik műhelyszakasz Vágsellyén tartózkodott, ahol az időigényesebb javításokat végezték el. Von Eichel-Streiber százados már három hete itt tartózkodott, hogy az osztállyal való kapcsolatukat fenntartsa.
Az osztály november havi harcai alatt elesett 1 tiszt, 4 főnyi altiszt és legénység; megsebesült 1 tiszt, 10 főnyi altiszt és legénység; beteget jelentett 1 tiszt, 8 főnyi altiszt és legénység. Utánpótlásként 11 főnyi altiszt és legénység, valamint ugyanennyi felgyógyult altiszt és legénység érkezett.
Az osztályparancsnok értékelése szerint a nehéz harcok ellenére a harckocsik kezelőszemélyzeteinek harci kedve kiemelkedő, csupán az alkatrészhiányból eredő hosszabb javítási idő hat lehangolóan az emberekre. A legnagyobb probléma, hogy nincs elegendő téli ruházat, amelyre a harckocsik személyzetének lenne leginkább szüksége.
A novemberi harcok tapasztalatai egyértelműen bebizonyították a németek számára, hogy a szovjet csapatok továbbra is már közvetlenül legelső vonalaik mögé erős páncélelhárító reteszállásokat (starke Pakriegel) telepítenek. A szovjetek által alkalmazott 57 mm-es páncéltörőágyúk űrméret alatti lövedékei az osztálynak november 25-ig csak két teljes veszteséget (Totalausfall) okoztak, noha ezek a fegyverek a tapasztalatok szerint 600 méteren belül a nehézharckocsik tornyát is átüthették a harckocsiágyú körüli fegyverpajzson át.170 Amennyiben a torony hátsó részét ütötték át, páncéltörő gránátjuk felrobbantotta az ott tárolt lőszert és a harckocsi teljesen megsemmisülhetett.
Harckocsik elleni harcban a Tiger B 88 mm-es Kwk 43 típusú harckocsiágyúja minden ellenséges harckocsi ellen igen hatásosnak bizonyult, beleértve a JSZ-2-t is 1 500 méteres távolságig. A német nehézharckocsi a T-34/76 különböző változatait és annak 1943-ban megjelent, fejlesztett változatát (nem azonos a T-34/85 típusú harckocsival!) kedvező tüzelési feltételek mellett akár 3 000 méteres távolságból is ki tudta lőni. A nehezebb rohamlövegek esetében ugyanaz igaz, mint a JSZ-2-ek esetében: 1 500 méternél távolabbról még nem történt kilövés.171 A harckocsiágyúk precíz irányzását az időjárási viszonyok nem befolyásolták, csupán a találatok megfigyelését nehezítette meg olykor – főleg nyirkosabb időben – a lövéskor keletkező lőporfüst-gomolyag, illetve később a lövés során felkavarodó hó. Ilyenkor a szomszéd harckocsi jelentette rádión a lövedék célban kifejtett hatását. A német harckocsizók gyakran tapasztalták, hogy miként a nyugati fronton az angolszász harckocsik, úgy itt a szovjet páncélosok a Tigerekkel való harcot kerülik, illetve az első veszteségek után kitérnek az útjukból.
Az osztály támogató csapatrészei közül kiváltképp a légvédelmi szakasz 20 mm-es négycsövű, páncélozott önjáró gépágyúi (FlakPz.IV) váltak be, melyek a légvédelemből és a földi harcokból egyaránt kivették részüket. A 37 mm-es fegyverek időigényes 71tűzkésszé tételük és elégtelen páncélvédelmük miatt páncélos támadás támogatására alkalmatlannak bizonyultak, arról nem is beszélve, hogy az osztály november végéig 37 mm-es repeszgránátból nem is kapott ellátmányt. A felderítőszakasz még nem került bevetésre, mivel csak nemrég érkezett meg Németországból. Egyedül középhullámú rádió adó-vevő készülékkel felszerelt híradó-lövészpáncélosait alkalmazták a harccsoportoknál a meghibásodott parancsnoki harckocsik pótlására. A terepkutató-szakasz minden számára kijelölt feladatot megoldott. Különösen lánctalpas motorkerékpárjai váltak be a nehéz terepen. Az utászszakaszt főleg rámpák építésére, hidak megerősítésére és útkarbantartásra használták.
December 1-én Von Rosen hadnagy Fromme századossal Budapesten keresztül az új bevetési helyszínre érkezett, majd másnap felvették a kapcsolatot a német LVII. páncéloshadtesttel és a 23. páncéloshadosztállyal.
Az osztály ezen a napon 11 darab bevethetőés 3 darab rövid időn belül javítható Tiger B nehézharckocsival, 1 darab bevethetőés 2 darab rövid időn belül javítható vontató (mentő-) harckocsival (Berge-Pz. V Panther), 1 darab bevethetőés 5 darab rövid időn belül javítható légvédelmi páncélossal, 6 darab bevethetőés 5 darab rövid időn belül javítható lövészpáncélossal, 2 darab bevethetőés 1 darab rövid időn belül javítható 20 mm-es önjáró négycsövű légvédelmi gépágyúval, 109 darab 7,92 mm-es MG34 és 16 darab MG42 géppuskával és 935 darab egyéb kézifegyverrel rendelkezett. Létszáma 26 tiszt és hivatalnok tiszti rendfokozattal, 279 altiszt, 598 főnyi legénység és 18 főnyi segítő személyzet volt.
December 2-án délután megérkeztek a kerekes járművek, amelyek a menetet „lábon” hajtották végre. Az osztály harcálláspontját egy Simontornya melletti tanyán rendezték be.
December 3-án a Budapesten át vasúton szállított harckocsik is megérkeztek és Balatonkenesén, illetve Cecén ki is rakodtak.176 Miután Simontornyánál biztosító feladatokat látott el, az osztályt a Balatonhoz vezényelték. Csupán egy Tiger-harccsoport maradt vissza von Rosen hadnagy parancsnoksága alatt.
December 4-én a von Rosen-féle harccsoport Simontornyától északra a 23. páncéloshadosztály 128. páncélgránátos-ezrede 3. századának segített a harcrendjébe beékelődő szovjet erőket felszámolni. Ez csupán többszöri ellenlökés után éjfél körül sikerült.
Este megérkezett a parancs az elszakadó manőverre. A harccsoportot a német 1. páncéloshadosztály 1. páncélosezredének rendelték aláés Lepsényre vezényelték. Az osztály új harcálláspontját Polgárdin alakították ki.
December 5-én két ízben is riadót rendeltek el. A harckocsik bevetést hajtottak végre Siófoktól 5 kilométernyire nyugatra, hogy a csupán elszórt támpontokból álló főharcvonalat valamelyest megszilárdítsák.
December 6-án a harccsoportot is meg kellett osztani. Három Tiger B von Rosen vezetésével Siófok – Dég körzetében egy ellenlökést hajtott végre, amelynek keretében egy falut megtisztítottak a szovjet erőktől és 6 darab ellenséges páncéltörőágyút semmisítettek meg.
A harccsoport másik része Koppe hadnagy irányítása mellett Siófoknál támadott. Itt egy harckocsit veszítettek, Kitzmann (más forrás szerint Kitzmer178 ) főtörzsőrmester a 2. századból elesett. A harckocsik a továbbiakban egy szőlőhegyen biztosítottak, ahol heves szovjet gyalogsági támadások érték őket, de miután azok a Tiger B-k géppuskatüzében egymás után omlottak össze, a szovjetek egy közeli horhosban voltak kénytelenek meghúzódni.
Nemsokára parancs érkezett az 1. páncélosezredtől, hogy 18.00 órától a harccsoport mindkét része szakadjon el az ellenségtől. Este kilenckor a német gyalogságnak is vissza kellett húzódnia. A harccsoport második csoportjából két harckocsi az elszakadás alatt erősen megsüllyedt, és a sötétben végrehajtott vontatási kísérlet során egy harmadik Tiger B is erre a sorsra jutott. A három mozgásképtelen német páncélos csupán kb. 100 méterre volt a legelöl haladó szovjet egységektől. Saját gyalogság a közelbiztosításhoz nem állt rendelkezésre. A súlyos helyzetet tovább nehezítette, hogy a másik csoporttól – amit már Seidel törzsőrmester vezetett – rádióüzenet érkezett, miszerint két harckocsi az ingoványos talajon náluk is elakadt. Von Rosen hadnagy a következőképpen számolt be az eseményekről:
„Átadtam a parancsnokságot három harckocsim felett Seidel törzsőrmesternek és Koppe hadnagy csoportjához mentem. Itt a 73következő helyzetet találtam: a Siófok felé vezetőút mellett 20-30 méterre három harckocsi meglehetősen reménytelen módon az ingoványos talajba volt süppedve. A sötétben az utat alig lehetett észrevenni és a harckocsik néhány méterrel korábban kanyarodtak el, hogy a szilárd útra jussanak. Amellett landoltak ebben a mocsárban.
Az orosz igencsak lesben állt: minden motorzajra belelőtt az előtte elterülő messzeségbe. Ez hallatlanul megnehezítette a vontatást. Az összes motorbeindítás előtt mindenkinek a harckocsik fedezékébe kellett húzódnia, mert az orosz mindennel lőtt, amije csak volt: tüzérséggel, aknavetőkkel, géppuskákkal és páncéltörőágyúkkal. Az utat használta irányzóvonalnak, és e „vonalzó” mentén vakon tüzelt. Nekünk azonban ezen az úton kellett mozognunk és innen kellett a vontatást is végeznünk…”
Végül egy órányi megfeszített munka után a második csoport harckocsijai kiszabadultak „sárbörtönükből”. Von Rosennek az 1. páncélosezrednél még azt is sikerült elérnie, hogy a német gyalogság csak azt követően húzódjon vissza a számára kijelölt új vonalakba, miután a harckocsik kimentése véget ért.
