A történelem, ha nem is túl gyakran, néha szolgál meglepő hasonlóságokkal. Különösen igaz ez napjainkra, ahol a két éve zajló koronavírus-válság számos vonatkozásban mutat hasonlóságokat az 1918–1920 közötti nagy spanyolnáthajárvánnyal és annak kezelési technikáival.
A száz évvel ezelőtti spanyolnáthajárvány az óvatos becslések szerint a Föld lakosságának a negyedét is megfertőzhette, áldozatainak száma pedig globálisan 20–100 millióra tehető, ami az első világháború fegyveres összecsapásaiban elhunyt katonák számának akár 5–10-szerese.
Elterjedt neve ellenére a járvány nem spanyol földről eredt, csak a vírus 1918 kora nyári európai megjelenésekor az első világháború még javában tartott – a hadviselő felek ezért az adatokat nem hozták nyilvánosságra.
A háborúban semleges Spanyolországban viszont az újságok nyíltabban beszámolhattak a betegséghullámról. A hazai hírügynökségek ezekre az újságcikkekre és jelentésekre építve adtak hírt a „spanyol földön dúló” járványról, 1918 májusában.
A járvány első igazolt betege egy amerikai katonai bázis szakácsa volt, aki 1918. március 11-én torokfájásról, megfázásos tünetekről és magas lázról tett panaszt az orvosának. Az Egyesült Államokat követően a járvány először Nyugat-Európában ütötte fel a fejét, innen terjedhetett tovább Angliába, Észak-Olaszországba, Németországba és Svájcba – pár hónap múlva pedig megjelent Ausztráliában és Új-Zélandon, a Csendes-óceáni-szigeteken, Afrikában és Dél-Amerikában, sőt, még az eszkimók között is.
A spanyolkór lefolyása nagyon hasonlított a manapság is ismert influenza tüneteihez. A betegség pár napon belül jelentkező bágyadtsággal és heveny hidegrázással indult, amit több napig tartó – akár a 40 fokra is felszökő – láz követett. A fertőzött személy arca elkékült, a bőre kipirult, a betegek gyakran szenvedtek szem- és torokvérzésben is. A tünetegyüttesei közé tartozott a légcsőhurut, különféle kínzó izom- és végtagfájdalmak, és szinte állandó velejárója volt a száraz köhögés is. Nehezítette a betegséggel szembeni hatékony fellépést, hogy a korabeli mikrobiológia és az orvostudomány ekkor alig tudott valamit a vírusok létezéséről, és gátolta a betegség felismerését az is, hogy a korabeli kutatók és orvosok a járvány mögött más, korábban ismert baktériumokat kerestek, a pontos diagnózis felállítását pedig akadályozta, hogy tüneteit nehéz volt megkülönböztetni más betegségekétől. Riasztó volt a betegség rendkívül gyors lefolyása és tömegessége. Az első tünetek észlelése és a halál beállta között sok esetben egy nap sem telt el, e rendkívüli gyorsaság miatt ragadt a járványra a „24 órás betegség” név. A szerencséseknél a betegség regisztrálásától számított második éjjel tetőző láz a harmadik napra alábbhagyott, a negyediken teljesen eltűnt, a beteg pedig csakhamar gyógyultnak lett nyilvánítható.
A járvány feltűnéséről a magyarországi olvasók először csak a lapokból értesültek. 1918. május 29-én a Pesti Napló számolt be egy Spanyolországban terjedő „titokzatos” és „rejtélyes” bélgyulladásjárványról, ami a spanyol uralkodót is megfertőzte. 1918 kora nyarán és nyarán a járványról közölt híradások még zömmel a külföldi tudósítók jelentéseinek átvételei voltak. A járvány hazai feltűnése 1918 nyarára tehető: a spanyolbetegség elsőként az olasz fronton jelent meg 1918 júniusában, és az itt szolgáló magyar katonák lehettek a spanyolbetegség első hazai „importőrei”.
A hetekig tartó titkolózás után a Magyarország című lap 1918. július 4-én – A spanyol influenza Budapesten címmel – számolt be arról, hogy a járvány itthon is megjelent. A járvány intenzitása 1918 augusztusában alábbhagyott, igaz, csak rövid időre, szeptemberben indult második hullám már a legpesszimistább elképzeléseket is felülírta. A lassan beköszöntő ősz roppant mód kedvezett a járvány elharapódzásának, a budapesti polgármester Bódy Tivadar 1918 szeptemberében ezért szakértekezletet hívott össze. Az ülésen komoly válságkezelési intézkedésekről döntöttek: elrendelték a spanyolnátha megbetegedések kötelező bejelentését és határoztak a lakosság felvilágosításáról és tájékoztatásáról. Megtiltották a tömegben való tartózkodást, felhívták a figyelmet a gyakori melegvizes kézmosás fontosságára, a ruhák lúgos vízben történő mosására valamint a javallott zsebkendő-használatra, és döntöttek arról is, hogy ettől kezdve locsolni fogják az utcákat.
