Ayhan Gökhan: Török átok Lakatos Krisztina2026. 09. 13., v – 12:36
Tárca a Szalonban.
„Engöm környülvettek az pogán törökök, / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!” – írta egyik kedvenc, tizenhatodik századi költőm, Bornemisza Péter Cantio optima című versében. Középiskolás korom óta hordozom, ringatom, mantrázom magamban ezt a gyönyörűen szomorú két sort. Ahogy Bornemiszának, úgy nekem sem lett lakásom Budán, nem hatott a másik kedvenc költőm, Pollágh Péter könyvdedikációja: „remélem, egyszer a Várba költözöl”. Az oszmánok igen, én nem költöztem a Várba.
Miért juthatott az eszembe augusztus végén Bornemisza Péter? A törökök miatt, akikkel meggyűlt a baja, mint II. Lajosnak és nekem.
„Rossz szomszédság: török átok” – tartja a mondás, s hogy mennyire, mi bizonyíthatná jobban, mint az a tény, hogy a személyiségem egyik fele (nem a szebbik fele), nem kívánatos része a török származás. Egy ideig próbáltam nem tudomásul venni, mint egy felesleges, ruha mögé bújtatható testrészt, időnként kikandikált, jelzést adott, itt van, létezik, foglalkozzam vele.
Újabb költőt hoznék ide, az Esztergomnál az oszmán ágyútól halálos sebet szerző Balassi Bálintot. Rendkívül szimpatizáltam vele általános iskolásként, nem értettem, nem fogtam fel ép ésszel, hogy merészelték Balassit ezek a hitvány törökök megsebesíteni: nem látták, hogy a magyar költészet egyik legnagyobbja hadakozik ellenük, tör az ő pogány életükre? Sokat (mindent, csak ezt nem) gondoltam a szappanopera-gyártásban jeleskedő törökök kifinomult szépérzékéről, a baklavánál édesebb költészet iránti tiszteletéről.
Aztán meg ott van az Egri csillagok. Nem olvastam végig, az én idegrendszeremet megterhelte: jönnek ezek a törökök, és csellel elfoglalják Budát. „A nemzet gondolkozása meg van zavarodva. Senki se tudja, hogy a pogány török uralmától féljen-e jobban, vagy pedig a keresztény német uralmától” – írja Gárdonyi az Oda Buda! című fejezetben. Engem itt hagyott el a bátorságom az olvasásban, mint Ádám az Urat, és sajnálatosan ez a bátorság azóta nem tért vissza hozzám. Évekkel ezelőtt egy híres magyar író naplójában olvastam, hogy nagyjából Mohács ágyazott meg a magyar történelemben bekövetkező millió rossznak (Habsburgoknak, Horthy Miklósnak, nácizmusnak, szocializmusnak, Nemzeti Együttműködés Rendszerének?). Szívem szerint abban a pillanatban puszta kézzel téptem volna le magamról a felesleges testrészemet, s csepegtettem volna orvosságot a török áfiumra. Nem volt hozzá merszem: ki tudja, nem támad-e rám a meglévőnél rosszabb származás, mint Zrínyi Miklósra a vadkan.
Gyerekként nagyon sajnáltam II. Lajost Székely Bertalan festményén, felnőttként jobban sajnálom („mikor második Lajos voltam” – Szőcs Géza). Később azt olvastam, nem úgy halt meg, ahogy, később azt olvastam, a dolgok nem úgy történtek, ahogy az iskolában tanították. (A dolgok soha nem úgy történnek, ez a rossz szokásuk.)
Azon a sok variáció, történelmi hitelesítés, pontosítás nem változtatott, nem szépített, nem finomított, hogy a mohácsi csatát a hatalmasabbnál hatalmasabban hatalmas (a jelző a végtelenségig, képzavarig halmozható, és még mindig nem fér hozzá a valósághoz) oszmán túlerővel szemben elveszítettük, és a király meghalt. Mélységesen együttéreztem Bornemissza Gergellyel, Török Bálinttal, Dobó Istvánnal, Hunyadi Jánossal. Ki csatatereken, ostromokon, egri nőként, Kinizsi Pálként, ki családi drámákban élte meg a törökök jelentette veszélyt.
Apám 1988-ban, arra hivatkozva, el kell intéznie valamit Törökországban, elment, s ez a valamit elintézés, ha nem tévedek, márpedig miért tévednék, örökre szólt. Évtizedek után tudtam meg: anélkül, hogy Magyarországon elvált volna anyámtól, újranősült, s az új házasságát megelőzően nem jelentette be a törökországi hivatalban a hajdani magyar esküvőt. Kemal Atatürk, a török köztársaság megalapítója a huszadik század első felében sokak sajnálatára eltörölte a többnejűséget, s a huszadik század második felében egy Kelet-Anatóliából származó török, az én apám ezt nem volt hajlandó elfogadni, a maga módján fellázadt a törvény ellen. Ez a török férfi, az én apám, nem szerette a változatosságot: a második házasságából született második gyerekét ugyanúgy nevezte el, mint engem.
Pár éve egy képzeletbeli török kulturális intézet könyves rendezvényein töltögettem teát. Akkoriban ébredt fel bennem rövid időre, hogy kezdhetnék valamit a felesleges testrészemmel – ne rejtegessem, ne takargassam. Az intézet igazgatója egy humán értelmiségi, családos török férfi volt, szobájában Atatürk képe mellett kötelezően a jelenlegi török elnök portréja: mint Magyarországon, úgy Törökországban is a szerénység a legfőbb erény. Összesen négy alkalommal főztem és töltögettem a fekete török teát a török irodalomra szomjazó, Törökország turisztikai helyszíneiért rajongó vendégeknek. Egy szép nyári napon értesítettek, az új igazgató találkozna velem, s mert nálam is a szerénység a legfőbb erény, gondoltam, szakmai együttműködést kínál, felajánlja, legyek én a helyettese. Az intézetben kellemesen elbeszélgettünk egy másik török készítette tea mellett, hogy a következő pillanatban egy különteremben találjam magam, szemben három, egy képzeletbeli török városból érkezett, az előző igazgató ügyében nyomozó hivatalnokkal. A kihallgatás elején azt mondták, meg kell esküdnöm, hogy csak az igazat, csakis az igazat mondom. Én erre Jézus Krisztus nevében őszintén megkérdeztem, vajon mire esküdözzek, talán a Bibliára? Az eskü, micsoda csalódás, elmaradt. Pár perc után közölték, hogy az előző, humán értelmiségi, családos igazgató visszaélt az adataimmal, és a nevemben vett fel nem kevés összeget. Az egész zárásaként nyomatékosan megígértették velem, az ott elhangzottakat nem mondhatom el senkinek. Én Karinthy Frigyesre a törököknél jobban hallgatok, hát hogyne mondanám el mindenkinek: meghalt Mátyás, oda az igazság!
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