December 7-én hajnalban a munka tovább folyt. Csak több vontatókötél összekapcsolása révén sikerült a szilárd útról elérni a megsüllyedt harckocsikat, s egy újabbat kivontatni a sáros talajból. Közben a helyzet egyre nehezedett, mivel saját csapatok már nem tartózkodtak a környéken, s így a harckocsik meglehetősen kiszolgáltatottak voltak a szovjetek meg-megújuló tűzcsapásainak. Az egyik ilyen támadás alkalmával von Rosen hadnagy felkarját átlőtték, ezért miután további utasításokat adott Koppe hadnagynak, a mentés elhúzódásának oka felől érdeklődő motorkerékpáros jelentővel vissza is ment az osztály Polgárdin lévő harcálláspontjára, ahol az orvos kórházba menetelét javasolta. A 3. századot Koppe hadnagy vette át.
Körülbelül egy óra múlva Koppe hadnagy is megérkezett a harckocsikkal. Az utolsót már nem sikerült kivontatni, mivel a szovjetek már vészesen közel jártak a mentés színhelyéhez, s az úton is a németek mögé kerültek. Nem maradt más megoldás: a páncélost szét kellett lőni.
December 8-án az 1. páncélosezred parancsára az nehézpáncélos-osztály 1. századának három harckocsijából („100”-as, „112”-es és „124”-es kocsik; parancsnokok: Koppe hadnagy, Otto 74Mewes törzsőrmester és Bieske szakaszvezető) és a 3. század két Tiger B-jéből (Weigel és Seidel törzsőrmesterek parancsnoksága alatt) álló harccsoportja néhány saját légvédelmi páncélos és néhány fegyverhordozó lövészpáncélos támogatása mellett a jobbszárnyon frontális támadást intézett egy hídon keresztül Polgárdi ellen azzal a céllal, hogy e színlelt támadással elterelje a figyelmet a páncélosezred balról végrehajtott oldalazó mozdulatról, amellyel az ezred a hosszan elnyúló helységet akarta megközelíteni.
Az 1. század élen haladó harckocsijait a 3. század páncélosai bombázásukkal támogatták. Az ék alakban támadó Tiger B-k viszonylag gyorsan kilőtték a Polgárdi szélén telepített szovjet páncéltörőágyúkat, majd átkelve a hídon benyomultak a helységbe. A „112”-es harckocsi a jobb, a „124”-es pedig a bal oldalon haladt. Valamivel lemaradva követte őket a „100”-as harckocsi és e mögött – kisebb térközt hagyva – a két 3. századbeli harckocsi következett. Mindenfelé visszavonuló vagy magukat megadni szándékozó szovjet katonákat lehetett látni. A helység járművekkel volt tele, melyek a német harckocsik manőverezését igen megnehezítették. Az egyik harcjárműnek sikerült „elkapni” egy PO-2 típusú szovjet repülőgépet is. A helység vége előtt 100 méterrel a Tiger B-k megálltak. A mögöttük haladó gyalogság a foglyok összeszedésével volt elfoglalva.
A németek balszárnyán azonban a szovjetek igen heves ellenállást tanúsítottak. A harckocsik épp a Polgárdi végén keresztirányba futóút felé tartottak, amikor Polgárdi utolsó háza után az élen bal oldalon haladó”124″-es páncélos teknőjét (Bieske szakaszvezető kocsija) az épülettől néhány méterre álló szovjet páncéltörőágyú balról a járművezető-állás magasságában átlőtte. A harckocsi kigyulladt. A járművezetőés a rádiós-géppuskakezelő, Wagner és Böhm tizedesek azonnal meghaltak, de a toronyszemélyzet ki tudott menekülni az égő páncélosból. A szovjet páncéltörőágyút az időközben beérkező 1. páncélosezred járművei lőtték ki.180 Este az 503. nehézpáncélos-osztály nehézharckocsijai Balatonfőkajár felé támadtak. Az előrenyomulás közben a „112”-es Tiger B 3 darab szovjet páncéltörőágyút semmisített meg.
Délelőtt 10.00 órakor riadót rendeltek el az osztály harcálláspontján, 75mivel a szovjetek Polgárdi körzetében ismét támadták. Az osztály törzse Székesfehérváron keresztül Várpalota térségébe települt át. Bodajkon egy műhelyszakaszuk rendezkedett be.
Ezzel egy időben a Erdőkürtön települt műhelynél a helyzet katasztrofálissá vált. A Hatvan térségében végrehajtott német arcvonal-rövidítést kihasználva a szovjetek Budapesttől északkeletre jelentős erőkkel támadást indítottak és hamarosan kijutottak a német-magyar arcvonal mögötti terepszakaszokra. Így december 6-án korán reggel szovjet harckocsik álltak Erdőkürt előtt is. A németek minden, még tüzelésre képes eszközt harcba vetettek. A makacs védelem jó néhány szovjet páncélost kilőtt. Eközben a vontatószakasznak sikerült a mozgásképtelen Tiger B-ket a közvetlen harci övezetből kivontatnia.
Másnap a szovjetek újabb rohamokat intéztek. Erdőkürtöt jobbról és balról megkerülték és így az elvontatott német harckocsikat is beérték. Az itt kialakult harcban esett el – telitalálat következtében – Bornschier törzsőrmester is. A harckocsik számára kilátástalan helyzetben újra az önmegsemmisítés katonák számára mindig demoralizáló eszközéhez kellett nyúlni: 8 darab Tiger B-t felrobbantottak. A kezelőszemélyzeteket és a műhelyszakaszt teljes felszerelésével együtt viszont sikerült kimenteni és az osztály után útba indítani.
December 9-én az osztály addigi parancsnokát, Fromme századost a páncéloscsapat iskolájára (Panzertruppenschule) vezényelték, mint harcászati oktatót. Utódja Dr. Nordewin von Diest-Koerber százados lett,183 akinek megérkezéséig Wiegand százados vezette az osztályt.
Az elkövetkező napokban az osztály harcálláspontja Székesfehérváron volt. Időközben a Vágsellyén állomásozó műhelytől újabb kijavított harckocsik érkeztek be, amelyek részt is vettek az ezekben a napokban sorra végrehajtott arcvonal-stabilizáló, „tűzoltó” vállalkozásokban. A szovjetek megannyi próbálkozásuk ellenére sem tudtak a Balaton és a Velencei-tó között jelentősebb áttörést elérni. Úgy tűnt, a helyzet ezen a szakaszon valamelyest megszilárdult.
December 15-én egy ezen a napon készült jelentés szerint az osztály 26 darab meglévő Tiger B-je és 2 darab parancsnoki Tiger 76B-je közül 15 darab harckocsi és mindkét parancsnoki harcjármű bevethetőállapotban volt, 11 darab nehézharckocsin a karbantartók dolgoztak. A meglévő hét légvédelmi páncélosból csupán 2 darab volt harcképes, a 11 darab lövészpáncélosból pedig kilenc. A vontatószakasz meglévő 3 darab vontatópáncélosából (Berge Pz.V Panther) mindössze egy használhatóval rendelkezett. Fegyverzet tekintetében a harckocsilövegeken és a kezelőszemélyzetek pisztolyain kívül 6 darab 20 mm-es önjáró négycsövű légvédelmi gépágyú (egy része Pz. IV alvázon), 3 darab 37 mm-es önjáró páncélozott légvédelmi gépágyú, 110 darab 7,92 mm-es MG34 és MG42 géppuska, 119 darab géppisztoly és 455 darab puska volt bevethető.
A létszám az előírtakhoz képest hét tiszttel illetve tiszti rendfokozatú hivatalnokkal és 13 főnyi kisegítő személyzettel volt alacsonyabb. Az osztály tartalékában öt Tiger B harckocsi teljes, kiképzett legénysége állt. Az egység mozgékonysága 100 százalék, de lőszerkészlete 60 százalékra csökkent, a 37 mm-es légvédelmi gépágyúkhoz való lőszer esetében ez az érték csak 16 százalék. Üzemanyag-tartaléka 40 százalék, alkatrészkészlete 50 százalék (30 százalék beérkezőben) volt. .184 Az osztályt a német LVII. páncéloshadtest közvetlen alárendeltségébe utalták.
December 17-én 6 darab Tiger B Oemler főhadnagy vezetésével bevetést hajtott végre a főharcvonalban, de a heves harcokban két nehézharckocsi az ellenséges találatok következtében sérüléseket szenvedett. További 16 darab nehézharckocsi állt javítás alatt, vagy volt beérkezőben a századokhoz.
Még aznap az osztály parancsőrtisztje, Herbert Rollik hadnagy a Fehérvárcsurgón állomásozó III. páncéloshadtest harcálláspontjáról elhozta az osztály új parancsnokát, von Diest-Koerber századost.
December 18-án a nehézpáncélos-osztályt a III. páncéloshadtest ismét az 1. páncéloshadosztálynak rendelte alá. Este 23.45-kor az osztály rádión kapta a parancsot a páncéloshadosztálytól, hogy késedelem nélkül települjön át Balatonkenesére.
December 19-én reggel 06.00 órakor az osztály Balatonkenesére vonult, de a támadás, melyben részt kellett volna vennie, 77elmaradt.188 Már napok óta esett az eső, a környező vidék talaja meglehetősen felázott és mély sár borított mindent. Ezen a napon az osztálynak 13 darab bevethető harckocsija volt.
A szovjet vezetés szándékai időközben alapvetően megváltoztak. December első hetére az elhúzódó, igen veszteségterhes harcok beláttatták a szovjet hadvezetéssel, hogy a 2. Ukrán Front legyengült erői önmagukban nem elegendőek a Budapest körül védekező német-magyar csoportosítás felszámolására és a magyar főváros gyors birtokbavételére, az eredetileg balszárnyával szintén Budapest felé irányított 4. Ukrán Front pedig még a közelébe sem jutott a magyar főváros térségének (parancsnokát, Ivan Petrov hadseregtábornokot Sztálin le is váltotta). Ezért a szovjet főparancsnokság 1944. december 12-én kiadott 220280. számú direktívájában elrendelte, hogy a 2. Ukrán Front és 3. Ukrán Front csapatai közösen, északról és délről egyidejűleg mért csapásokkal kerítsék be és semmisítsék meg a német-magyar csapatokat Budapest körzetében és foglalják el a magyar fővárost. A 3. Ukrán Front 4. gárdahadserege gyors előretörése során a frontnak átadott 46. hadsereggel együtt december 7. és 10. között felzárkózott a Margit-vonal keleti szárnyára, de áttörni még nem tudta. A front csapatai december 9. után védelembe mentek át.190 A frontoknak december 19-20-ig kellett felkészülniük a támadásra.