A betegség terjedésének fékezése érdekében igyekeztek korlátozni a lakosok mozgását is. A rendőrfőkapitány-helyettes október elején tárgyalt a fővárosi mozgószínházak és mulatók tulajdonosaival a szükséges intézkedésekről – például a mozielőadások számának korlátozásáról, szeptember 30-án pedig elrendelték – a tanonciskolák és az egyetemek kivételével – az oktatási intézmények bezárását és a kórházlátogatás tilalmát.
A hatóság minden intézkedése „meddőnek” bizonyult, a kór fékezhetetlenül terjedt. Nemcsak a fővárosból, hanem országszerte érkeztek a hírek a vidéki Magyarország szomorú statisztikáiról. Október első hetétől kezdve Budapesten már napi ezernél is több fertőzöttet regisztráltak, a fővárosban elhunytak száma pedig október 17-én, 20-án és 21-én is meghaladta a 72 főt. Október 18-tól korlátozták a vasúti forgalmat, a minisztériumokban ettől kezdve megszűnt személyes ügyintézés. A járvány rohamos terjedésére tekintettel a főváros közegészségügyi bizottsága ugyanezen a napon járványbizottsággá alakult át. Az iskolákat és egyetemeket bezárták, a temetők látogatását pedig megtiltották. Az egyre növekvő számú polgári betegek ellátását nagyon megnehezítette az orvosok és az ápolók hiánya. A kínzó orvoshiányon a polgármester kérésére a hadügyminiszter engedélyezte, hogy a Budapesten állomásozó katonaorvosok polgári prakszist is folytassanak, és ugyanő hagyta jóvá, hogy 150 orvost és 100 gyógyszerészt Budapestre rendeljenek.
A mozi- és színháztulajdonosok tiltakozó beadványai ellenére a mozikat beszüntették, a kerületi és tiszti orvosokat 6 hétre szabadságolták, a villamosokon fertőtlenítést és a szerelvények ablakainak kötelező nyitva tartását rendelték el. A közlekedést ettől kezdve különösen csak indokolt esetben tanácsolták, a villamosokon pedig csak annyian foglalhattak helyet, ahány ülőhely volt. Korlátozták a vonaton utazó polgári személyek és maximálták a zárt termekben tartózkodók számát. A vasúti peronokon ettől fogva legfeljebb négyen tartózkodhattak. A kávéházakat arra kötelezték, hogy az ebédidő idején két órát takarítani és fertőtleníteniük kellett a helyiségeket, egy héttel később betiltották a lóversenyek és ügetők működését és újra szabályozták a villamosvonalakat is.
A hatóságok különféle orvosi praktikák reklámozásával is próbálkoztak. Ilyen volt, hogy a lakosok sósavat csepegtessenek a vízbe, vagy a fertőtlenítés céljára hipermanganátot vagy szappant használjanak. A felhívások hatékonyságát alaposan nehezítette, hogy például az erősen ajánlott szappan, továbbra is komoly hiánycikknek számított. Ebben az időben jelent meg az is, hogy üdvözléskor az emberek ne fogjanak kezet. Igyekeztek megoldani a háziszemét villamoskocsikon történő elfuvarozását is, mivel a „a járvány terjedését a házakban felgyülemlett és napok óta el nem fuvarozott szemét nagyban” elősegítette. A praktikus javaslatok közt találjuk a gyakori szellőztetésJárványos hétköznapok és a réteges öltözködés, a kellő mennyiségű pihenés és a lázcsillapítás fontosságának hangsúlyozását. Megelőző intézkedésként javasolták különféle gyógyteák és forralt borok kortyolgatását, valamint a társadalmi érintkezés minimumra csökkentését. Utóbbi érdekében megtiltották a megfertőződött rokonok és barátok kórházi vagy otthoni látogatását.
Ahogy az lenni szokott, csakhamar megjelentek a különböző kuruzslók is. A korabeli lapokban olvashatunk olyan biztosan „hatásos” ellenszerekről, mint a Keglevich cognac, „Ferenc József” keserűvíz, a kitűnő pécsi vörös- és szerémségi óborok és más alkoholos italokkal való gyakori öblögetés, a szájüreg fertőtlenítésére szolgáló Anacot pasztilla, vagy a felmosás lyzollal.
Nehezítette a védekezést a frontokról a fővárosba robogó sebesültszállító vonatok folyamatos érkezése – naponta körülbelül 10–12 szerelvényé. A háború végére 5–600 ezer katona tért haza, és nagy mértékben segítette a kór terjedését, hogy a hazajutott sebesült katonák gyakran maguk is hordozói voltak a vírusnak, a kórházakban és a felállított szükségkórházakban a harctéri sebesültek és spanyolnáthabetegek pedig gyakran közös kórtermekben feküdtek.