1944. december 20-án a 2. és 3. Ukrán Frontok megindították közös, Budapest bekerítését célzó hadműveletüket. Ennek 78keretében a 6. gárda-harckocsihadseregnek a 7. gárdahadsereg jobbszárnyával együttműködve Ipolyság körzetéből kiindulva – biztosítandó a Budapestet bekerítő szovjet csapatok jobbszárnyát – támadást kellett indítania Nyitra irányában és a Garamon átkelve december 25-28-án elfoglalnia a Nyitra – Gimeskosztolány – Verebély vonalat, hogy a későbbiekben innen kiindulva elérhesse a Nyugati-Kárpátokat és a Cseh-Morva Medencét elválasztó nyereg irányából Budapest felé vezető utakat, majd a 2. Ukrán Front egyéb csapataival együttműködésben csapást mérhessen Pozsony felé.
Malinovszkij marsall elgondolása az volt, hogy a front csapásmérő csoportosítása a Duna-kanyartól északra és északnyugatra áttöri a német-magyar védelmet és siker esetén a támadást északnyugati, nyugati és délnyugati irányban tovább folytatja: ez lett volna a „siker kifejlesztése”. Ezért a bekerítés belső arcvonalán mindössze 10-11 hadosztályt szándékozott alkalmazni. A 7. gárdahadseregnek a bekerítés belső arcvonalának kialakítása mellett el kellett érnie a Zseliz – Szőgyén – Mocsa terepszakaszt és ezzel a Duna bal partját. A szovjet marsall ezzel egy időben azt is elrendelte, hogy a 7. gárdahadsereg balszárnyán a 30. lövészhadtest, a román 7. hadtest és a 18. önálló lövészhadtest december 20-án megindulva 23-án estig (három nap alatt!) foglalja el Budapest keleti felét a Duna vonaláig.
Noha Budapest teljes bekerítése december 26-ára megvalósult, az utóbbiak közül egyik kitűzött célt sem sikerült teljesíteni. Sőt, a 6. gárda-harckocsihadsereg kénytelen volt Lévától déli irányba kanyarodni, mivel a német LVII. páncéloshadtest december 22-én reggel Ipolyszakállas körzetéből Ipolyság általános irányban ellentámadást indított, veszélyeztetve a szovjet harckocsihadsereg utánpótlási vonalait és a szovjet 7. gárdahadsereg önerőből a német 3., 6. és 8. páncéloshadosztályokat nem tudta visszavetni. Miként M. V. Zaharov fogalmaz: ” az Ipoly és a Garam közötti viszonylag nem nagy szakaszon nyolc napon át dúlt a német és a szovjet harckocsik közötti párviadal”.
Ezek alapján a magunk részéről indokoltnak tartjuk a budapesti hadművelet ezen hadszínterén 1944. december 20. és 28. között lezajlott harcokat mint elsőgarami páncélosütközetet értékelni. Ezzel összefüggésben megjegyezzük, hogy a szakirodalomban elterjedt 79állításokkal ellentétben a Dunától északra, illetve a Garam és az Ipoly között harcoló német 3., 6. és 8. páncéloshadosztályok nem csupán motorizált páncélgránátos, tüzér- és páncélvadász-alakulatokkal rendelkeztek, hanem jelentősebb páncélos erővel is.
A 3. Ukrán Front sávjában is akadtak „kisebb” gondok. Tolbuhin marsall december 19-én a 4. gárdahadsereg számára nyugati-északnyugati irányban a bekerítés nyugati (külső) arcvonalaként a Almásfüzitő vasútállomás – Tata – Bánhida – Kecskéd – Pusztavám – Mór – Isztimér – Várpalota – Öskü– Balatonfűzfő vonal elérését rendelte el.196 Ez december 30-ig – amikor a hadsereg a december 12-i főparancsnoki utasításnak megfelelően megkezdte ideiglenes védelmi állásainak kiépítését – csak részben valósult meg. A front északi irányú támadásának balszárnyán harcoló 4. gárdahadseregnek Székesfehérvár elfoglalása után a várostól délnyugatra lévő német-magyar csapatok körülzárása és megsemmisítése céljából egy lövészhadtestével és a 7. gépesítetthadtesttel ki kellett volna jutnia a Mór – Várpalota vonalra, de ezt többszöri határidő-kitolás (utoljára 1945. január 2.) ellenére sem tudta megvalósítani.
Növelte a front veszteségeit, hogy 46. és 4. gárdahadseregének támadási üteme kezdetben sokkal lassabb volt az elvártnál, ezért Tolbuhin marsall december 21-én a Margit-vonalban védekező német-magyar erők harcászati mélységének teljes áttörésére kénytelen volt ütközetbe vetni a front későbbre tartogatott sikerkifejlesztő 80lépcsőjét is (2. gárda-gépesítetthadtest, 7. gépesítetthadtest, 18. harckocsihadtest)197. Ezzel Székesfehérvár körül súlyos harcokkal járó, mindkét fél számára veszteségterhes páncélosütközet alakult ki, amelyben december 20-23. között német adatok szerint a szovjetek 216 harckocsiját és rohamlövegét lőtték ki.
December 21-én Székesfehérvártól délnyugatra Falubattyán és Szabadbattyán körzetében a szovjet 4. gárdahadsereg 135. lövészhadteste 84. és 252. lövészhadosztályának támadása bontakozott ki a szovjet 64. gépesítettdandár 20 darab harckocsijának és rohamlövegének támogatása mellett199, de a nehézpáncélos-osztály szakaszán még nyugalom volt. A nap a készletek feltöltésével illetve műszaki munkálatokkal telt el. Az osztály a német 1. páncéloshadosztály mögött, annak Pz.V Panther típusú harckocsikkal felszerelt I. páncélososztálya mellett helyezkedett el.
December 22-én az 1. páncéloshadosztály ellenlökést kívánt végrehajtani Polgárdi térségéből Székesfehérvár irányában a Falubattyán két oldalán északnyugat felé előrenyomuló szovjet erők balszárnya ellen. Az ellenlökés végrehajtására a páncéloshadosztály megerősített 1. páncélgránátos-ezredéből szervezett Huppert-harccsoportot jelölték ki, amelyet megerősítettek az 1/3. páncélosszázad 16 darab Pz.V Panther harckocsijából és a 113/10. páncélos-utászszázad 10 darab Sd.Kfz.250 lövészpáncélosából állóPhilipp-páncéloscsoporttal.201 A páncéloscsoport támogatására beosztották az 503. nehézpáncélos-osztály 1. századának 6 darab Tiger B-jét is 202; a nehézharckocsiknak hajnali 01.00-kor Nádasdladányra kellett vonulni. Oda azonban a kitűzött időpontig – reggel 06.00 óráig – a páncéloshadosztály páncéloscsoportja nem érkezett meg.
A dél körül beérkező Huppert203 alezredessel folytatott megbeszélés eredményeképp délután a nehézharckocsiknak az osztályparancsnok vezetésével a szovjetek által megszállt Úrhida visszaszerzésére kellett indulniuk. A német 1. páncéloshadosztály 6. páncélosszázadának 7 darab Pz.IV típusú harckocsiját is a Tiger B-khez r81endelték. Megindulási állásként a csoportosítás számára Sárkeszi körzetét jelölték ki, ahol még kb. 200 német páncélgránátos is csatlakozott (valószínűleg az 1. páncélgránátos-ezredből).
A meginduló harckocsik heves páncélelhárító- és aknavetőtűzbe kerültek. Nyolc-tíz páncéltörőágyút, illetve számos aknavető- és géppuskaállást szétlőttek vagy legázoltak. A „112”-es harckocsi 2 darab szovjet páncéltörőágyút semmisített meg.204 Öt Tiger B súlyosabb találatokat kapott és a parancsnoki harckocsi lövege is megsérült, ezt egy 76,2 mm-es szovjet páncéltörőágyú lövedéke rongálta meg.
A sötétség beálltával a helység kétharmada már német kézben volt. A sötétben kísérlet történt a Úrhida egész területének birtokbavételére és sikerült felvenni a kapcsolatot egy onnan keletre harcoló kisebb harccsoporttal. Éjszakára a legtöbb Tiger B Rollik hadnagy vezetésével Úrhidán maradt és számos szovjet haditechnikai eszközt megsemmisített. Néhány német nehézharckocsi a kb. 1.000 méterrel hátrébb fekvő Liviapusztára vonult.
Aznap von Rosen hadnagy is visszaérkezett bécsi kórházi kezeléséről, és az osztályparancsnoktól tudta meg, hogy november 1-ei hatállyal főhadnaggyá nevezték ki.
December 23-án reggel a csoportosítás Úrhidát megtisztította a szovjet egységektől. A „133”-as harckocsit ekkor érte egy 76,2 mm-es szovjet páncéltörőágyú találata, melynek következtében kigyulladt.
A nap folyamán a Tiger B-k még tartották a helységet és ebben az osztálynak alárendelt 8 darab Pz.V Panther és 7 darab Pz.IV típusú harckocsi is támogatta őket. Három nehézharckocsi és 4 darab Pz.IV az arcvonal más szakaszán átmeneti harcászati alárendeltségben harcolt.
Este 19.00 óra felé a harckocsik Nádasdladányra húzódtak vissza. Ott kapták a III. páncéloshadtest parancsát, hogy az osztályt a 4. lovasdandárnak rendelték alá, s ezért az azonnal vonuljon Fehérvárcsurgóra. Este 22.00 óra körül az osztály el is indult, ezzel egy időben műhelye Dudarra települt.
December 24-én reggel 05.00 óra tájban a harckocsik beérkeztek Fehérvárcsurgóra, majd másfél óra múlva Sárkeresztes irányába indultak tovább.
A 4. lovasdandár innen kiindulva déli irányban egy ellenlökést tervezett. A Tiger B-ket a 3. páncéloshadosztály páncéloscsoportjának (Panzergruppe Weymann) rendelték alá, amely szintén részt vett a támadásban. Az osztálytól csupán 8 darab harckocsi érkezett be, ebből is csak hat volt bevethetőállapotban. Virradatkor a gyülekező német csoportosításra heves tüzérségi-, sorozatvető- és aknavetőtűz zúdult. A tervezett ellenlökés helyett a németeknek hamarosan védelembe kellett átmenni, hogy elháríthassák az erőteljes szovjet rohamokat.
Az elhárító harcok során dél körül Rambow hadnagy a „112”-es harckocsival nyolc percen belül(!) 6 darab szovjet harckocsit és egy rohamlöveget lőtt ki, majd a harcjárműnek elszakadt a lánctalpa, amit Leif és Hans Welsch tizedesek szovjet tűzben cseréltek le. A művelet alatt Koppe hadnagy harckocsija fedezte tüzével a sérült páncélost.
Szenteste a szovjet nyomás egyre erősödött. Sárkeresztest fel kellett adni. Az elszakadó harcok során Rambow hadnagy eredeti harckocsija (nem a „112”, abba csak átszállt) erősen megsüllyedt, így fel kellett robbantani. Az este folyamán érkezett a hír: Grtner szakaszvezetőt törzsőrmesterré léptették elő.
December 25-én az osztályt ismét a 23. páncéloshadosztálynak rendelték alá, de a Weymann-páncéloscsoporttal együtt Sárkeresztestől északra védett tovább. A Tiger B-k 2 darab szovjet harckocsit megsemmisítettek, az osztály légvédelmi szakasza pedig lelőtt egy IL-2 (Sturmovik) típusú szovjet csatarepülőgépet. Egész nap állandó tüzérségi és aknavetőtűz verte a német állásokat.
December 26-án folytatódott a terepszakasz védelme. A szovjet csapatok Sárkeresztestől keletre mélyen betörtek a német állások közéés már Csákberény előtt álltak, ahol a 4. lovasdandár harcálláspontja volt.
December 27-én 5 darab nehézharckocsi hajtott végre bevetést – a 6. páncélosezreddel közösen – és 2 darab T-34/76 típusú szovjet harckocsit lőttek ki.
December 28-án éjszaka a nehézharckocsik újabb 2 darab T-34/76-t és 3 darab szovjet páncéltörőágyút semmisítettek meg. 83Az osztályt ismét a 4. lovasdandárnak rendelték alá, ahol annak 4. nehéz lovasosztályához210 nyert beosztást. A nehéz lovasosztály parancsnoka gróf Georg Plettenberg kapitány (Rittmeister) volt, aki harcálláspontját Móron rendezte be.
December 29-én az 503. nehézpáncélos-osztály harcálláspontja Balinkára települt át. Az osztály harccsoportja mindössze 3 darab Tiger B-re olvadt211, amelyek Mór nyugati szélén álltak tartalékban. A környéket erős szovjet tüzérségi és aknavetőtűz érte. Az elmúlt napok állandó bevetései és az igen kedvezőtlen talajviszonyok miatt a technikai okokból harcképtelenné vált harckocsik száma egyre emelkedett.
December 30-án a 4. lovasdandár 5. lovasezredének II. osztályával közösen212 4 darab Tiger B harcfelderítést végzett Pusztavám irányába. A „112”-es harckocsi egy szovjet páncéltörőágyút kilőtt.213 Az osztály utászszakasza Veszprémvarsányon két Mórról ide vontatott, elszállítandó Tiger B számára épített rakodórámpát.
December 31-én von Rosen főhadnagy vette át az osztály harccsoportjának vezetését. Az egység aznap 24 darab Tiger B-vel és 2 darab parancsnoki Tiger B-vel rendelkezett, de ezek közül csupán 4 darab volt bevethetőállapotban, 9 darab nehézharckocsi és a két 84parancsnoki kocsi rövidebb, 6 darab Tiger B pedig hosszabb ideig tartó javításra szorult, és 5 darab éppen beérkezőben volt. Bevetésre ugyan nem került sor ezen a napon, de este 22.00 órától erős szovjet aknavetőtűz zúdult Mórra, amelyben két harckocsi – többek között a „112”-es Tiger B – kezelőszemélyzetének szállását is telitalálat érte. Sérülés nem történt, mert a katonák a harckocsikban tartózkodtak.
Az osztály december havi harctevékenysége alatt elesett 1 tiszt, 2 altiszt és 1 legénységi állományú katona; megsebesült 4 altiszt és 4 fő legénységi állományú katona; beteget 5 altiszt és 17 legénységi állományú katona jelentett. Utánpótlásként 3 tiszt, 1 altiszt és 7 fő legénységi állományú katona érkezett. Egy tiszt és 6 legénységi állományú katona felgyógyult és újra szolgálatra jelentkezett.
Az osztályparancsnok értékelése szerint az egység kiképzettségi szintje és hangulata egyaránt jónak mondható, bár harckocsiszemélyzetből nem érkezett utánpótlás. Nehézséget jelentett az állandó alkatrészhiány (például cseremotorok) és a vontató eszközök csekély száma, ami miatt harckocsikat kellett ilyen célra bevetni. A Ssyms-vagonok hiánya is negatívan befolyásolta a sérült harckocsik hátra-, illetve a javított páncélosok előreszállítását. Ezen okokból az osztály nem a kívánt intenzitással tudott csak a harcokban részt venni.
A 4. gárdahadsereg támadási ütemének lassításában a legnagyobb szerepet a Balaton és a Velencei-tó között tervezett – de a szovjet támadás következtében már meg nem valósult – német ellentámadás („Késői szüret” [Spätlese]-hadművelet) céljából összpontosított német páncéloscsapatok – benne az 503. nehézpáncélos-osztály – játszották, amelyek azonban elegendő saját gyalogság hiányában csupán ellenlökéseket indíthattak, átmenetileg visszafoglalhattak kisebb területeket és igen jelentős veszteségeket is okozhattak a támadó szovjet csapatoknak, de a Margit-vonal védelmi terepszakaszainak megtartására, s ezzel Budapest nyugatról való bekerítésének megakadályozására alkalmatlanok voltak.
Azonban azt is meg kell jegyezni, hogy Tolbuhint a 3. Ukrán Front eredményei nem elégítették ki.231 Különösen a 4. gárdahadsereg által elért vonal maradt el a kitűzött céloktól. Ennek megváltoztatása céljából a marsall csupán a hadsereg jobbszárnyát rendelte védelembe a bekerítés külső arcvonalán, a hadsereg centrum- és balszárny-alakulatainak tovább kellett folytatniuk támadásukat Mór és a Balaton északi partvidékének elfoglalásáig. Ez – mint ahogy már utaltunk rá– nem sikerült, s így a német-magyar csapatok Székesfehérvártól északnyugatra és nyugatra megtartott állásaikból betekinthettek a 4. gárdahadsereg állásaiba.
1944. december 24-én este Adolf Hitler – értesülve Budapest csaknem megvalósult bekerítéséről – elrendelte a IV. SS-páncéloshadtest Magyarországra való vezénylését és bevetését Budapest felmentése céljából. Az SS-páncéloshadtest parancsnoka Herbert-Otto Gille SS-Obergruppenführer und General der Waffen-SS volt, aki csapataival együtt jelentős tapasztalatokkal rendelkezett a keleti fronton vívott harcokkal kapcsolatban. A tervezett támadással kapcsolatban két változat látott napvilágot. A „déli megoldás” (Südlösung) esetében Székesfehérvártól kiindulva északi-északkeleti irányban támadtak volna, páncélosok számára kedvező terepen. Azonban a felvonuláshoz öt teljes napra és a mozgásokhoz 900 köbméterrel több üzemanyagra lett volna szükség, mint az északi változatban. Az „északi megoldás” (Nordlösung) erénye a gyorsabb felvonulás és a kisebb üzemanyagigény volt, de a terep hegyvidéki jellege miatt a páncélosok manőverezése és harctevékenysége akadályokba ütközhetett.
A kétséget Walther Wenck altábornagy, a Heer vezérkara vezetési csoportfőnöke oszlatta el, amikor 1944. december 30-án Eszterházán tartott megbeszélésen elfogadta a Dél Hadseregcsoport északi megoldást támogatóérveit. Megállapodtak Otto Wöhler gyalogsági tábornokkal – aki december 23-tól a hadseregcsoport új parancsnoka volt –, hogy a támadás 1945. január 1-én este északon indul „Konrad”fedőnévvel.233 Wöhler december 31-én este a Balck-seregcsoportnak küldött táviratában a seregcsoport által végrehajtandó Konrad-hadművelet céljaként elsősorban a Budapest és a Vértes-hegység között lévő szovjet erők szétzilálását és megsemmisítését, valamint a Budapesttel való kapcsolat megteremtését jelölte meg.
A támadásban részt vevő német csapatok szállítmányai csak igen vontatottan érkeztek be. A támadás kezdő napjáig (január 1.) a IV. SS-páncéloshadtest 3. „Totenkopf” SS-páncéloshadosztályának 66 %-a (a harcoló részek, kevés ellátó csapatrész), az 5. „Wiking” SS-páncéloshadosztályának 32 %-a (egy páncélgránátos-ezred, a páncélosezred és a tüzérezred részei stb.), valamint a 96. gyaloghadosztály 43 %-a (egy teljes gránátosezred, a többi gránátosezred és a tüzérezred részei) érkezett meg.
A IV. SS-páncéloshadtest – az addig beérkezett erőivel – 1945. január 1-én este 19 óra 30 perckor indította meg támadását. A balszárnyon a 3. SS-páncéloshadosztály, attól délre az 5. SS-páncéloshadosztály támadott. A jobbszárnyat a Pape-hadosztálycsoport fedezte. A 96. gyaloghadosztály ezrednyi erővel hídfőt létesített Mócstól délre és Nyergesújfalunál. Azonban a kezdeti sikerek ellenére öt napi szakadatlan, igen heves helységharcokkal súlyosbított támadás236 után a mintegy 28-37 kilométert előrenyomult páncéloshadtest arcvonala még csak Bicske nyugat-északnyugat 3 kilométer – Bicske északkelet 3 kilométer erdő délkeleti széle – Csabdi nyugat-északnyugat – Mány északnyugat 2 kilométer és északkelet 3 kilométerre lévő magaslat – Szomor délkelet 1 kilométere lévő magaslat, Kirva nyugat 2 kilométerre lévő 91magaslat – Epöl kelet-délkelet 1 kilométerre lévő magaslat – Dág északnyugat 1 kilométerre lévő magaslat – Csolnok nyugati és északnyugati széle – Esztergom vonalon húzódott. Esztergomot a német 711. gyaloghadosztály január 6-án visszafoglalta.