A fővárosi tiszti főorvos – igencsak megbízhatatlan – összesített adatai szerint októberben 21 499 beteget és 1455 halottat regisztráltak, a megfertőződöttek száma novemberben 9149, az elhunytaké pedig 849 fő volt. Mivel a betegek száma továbbra sem csökkent, további szigorításokat hoztak. Kivonták a forgalomból az amortizálódott villamosokat, meghosszabbították az iskolák, a gimnáziumok és egyetemek zárva tartását és továbbra is tiltották a temetőlátogatásokat. Az újabb intézkedéscsomagban csökkentették a temetéseken részt vehető személyek számát és ritkították a nagymiséket. Ajánlott lett a telefonkagylók fertőtlenítése is.
1918 októbere végén a járvány intenzitása alábbhagyni látszott. A javuló tendenciát látva az új miniszterelnök, Károlyi Mihály engedett az utca követeléseinek és saját népszerűségére is tekintettel több szigorú rendeletet feloldat: kinyitják a fővárosi mozikat és a színházakat, a korlátozott nyitvatartást pedig eltörlik a vendéglőkben. Ezért, valamint az őszirózsás forradalom utcai tömegrendezvényeknek köszönhetően ismét megugrott a fertőzöttek száma: 1918. november 15-én a statisztika 268, november 19-én már 329 új fertőzöttről számolt be, az elhunytak száma 27, illetve 32 volt. A kór aggasztó növekedése miatt ismét visszaállították a nemrég feloldott rendeletek zömét. A polgármester november 29-től december 15-ig az egyetemek kivételével valamennyi oktatási intézmény ismételt bezárásáról döntött, valamint beszüntette a fővárosi mulatóhelyek, színházak és mozik állóhelyeit is december 2-tól a hónap közepéig. Ezenkívül a mozikban a filmvetítések között kétórás kötelező szellőztetést, a kávéházakban délelőtt 11-től 13 óráig, a vendéglőkben 16 és 18 óra közötti zárlatot rendelt el.
November végére látszódott, hogy minden szankció és rendelet ellenére a védekezési esély nagyon minimális, az erőfeszítések legfeljebb arra elegendők, hogy valamelyest lassítsák a fertőzés terjedését. Lehet, hogy tényleg az újabb szigorú intézkedések hatása volt, hogy a megbetegedések üteme és a fertőzöttek száma az év végére lassan apadni kezdett, a járványintenzitás ismét csökkenő tendenciát mutatott, 1918 decemberében a járványügyi bizottság megállapította, hogy jelentősen redukálódott a spanyolnáthában megfertőzöttek aránya. Annak az oka, hogy a járvány viszonylag gyorsan alábbhagyott, mind a mai napig rejtély, de furcsamód, amilyen gyorsan jelentkezett a betegség 1919 tavaszán olyan gyorsan tűnt el.
Körülbelül 60–65 ezerre becsülhető a spanyolnáthajárvány hazai áldozatainak a száma, de valójában kérdéses, hányan haltak bele a járványt követő valamely szövődménybe. A spanyolbetegség sokezer névtelen áldozata mellett több ismert személy vagy hozzátartozójuk fertőződött meg vagy hunyt el. Például a pannonhalmi főapát, Hajdu Tibor, az anarchoszindikalista forradalmár és könyvtárszervező, Szabó Ervin, ifj. Tisza István – a kétszeres miniszterelnök, Tisza István fia. De a halálos áldozatok között találjuk a költőt, írót, Kaffka Margitot és kora ismert női hírlapíróját, Kovács Lydiát – mindketten 1918 decemberében hunytak el. Karinthy Frigyes első felesége, a színésznő Judik Etel 1918 októberében, az egyetemi magántanár Herzl Manó pedig 1918 novemberének végén lett a spanyolnátha áldozata. A betegség áldozatai közt van a tudományszervező, vegyész, Fabinyi Rudolf, a volt országgyűlési képviselő, publicista, Szemnecz Emil, a későbbi trianoni békeszerződést aláíró rendkívüli követ, Drasche Lázár Alfréd felesége és leánya, a gólyakalifa sztárja, Nemzeti Színház színésznője, Bánky Judit, a Vígszínház színésznője, Szentgyörgyi Márta. Ha nem is közvetlenül a vírus, de ennek szövődményei okozták Ady Endre halálát is 1919. január 27-én. Spanyolnáthában hunyt el az utolsó Habsburg uralkodó, IV. Károly, aki korábban már egyszer kigyógyult a betegségből, kényszerű madeirai emigrációjában, viszont belehalt az újabb fertőzésbe, 1922. április legelején. Voltak viszont olyan ismert személyek, akik a szerencsések közé tartoztak, elkapták ugyan a kórt, de abból sikeresen ki tudtak gyógyulni. Közéjük tartozik a magyar fizikus Szilárd Leó, az író, képzőművész Kassák Lajos, a színész Lugosi Béla, a későbbi hungarista „nemzetvezető” Szálasi Ferenc, az író Krúdy Gyula, a színésznő Csillag Teréz és a színész Beregi Oszkár.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