Bicske és Zsámbék körzetében azonban a szovjet csapatok megállították a német támadást, mivel annak lassúüteme lehetőséget kínált a szovjet tartalékok átcsoportosítására és azok segítségével új védelmi vonal kiépítésére.
Január 6-án a 2. Ukrán Front 7. gárda- és 6. gárda-harckocsihadserege Garam menti állásaiból támadást indított Komárom irányába. Ezzel kezdetét vette a második garami páncélosütközet. A támadás céljaként a szovjet szakirodalom (s ennek nyomán a magyar hadtörténészek zöme is) a 4. gárdahadsereg tehermentesítését, illetve a Balck-seregcsoport (benne a IV. SS-páncéloshadtest) hátának veszélyeztetését jelöli meg. Ha valóban ez lett volna a kitűzött cél, vajon miért kellett (volna) a 4. gárdahadsereg jobbszárnyának is támadásba átmennie Komárom irányába?238 Véleményünk szerint ennek az újabb akciónak a december 20-án kezdődött támadás maximális stratégiai céljait (a „siker kifejlesztését”) kellett megvalósítania. A IV. SS-páncéloshadtest bekerítése tehát nem cél, csupán következmény lett volna.
A szovjetek azonban – ahogy néhány nappal korábban a németek is – alábecsülték ellenfelük képességeit. A mintegy 162 harckocsival és rohamlöveggel239 indított szovjet kísérlet az LVII. páncéloshadtest szívós védekezése és a Lévától átcsoportosított német 20. páncéloshadosztály január 10-i ellenlökése következtében megrekedt. Sőt a szovjet csapatokat vissza is szorították – anélkül, hogy a Dunától délre lévő csoportosítást a németek jelentősen meggyengítették volna.240
1945. január 1-én az 503. nehézpáncélos-osztály harcálláspontját Súrra telepítették át. Az egység napi létszáma 32 tiszt és 92hivatalnok tiszti rendfokozattal, 279 altiszt, 598 főnyi legénység és 19 főnyi segítő személyzet volt. Az osztály 10 darab bevethetőés 8 darab rövid idő alatt javítható Tiger B-vel, 2 darab bevethetőés 2 darab rövid időn belül javítható légvédelmi páncélossal, 5 darab bevethetőés 4 darab rövid időn belül javítható lövészpáncélossal, 3 darab 20 mm-es önjáró négycsövű légvédelmi gépágyúval, 84 darab MG34 és 19 darab MG42 géppuskával és 854 darab egyéb kézifegyverrel rendelkezett.
Mórt szovjet légitámadás érte. Reggel riadóztatták az egyik Tiger-harccsoport négy páncélosát von Rosen főhadnagy vezetésével,242 mert a környéken beásott német gránátosokat igencsak szorongatták a szovjetek. A harckocsik tehermentesítő támadásra indultak a szovjet 52. gárda-lövészhadosztály által megszállt 128-as magaslat ellen, Mórtól mintegy 5 kilométerre északra. Míg a Tigerek délről nyomultak előre, addig a 4. lovasdandár 5. ezrede (511 főnyi harcos létszámmal) és nehéz lovasosztálya (276 fős harcos létszámmal, két Pz.II harckocsival, egy Luchs felderítő harckocsival és hét Sd.Kfz.251 lövészpáncélossal) délkelet felől támadott. A két harccsoportnak a magaslatnál kellett találkoznia.
A meginduló nehézharckocsik számára a behavazott táj tereptárgyai meglehetősen egyformának tűntek, de végül sikerült rálelni a keresett magaslatra, amelyet erős páncélelhárító tűz védett. A harckocsik koncentrált támadását a szovjetek nem bírták és felszerelésük jórészét hátrahagyva elmenekültek a magaslatról. Mire a 4. lovasdandár erői beérkeztek, a Tigerek saját veszteség nélkül a kitűzött időpontra teljesítették a harcfeladatot. Egy nehézharckocsit, amely a támadás során motorhiba miatt esett ki, éjszaka hátra kellett vontatni. A nap végére a környéken tartózkodó német-magyar erők (a magyar 1. gyalogezred két zászlóalja, a német „Lausitz” géppuskás-zászlóalj [utóbbi 244 főnyi harcos létszámmal], valamint a német 4. lovasdandár részei) a 28/I. légvédelmi tüzérosztály és az 503. nehézpáncélos-osztály harckocsijainak hatásos tűztámogatása mellett megakadályozták, hogy a szovjet csapatok elfoglalják Mórt, illetve a móri átjárót. Délután a szovjet 4. gárdahadsereg parancsnoksága Mórnál leállította a támadást.
A nap folyamán 2 darab kijavított nehézharckocsi csatlakozott von Rosen főhadnagy csoportjához, majd éjszaka újabb 3 darab bevetésre kész Tiger B érkezett a műhelyből.244 Később Felsődobosnál 93láttak el biztosító feladatokat, amikor a „332”-es nehézharckocsit motorhiba miatt hátra kellett vontatni. Mivel az út a „senkiföldjén” vezetett keresztül, a „112”-es Tiger B Bodajkig járőrözve tüzével fedezte őket.
Január 2-án von Rosen főhadnagy csoportjából 3 darab Tiger B kisebb ellenlökéseket hajtott végre a 4. lovasdandár nehéz lovasosztályával együtt.
Január 3-án 5 darab kijavított Tiger B érkezett Vágsellyéről Kisbérre. A harccsoport továbbra is Felsődobos körzetében maradt. Délután elrendelték a Mórra való visszatelepülést, majd utasítás érkezett egy Pusztavám elleni éjszakai támadásra. Csak 2 darab Tiger B volt bevethetőállapotban, egy harmadik a megindulási vonal átlépésekor hibásodott meg. A nehéz lovasosztály 3 darab Pz.II típusú harckocsija és néhány gránátosokat szállító lövészpáncélosa szintén csatlakozott a támadáshoz.
Mintegy 10 kilométernyi éjszakai menet után, melyet a járművek a Vértes erdőin keresztül tettek meg, a harccsoport a szovjeteket teljesen meglepve Pusztavám előtt tűnt fel és rövid idő alatt el is foglalta a helységet. A gránátosok a harckocsikkal együtt mozogtak, így sikerült a szovjeteket teljesen lerohanni. A nagyobb létszámú hadifogoly mellett számos kézifegyvert, járműveket és 11 darab páncéltörőágyút is zsákmányoltak. A harccsoport harckocsijait egymás után küldték Bakonyszombathelyre, ahová az osztály műhelye az előző nap költözött, hogy elvégezzék a szükséges műszaki munkákat.
Január 4-én itt tudta meg az osztály parancsnoka, von Diest-Koerber százados, hogy mostantól alakulata a „Feldherrnhalle” páncéloshadtesthez tartozik és annak nevét is felveszi. Az alakulat neve tehát „Feldherrnhalle”nehézpáncélos-osztályra (schwere Panzerabteilung Feldherrnhalle) módosult.246 Az egység ezen a napon 13 darab bevethető nehézharckocsival rendelkezett.
Január 5-én Alfred Rubbel hadnagy, aki eredetileg az 1. század állományába tartozott, átkerült a 3. századba és ott átvette a 2. szakaszt.
Reggel az osztályparancsnok a német III. páncéloshadtestnél járt, hogy az osztály ott bevetett két légvédelmi páncélosát visszaszerezze. Másnap ezek a harcjárművek ismét az osztály alárendeltségébe kerültek.247 A hadtest alárendeltségében lévő osztálynak ezen a napon is 13 darab bevethető nehézharckocsija volt.
Január 6-án az osztály 5 darab bevethető nehézharckocsija249 a 4. lovasdandár alárendeltségében maradt, amelynek nehéz lovasosztályával kellett együttműködnie. Este a harckocsik Bakonycsernyére vonultak.
Január 7-én a Breith-hadtestcsoport Székesfehérvár északnyugati körzetéből, súlypontban a német I. lovashadtest (4. lovasdandár, 1. és 23. páncéloshadosztály, valamint a 3. páncéloshadosztály páncéloscsoportja) erőivel Csákvár irányába indított támadást, hogy az elakadt IV. SS-páncéloshadtest előtt harcoló szovjet csapatok utánpótlási vonalait elvágja és a páncéloshadtest Budapest felé történő további előrenyomulását elősegítse.251 Ennek nyomán az itt védelemben lévő szovjet 20. gárda-lövészhadtest mögött tartalékban álló 7. gépesítetthadtest részei, majd az 1. gárda-gépesítetthadtest ellenlökései miatt Székesfehérvár térségében újabb – immár a második – páncélosütközet alakult ki. Ezen igen súlyos harcok közepette a németek csupán csekély területnyereséget értek el, de lekötötték a szovjetek jelentős páncéloserejét és súlyos veszteséget okoztak nekik.
A „Feldherrnhalle” nehézpáncélos-osztály Fehérvárcsurgóra települt. A német 1. és 3. páncéloshadosztály erőivel megerősített német 4. lovasdandár 07.00 óra után az I. lovashadtest középső arcvonalszakaszán, Tóhelydomb és Magyaralmás között támadást indított a szovjet 20. gárda-lövészhadtest 7. és 5. gárda-légideszanthadosztályai Zámolytól nyugatra lévő csatlakozási szakaszának irányában. A nap végére a lovasdandár 3-4 kilométer mélységben és 2 kilométer szélességben tört be a szovjet fővédőövbe.
A Magyaralmás és Sárkeresztes között támadó német 23. páncéloshadosztály ugyan áttörte a szovjet 11. gárda-légideszantezred 95fővédőövének elsőállását és benyomult Borbálapusztára, de a pusztától 500 méternyire keletre kiépített második állásba visszahúzódott szovjetek elhárítótüze egyre erősödött. Tekintve, hogy az állást több páncélelhárító körlet tüze is fedezte és a szovjet 41. harckocsidandár ellenlökései támogatták, a Borbálapusztára visszahúzódott német csoportosítás támogatására küldték a nehézpáncélos-osztály és a 4. nehéz lovasosztály harcjárműveit is.
A nehézharckocsik 11.40-kor Magyaralmáson át Borbálapuszta felé indultak, mivel onnan kiindulva kellett Zámoly felé támadva támogatni a német 23. páncéloshadosztály megrekedt erőit. Két harccsoportot képeztek: az egyik északról, a másik délről támad. Az osztályparancsnok a délről támadó csoportosításnál tartózkodott, amely 6 darab Tiger B-ből és a 4. lovasdandár 70. páncélvadászosztályának 10 darab rohamlövegéből, valamint a 126. páncélgránátos-ezred azokra felkapaszkodott gránátosaiból állt. Erősen havazott, a látási viszonyok igen kedvezőtlenek voltak.
A délután 15.00 órakor támadásra induló harcjárműveket – amelyek a 126. páncélgránátos-ezred Borbálapusztától kiindulóészakkeleti irányú ellenlökését támogatták – a szovjetek hamarosan szemből és oldalról is tűz alá vették. A páncélosok kevéssel ez után betörtek a második szovjet vonalba is, a 11. gárda-légideszantezred 1. zászlóaljának és a 64. gépesítettdandár tüzérosztályának harcrendjébe.253 A 3. századnál Grtner törzsőrmester harckocsiját oldalról átlőtték, a megsebesült törzsőrmester a kötözőhelyre szállítás közben elvérzett. Az erősödő ellenállásból a németek arra következtettek, hogy valószínűleg JSZ-2-ek is harcolnak a környéken. A „112”-es nehézharckocsi kilőtt egy szovjet harckocsit és egy SZU-152 típusú rohamlöveget.254 A támadást végül leállították és a Tiger B-ket Borbálapusztáig vonták vissza, ahol biztosító feladatokat láttak el. A katonák a rendkívüli hidegben is a harckocsikban voltak kénytelenek éjszakázni. Később a harccsoport azt a parancsot kapta, hogy Lajamajor körzetében egyesüljön az északon manőverező másik Tiger-harccsoporttal.
Január 8-án reggel 07.00 órakor a von Diest-Koerber százados vezette harccsoport elérte Lajamajort. Délelőtt 11.00 órakor parancs érkezett, hogy vonuljanak ismét Borbálapusztára. Mikor odaértek, egy újabb parancs miatt indulhattak is vissza Lajamajorhoz, 96ahonnan időközben kb. 60 szovjet harckocsit jelentettek, de mikor a Tiger B-k megérkeztek, a környéken tapasztalható szovjet tüzérségi és aknavetőtűzön kívül ellenséges tevékenységnek nem volt jele.
Január 9-én az I. lovashadtest tovább támadott. Ez volt a „Konrad 2” –hadművelet első csatanapja.255 A német lovas- és páncéloscsapatok csupán a Zámolynál kibontakozó páncélosütközetben 74 szovjet páncélost lőttek ki. Január 8-áról 9-ére virradóéjszaka a IV. SS-páncéloshadtest áthelyezte támadásának súlypontját a balszárnyra. A 10. „Westland” SS-páncélgránátos-ezred (5. SS-páncéloshadosztály) megerősített ezredcsoportját Esztergomtól délre gyülekeztették, hogy a 711. gyaloghadosztály állásain keresztül délkelet felé, Szentendre és Pomáz irányába újabb támadásra készüljön fel.
Január 9-én délelőtt 09.00 óra tájban az osztályt ismét riadóztatták és késedelem nélkül a 23. páncéloshadosztály arcvonalszakaszára, Alsópusztára vezényelték.
Reggel 07.30-tól a Borbálapuszta és Gyulamajor között előrenyomuló német páncéloshadosztály ellen a szovjet 7. gépesítetthadtest 41. harckocsi- és 63. gépesítettdandára, valamint a szovjet 63. gárda-lovashadosztály256 hajtott végre ellenlökést mintegy 80 darab harckocsival. A nehézharckocsikat megint elaprózva vetették be: az 1. század 4 darab Tiger B-vel a 4. lovasdandárral maradt és a nap folyamán 7 darab szovjet harckocsit lőtt ki, míg a másik csoport a 23. páncéloshadosztály alárendeltségébe került.
Ez utóbbi harccsoport az osztályparancsnok vezetésével Alsópusztától kiindulva – egyenlőre gyalogsági támogatás nélkül – dél felé támadott a harckocsik számára kedvező terepen és Sárkeresztesnél elérte a korábbi főharcvonalat. A támadás kezdetekor Rambow hadnagy harckocsijának lövegcsöve szétrobbant, így harcra alkalmatlanná vált (a csonka csövű harckocsi még két napig maradt a harcoló páncélosokkal együtt).
Később keleti irányban támadtak tovább. A gyalogsági támogatásra kijelölt alakulat – a 23. páncéloshadosztálynak alárendelt 85. Luftwaffe tábori lövészzászlóalj – csak igen hevenyészve biztosította a harckocsikat, inkább a hátsó járművek mögött a szőlőtőkék fedezékében bújt meg. A helység előtt a szovjetek egy igen mély és széles harckocsiárkot ástak, melyet a Tiger B-k nem tudtak leküzdeni. Annak mentén haladva a harckocsik több súlyosabb találatot is kaptak, amint a kumulatív gránátokkal és páncéltörő puskákkal harcoló szovjet gyalogosokkal teli árkok előtt manővereztek. Von Rosen főhadnagy így számolt be az ütközetről:
„Az oroszok a földhányások fedezékében védelemre rendezkedtek be. A lövészárkok mögött a terep egy szőlőhegyre kapaszkodott fel, így az oroszok észrevétlenül nem tudtak elszakadni. Nem is igazán tettek olyat, amiből reménytelen helyzetükből következő megadási szándékukra lehetett volna következtetni.
A páncélosokkal mi egyenesen az árkokra rontottunk, hogy saját gyalogságunk előrejutását és az árkokba való betörését lehetővé tegyük. Az oroszok kumulatív gránátokkal, kézigránátokkal és páncéltörő puskákkal válaszoltak. Ezekkel a páncélosok kémlelőnyílásait vették célzott tűz alá. Saját gyalogságunk a harckocsik mögött maradt és semmi hajlandóságot sem mutatott arra, hogy fedezékét elhagyja…”
A támogató német gyalogság még von Diest-Koerber százados személyes vezetése alatt sem volt hajlandó fedezékéből előbújni és a harckocsiárok környékét megtisztítani a szovjet gyalogságtól. Csupán két óra múlva sikerült az árokba betörni és az ellenállás letörése után mintegy 300 szovjet katonát foglyul ejteni. A szovjet halottak és sebesültek száma megközelítette a százat.260A „112”-es Tiger B aznap 2 darab szovjet harckocsit lőtt ki.261
Január 10-én délben újabb Zámoly elleni támadásban kellett volna az osztálynak részt venni, de azt másnapra halasztották.
Január 11-én reggel 06.00 órakor az osztály 13 darab Tiger B-je a Weymann-páncéloscsoport keretében megindult kiindulási 98állásai feléés kb. negyven perc múlva megkezdődött a támadás.
A ködvetők sorozatainak előkészítő tűzcsapásai után a harckocsik a 3. századdal a balszárnyon legázolták a szovjet állásokat. Elsőként von Rosen főhadnagy harckocsija érte el a Zámoly – Székesfehérvár útvonalat, aminek körzetében a szovjetek makacsul megkapaszkodtak.
Egy 90°-os forduló után a 3. század balszárnya fedezetlenül maradt, s noha itt 10-12 darab szovjet löveg volt tüzelőállásban, veszélyt nem jelentettek, mert kezelőszemélyzetük nem volt sehol.262 Több órás kemény tűzharc alakult ki a Tiger B-k és a szovjet védelmet szilárdító harckocsik, rohamlövegek, páncéltörőágyúk és páncélromboló osztagok között. Az osztály nehézharckocsijai végül elérték a számukra kitűzött magaslatot, amelyről Zámoly környékét ellenőrzésük alatt tarthatták.
Ezzel egy időben a 4. lovasdandár nehéz lovasosztálya benyomult Zámolyra; az itt kialakuló harcokban sebesült meg Plettenberg kapitány, az egység parancsnoka is.
Sachs törzsőrmester a 3. századból harckocsijával megközelítette a Zámolytól északkeletre lévő szovjet tábori repülőteret és a három oda éppen leszállt csapatszállító vitorlázó repülőgépet a bennük tartózkodó 150 főnyi légideszanttal együtt repeszgránátokkal megsemmisítette.
Miközben a Tiger B-k a betörés kiszélesítéséért harcoltak, jó néhány szovjet páncéltörőállást kilőttek, majd egy szőlőhegy oldalában találták magukat, melyet nehéz volt belátni és igen meredeken emelkedett a harckocsik előtt. Ebben az irányban nem juthattak tovább, ezért széles sávban elhúzódva biztosító pozíciókat vettek fel. Időről időre szovjet csatarepülőgépek támadták őket a fedélzeti fegyverekkel és bombavetéssel.
A szovjetek az 1. gárda-gépesítetthadtest 382. gárda-rohamlövegezredének SZU-152 típusú rohamlövegeit igen jól álcázva rejtettek el a szőlőhegyen, amelyek fedezékükből ki-, majd visszakúszva pontos, szisztematikusan balról jobbra vezetett tüzükkel egy órán belül három Tiger B-t lőttek ki, köztük a 3. század parancsnoki harckocsiját is.264 A német nehézharckocsik nem adhatták fel igen előnytelen állásaikat, mivel a Zámolyt támadó saját erők oldalbiztosításához azok nélkülözhetetlenek voltak. Ezért 99hamarosan egy újabb kilőtt Tiger B-vel fizettek. Az ebben a csoportosításban megmaradt két páncélost a beköszöntőéjszaka mentette meg. Később két katona géppisztollyal visszalopódzott a negyedik kilőtt, de ki nem égett harckocsihoz és azt vontatásra alkalmas állapotba hozta.
A Tiger B-k végül Zámolyon gyülekeztek, ahol már nem ütköztek ellenállásba, mivel a helységet már korábban – délután 16.00 és 17.00 között – birtokba vették a 4. lovasdandár harccsoportjai és a német 1. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja. A községet addig védő szovjet 5. gárda-légideszanthadosztály két ezrede és egy kiképzőzászlóalja Zámolytól átlagosan 500 méternyire kelet felé húzódva foglalta el új védelmi állásait.266 Amint a német gyalogság biztosította a terepszakaszt, a nehézharckocsik Alsópusztára indultak, ahol utánpótlásukat és ellátmányukat kellett megkapniuk.
Estére a 13 darab harckocsiból csupán 3 darab maradt bevethetőállapotban. A „121”-es és „122”-es harckocsikat kilőtték (ezek végleg elvesztek), 7 darab nehézharckocsi súlyos sérüléseket szenvedett, ebből az egyik légibomba-találattól. Kugler törzsőrmester, Höppner szakaszvezető, Woisin és Walter tizedesek az 1. századból, valamint további két katona meghalt, 10 fő megsebesült. A megmaradt, súlyos sérüléseket szenvedett, de ki nem égett harckocsikat sikerült hátravonni: von Rosen főhadnagy századparancsnoki Tiger B-jét például a „112”-es harckocsi vontatta hátra, amely a harcok közepette egy szovjet harckocsi és egy páncéltörőágyú kilövése mellett egy JSZ-2-t kétszer is eltalált, de a szovjet nehézharckocsi nem gyulladt ki.267 Egy ilyen mentési akciónál sebesült meg bombarepesztől Heerlein hadnagy is.
A harcok során a Tiger B-k összesen 21 darab szovjet harckocsit és rohamlöveget, 20 darab páncéltörőágyút, 3 darab szállítórepülőgépet és egy sorozatvetőt lőttek ki. A nehézharckocsik végül Alsópusztára tértek vissza.268
Január 12-én von Rosen főhadnagyot az osztály bodajki harcálláspontján a 3. század parancsnokának nevezték ki, mivel eddig annak csak megbízott vezetője volt (Kompanieführerből Kompaniechef lett).
Fürlinger hadnagy az időközben 5 darab harckocsira gyarapodott csoporttal Alsópusztán maradt, a harccsoport többi része Magyaralmásra menetelt. Az ellátó részeknél szolgálóösszekötő tiszt feladatait von Eichel-Streiber századostól von Rosen főhadnagy vette át.
Január 13-17-ig a Súron állomásozó műhely és a századok karbantartó részlegei megfeszített tempóban dolgoztak 18 darab megsérült vagy meghibásodott harckocsi kijavításán.
Január 15-én Fürlinger hadnagy 5 darab Tiger B-ből álló harccsoportja Magyaralmáson tartózkodott.
Közben január 11-én a „Westland”-ezredcsoport a magyar 1. SS-rohamvadász-ezred részeivel közösen támadva270 betört Pilisszentkeresztre és másnap el is foglalta. Azonban ekkorra már Hitler nem bízott a támadás sikerében és még 11-én döntés született arról, hogy a támadást ebben a térségben leállítják és a IV. SS-páncéloshadtestet Székesfehérvártól délnyugatra gyülekeztetik egy új támadás céljából, amely gyakorlatilag a „déli megoldás” céljait valósítaná meg. Gille mindent megpróbált a támadás folytatása érdekében, de végül engednie kellett és megkezdődött az SS-páncéloshadosztályok átcsoportosítása. Noha a támadásban résztvevő SS-katonák – 21 kilométerre a fővárostól – már közel látták Budapest sikeres felmentését, s a támadás leállítását nem értették, a valóságban erejük csak a védőkhöz vezető folyosó létrehozásához lett volna elegendő, de megtartására már nem és a Budapesttől 15 kilométerre északra csoportosuló szovjet 5. gárda-lovashadtest őket is könnyen bekeríthette volna.
Január 17-ig a IV. SS-páncéloshadtestet – a szovjetek megtévesztése végett Komáromon keresztül – új gyülekezési körletébe, Zirc térségébe szállították. Ebből a szovjetek azt a téves következtetést vonták le, hogy az SS-páncéloshadosztályokat elszállítják a magyarországi hadszíntérről. (Annyi ráció volt az elgondolásban, hogy január 12-én indult meg a szovjetek hatalmas offenzívája a berlini irányban, s ott valóban elkelt volna a segítség.)
A január 18-án reggel 05.00 órakor induló”Konrad 3″-hadművelet céljaként a következőket jelölték meg: előbb elérni a Dunát keleti irányban, hogy a Balaton és a Vértes között elhelyezkedő szovjet csapatokat elvágják, majd észak felé fordulva 101áttörni Budapest felé, hogy a budapesti védőkkel a harcászati kapcsolatot újra megteremthessék.271 A súlyponti csoportosítás a 3. és 5. SS-páncéloshadosztályt, az 1. és 3. páncéloshadosztályt, illetve az 509. nehézpáncélos-osztályt, a 24/I. (Panther) páncélososztályt és a 219. rohampáncélos-osztályt tömörítő IV. SS-páncéloshadtest volt.272 A támadásban a III. páncéloshadtest és az I. lovashadtest erői is részt vettek. A támadás a harmadik székesfehérvári páncélosütközet nyitánya volt.
Január 18-án reggel 06.45-kor a Kujacinski-páncéloscsoport [a 23. páncélosezred I. osztálya parancsnokának vezetése alatt a páncélosezred 14 darab Pz.IV és Pz.V Panther harckocsija, von Diest-Koerber százados vezetésével a „Feldherrnhalle” nehézpáncélos-osztály 8 darab Tiger B-je és a 351. lángszórós harckocsiszázad 4 darab Pz. III (Fl) harckocsija] Sárkeresztestől keletre, Margitmajortól kiindulva déli irányban támadott.
Az élen haladó nehézharckocsik hamarosan egy páncéltörőágyúk biztosította szovjet aknamezőbe ütköztek. Mialatt a Tiger B-k a páncéltörőágyúkat hallgattatták el, a 128. páncélgránátos-ezred 10. századának utászai megtisztították a terepet a harckocsi- és gyalogsági aknáktól. A 153-as számú magaslattól nyugatra egy erősen felázott partú patakon a páncélosok csak nagy nehézségek árán, egy keskeny hídon át tudtak átkelni.
A szovjet 41. harckocsidandár páncélosai és a 438. önjáró páncéltörő tüzérezred rohamlövegei a 153-as és 113-as magaslatok között beásva védekező szovjet 84. lövészhadosztály 201. ezredének támogatására ellenlökést indítottak,274 de a Tigerek hamarosan 7 darab szovjet páncélost és 10 darab páncéltörőágyút lőttek ki. A tartós szovjet tüzérségi, aknavető- és páncélelhárító tűzben 4 darab német nehézharckocsi kapott találatot, 102ezeket ki kellett vonni a tűzvonalból és hátra kellett vontatni. Az osztályparancsnoki harckocsit is telitalálat érte és harckocsiágyúja működésképtelenné vált.
Este felé néhány szovjet ellenlökést hárított el a harccsoport, majd miután a megtisztított terepen – a 153-as magaslattól északra illetve északnyugatra – a páncélgránátosok új védelmi vonalat építettek ki, az osztályt kivonták és az Magyaralmásra húzódott vissza. Két Tiger B elöl maradt a páncélgránátosokkal.275A „112”-es harckocsi aznap egy szovjet harckocsit és egy páncéltörő löveget semmisített meg.
Január 19-21 között az osztály Magyaralmáson tartózkodott és a szerelők az elmúlt napok harcaiban szerzett sérülések kijavításán dolgoztak. Von Rosen főhadnagy visszatért az ellátó részektől.
Január 22-én a Kujacinski-páncéloscsoport parancsot kapott, hogy délelőtt indítson támadást Székesfehérvártól keletre a német 1. páncéloshadosztály előző napi sikeres támadása nyomán Székesfehérvárról kiszorított szovjet erők visszavonulási útvonalának elvágása céljából.
A 23. páncélosezred 10 darab Pz.IV és Pz.V Panther típusú harckocsija, valamint a nehézpáncélos-osztály 9 darab Tiger B-je 11.00 órakor megindult. Rövidesen bevették a közeli Gyulamajort, ahol a térségben védekező szovjet 84. lövészhadosztály és a 41. harckocsidandár erős páncélelhárító tüze fogadta őket.277 Ezt követően tovább nyomultak dél felé Csaláig, mintegy 1 500 méterre megközelítve a Székesfehérvár környéki szőlőhegyeket; közben a páncéloscsoport harcjárművei a Tiger B-k hathatós támogatásával kemény tűzharcban 7 darab szovjet 76,2 mm-es önjáró páncéltörő löveget, 2 darab szovjet T-34/85 típusú harckocsit és számos szovjet gépjárművet lőttek ki.
17.00 óra felé a 128. páncélvadászosztály által támogatott 126. és 128. páncélgránátos-ezredek is felzárkóztak a páncéloscsoporthoz. A további keleti irányú előrenyomulás a Csala felé vezetőút mentén a 174-es számú magaslat körül a szovjet harckocsik és páncéltörőágyúk alkotta reteszállások heves ellenállásán meghiúsult. Itt mintegy 15 darab szovjet páncéltörőágyú semmisült meg a német nehézharckocsik tüzében. A Tiger B-k közül 1034 darab súlyosabb sérüléseket szenvedett. A megmaradt 5 darab nehézharckocsi felett von Rosen főhadnagy vette át a parancsnokságot. Mivel a tél addigi leghidegebb éjszakája köszöntött be, a harckocsikban éjszakázó katonák alvásra nem is gondolhattak.
Január 23-án a támadás Csala felé folytatódott. A Kujacinski-páncéloscsoportnak – melyet az éjszaka folyamán a magyar 2. páncéloshadosztály harccsoportjának 8 darab Pz.IV típusú harckocsijával erősítettek meg – a 23. páncéloshadosztály páncélgránátos-ezredei számára kellett utat törnie.
A 128. páncélos-tüzérezred hathatós támogatása ellenére a harckocsi-csoportosítás frontális támadása a 174-es magaslaton nem jutott túl, ezért északnyugat felé kerülve északról támadta meg a helységet. Az erős szovjet ellenállás ellenében a harckocsiknak csak délelőtt 10.00 körül sikerült Csalára betörniük – miután a Tiger B-k 4 darab szovjet harckocsit kilőttek – illetve a nyugatról beérkező páncélgránátosokkal együtt a helységet megtisztítaniuk.
Csalát egész nap szovjet tüzérségi tűzcsapások érték. A páncéloscsoport további keleti előretörését a szovjet páncélelhárítás meghiúsította, így a páncélosoknak a vasútvonalat sem sikerült elérniük. Az osztály két nehézharckocsija – a „112”-es és egy másik páncélos – aknára futott.
A Tiger B-k még 5 darab szovjet sorozatvetőt és néhány löveget semmisítettek meg, amelyek közvetlen irányzással lőtték a harckocsikat. Szovjet csatarepülőgépek is támadták a páncéloscsoportot, de pontatlan tüzük nem sok kárt okozott.
A nap végére a 23. páncélosezred 7 darab harckocsija, 5 darab Tiger B és a 8 darab magyar Pz.IV típusú harckocsi maradt bevethetőállapotban. Miután a beérkező magyar gyalogos és páncélos kötelékek leváltották őket, az osztály részei Székesfehérvárra vonultak.
Január 24-én az osztályt ismét a 4. lovasdandárnak rendelték aláés Magyaralmásra vezényelték. A következő napra újra egy Zámoly környéki ellencsapást terveztek, melyben a Tiger B-k is részt vesznek majd. A magyar harckocsikat az osztály parancsnokának rendelték alá, aki nem kifejezetten volt velük megelégedve.
Január 25-én az osztály a támadás támogatására csupán 104néhány páncélosból álló harccsoportot tudott Beyer hadnagy vezetésével rendelkezésre bocsátani. A megrekedt ellenlökés a Tiger B-knek köszönhetően eredményes lett. Négy szovjet állást törtek át,282 de két nehézharckocsi találatot kapott, illetve aknára futott. Egyikük, von Rosen főhadnagy harckocsija az aknamezőn mindkét lánctalpát elveszítette, de az esti hóviharban sikerült elvontatni. A harccsoport éjszaka visszatért Zámolyra.
Január 26-án az osztályt Borbálamajorra vezényelték, ahonnan kiindulva korlátozott célú támadást kellett végrehajtania keleti, illetve délkeleti irányba. Ehhez csupán 3 darab Tiger B és a magyar 2. páncéloshadosztály 11 darab Pz.IV típusú harckocsija, illetve 4 darab Nimród önjáró páncélozott légvédelmi gépágyúja állt rendelkezésre. A délután 14.00 órakor induló ellenlökés a major szétlőtt házai közül indult. A magyar páncélosok mélységben szétbontakozott harcrendjét a Tiger B-k zárták.
A meginduló páncélosokat még a házak között érte a szovjet páncélelhárítás első zárótüze. A támogató gyalogságot a magyar 2. páncélos-utászzászlóalj két százada (zászlóaljparancsnok Esze Jenő százados), az 52. páncélos gépágyús zászlóalj egy szakasza gyalogsági feladattal, és egy fiatal német katonákból álló század erejű kötelék alkotta. Balról a magyar 5. gépkocsizó lövészzászlóalj, jobbról a német 23. páncéloshadosztály egy páncélgránátos-zászlóalja kísérte a támadást, ami kezdetben jól haladt, annak ellenére, hogy a Zámoly – Székesfehérvár műút átlépése előtt a csoportosítást újabb szovjet páncélelhárító zárótűz érte.
A harckocsik lendületes előretörésükkel és tűzhatásukkal áttörték a szovjetek első vonalát, de ettől kezdve a szovjet páncélelhárító tűz gyalogsági nehézfegyverek és kézifegyverek tüzével is kiegészült. A támadó harcot gyakorlatilag csak a páncélosok vívták, mivel a szovjet gyalogság előlük – néhány fogságba eső társuk hátrahagyásával – visszahúzódott, s így az egyébként is lemaradozó gyalogságnak nem igen akadt dolga.283 Az egyre erősödő szovjet harckocsi- és páncéltörőágyú-tűz miatt hamarosan elrendelték a csoportosítás visszavonását, és a harcképtelenné vált nehézharckocsikat este 22.00 óra felé vissza kellett hozni.
Január 27-én az osztálynak nem volt bevethető harckocsija, habár állományába 26 darab Tiger B tartozott.
Január 28-án és 29-én az egység a 4. lovasdandár alárendeltségében 105maradt. A Fehérvárcsurgón állomásozó műhely 5 darab nehézharckocsit javított meg és hozott bevethetőállapotba.
Január 30-án az osztály-harcálláspont Iszkaszentgyörgyre települt. A harcoló részek 9 darab bevethető Tiger B-je Sárkeresztesre menetelt. Ott állomásozott a 4. lovasdandár páncélos-felderítőosztállyáátszervezett nehéz lovasosztálya is.
Január 31-én a helyzet Sárkeresztes körzetében egyre fenyegetőbb lett. Állandó tüzérségi tűz közepette az előretört szovjet csapatok (a szovjet 223. lövészhadosztály és az 1. gárda-gépesítetthadtest 3. gárda-gépesítettdandára 38 darab harckocsival és 24 darab rohamlöveggel) több helyen beékelődtek a német-magyar arcvonalba.
A német 4. lovasdandártól érkezett parancs szerint az osztály 9 darab bevethető nehézharckocsija a Sonntag kapitány által vezetett 70. páncélos-felderítőosztály erőivel együtt ellenlökést indít és visszafoglalja az aznap elveszített Gyulamajort.
A Sárkeresztestől keletre lévő szőlővidékről dél felé támadó harccsoportot von Diest-Koerber százados vezette. A támadás az állandó szovjet tüzérségi és aknavetőtűz ellenére jól haladt, mígnem a harccsoport szovjet harckocsikba és páncéltörőágyúkba ütközött, amelyek a frontális támadás útját állták.
Ekkor a parancsnok négy Tiger B-vel bal felé kerülve a szovjetek által megszállt 214-es számú magaslat ellen indult, de itt is ellenséges harckocsikba ütköztek, melyekből többet kilőttek, a többi pedig visszahúzódott. Végül a nehézharckocsikat követő német gránátosok egy csoportja a magaslaton kiépített szovjet állások egy részét elfoglalta és ott magát beásta. A harcok közben egy Tiger B tornyát átlőtték, valószínűleg egy JSZ-2. Két fő súlyosan megsebesült. A „112”-es harckocsi az aznapi harcokban egy szovjet harckocsit lőtt ki.
Este Koppe hadnagy három páncélossal betört Gyulamajorba, de az elégtelen gyalogsági támogatás miatt hamarosan vissza kellett vonulnia.
Február 1-én hajnalban Koppe hadnagy megerősített gyalogos kötelékek támogatásával ismét betört a helységbe. Ez alatt Piepgras hadnagy két Tiger B-vel a 214-es magaslaton biztosított. Végül Gyulamajort sikerült teljes egészében birtokba venni, de a helységtől keletre húzódó utat a szovjetek mindvégig a kezükben tartották.
Virradatkor rádión érkezett a parancs, hogy a harccsoport minden erővel a Gyulamajortól délre húzódó 166-os számú magaslat felé nyomuljon, mivel ott állítólag mintegy 50 darab szovjet páncélos gyülekezik. Az osztályparancsnok Gyulamajortól a rendelkezésére álló négy nehézharckocsival ide indult (a két Tiger B-nek továbbra is a 214-es magaslatnál kellett maradnia), de hamarosan Koppe hadnagy harckocsijának elszakadt a lánctalpa, egy másik páncélos túlhevült motor miatt volt kénytelen lemaradni, majd a harmadik harckocsi aknára futott. Így a parancsnok egyedül haladt tovább a 166-os magaslat felé, miközben rádión a 214-es magaslatnál maradt Tiger B-k támogatását kérte. Az út egyik magasabb pontjáról von Diest-Koerber százados 25-30 szovjet harckocsit vett észre. Annak ellenére, hogy egyedül volt, harckocsija tüzet nyitott.
Első– pontosan a célba csapódó– lövése után a szovjet harckocsik össztüze zúdult rá, amitől hamarosan mozgás- és harcképtelenné vált. Ekkor érkezett a két Tiger B a 214-es magaslat felöl, amelyek gyors egymásutánban 3 darab szovjet harckocsit lőttek ki. A többi dél felé húzódott.
Később a parancsnoki páncélost sikerült valamelyest „járóképes”állapotba hozni és hátravontatni. Egy Tiger B elöl maradt s még néhány közelebb merészkedő szovjet harckocsival vívott többnyire sikeres tűzharcot. Aznap az osztály összesen 17 darab szovjet harckocsit és rohamlöveget semmisített meg, ebből egy harckocsit és egy rohamlöveget a „112”-es Tiger B.
A műhelyből a harccsoporthoz érkező kijavított nehézharckocsik egyike Gyulamajornál igen mélyen megsüllyedt. Az este lefolytatott kiürítési művelet során fel kellett robbantani.
Csupán két – javításból érkezett – Tiger B maradt elöl biztosítani,288 a többi a Sárkeresztesen lévő karbantartó-részleghez vonult be.
Február 3-án az osztály 5 darab nehézharckocsija 11.30-tól harcolt az első vonalban Fürlinger hadnagy vezetésével az időközben a térségbe érkezett 5. „Wiking” SS-páncéloshadosztály részeit támogatta. Estére Gyulamajort ismét sikerült birtokba venni, ahol 5 darab szovjet páncéltörőágyút zsákmányoltak. Éjszakára a harckocsik a sűrű köd jelentette veszély ellenére az elülsőállásokban maradtak.
Február 4-én virradat után szovjet harckocsik támadták meg Gyulamajort. A Fürlinger-féle harccsoport 8 darab szovjet páncélost kilőtt, majd a helységtől délre húzódó magaslaton 5 darab páncéltörőágyút gázolt le. Estefelé a harccsoportot Sárkeresztes felé vonták vissza.
Február 5-e és 10-e között az osztály nem hajtott végre bevetést, csupán a műhely és a karbantartó-részlegek dolgoztak erejüket megfeszítve a harckocsik mielőbbi kijavításán. Gyakorlatilag a körzetben szovjet részről csak tüzérségi tevékenység volt tapasztalható.
Február 9-én az osztálynak átcsoportosításra kellett felkészülnie, bár az új tevékenységi körzet még ismeretlen volt számukra.290 Február 12-én Móron megkezdődött az osztály berakodása.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
