165 éve, 1856. március 30-án írták alá Párizsban a krími háborút lezáró békeszerződést. A párizsi béke után végleg megszűnt az 1815-ös bécsi kongresszuson alapuló hatalmi rendszer, Oroszország elvesztette 1815 óta tartó európai hegemóniáját. Anglia és Franciaország közeledett egymáshoz, a kontinensen megerősödött a francia befolyás. Ausztria – felemás magatartása miatt – szövetségesek nélkül maradt, ami hozzájárult 1859 és 1866 közti katonai vereségeihez.
A 19. század közepére az Orosz Birodalom, „Európa csendőre” megerősítette hatalmi pozícióit. I. Miklós cár ekkor látta elérkezettnek az időt, hogy megvalósítsa a cárok régi álmát, és a török fennhatóság alatt álló tengerszorosokon át biztosítsa az orosz hajók kijutását a Fekete-tengerről a Földközi-tengerre. Az egykor erős Török Birodalom addigra „Európa beteg embere” lett, s az európai politikát egyre jobban meghatározta a „keleti kérdés”, azaz hogy miként töltik be az így kialakult hatalmi vákuumot.
I. Miklós többször javasolta Ausztriának és Nagy-Britanniának az osztozkodást, de azok már veszélyesnek érezték az orosz szárazföldi dominanciát, s megengedhetetlennek a Boszporusz és a Dardanellák orosz befolyás alá kerülését. I. Miklós ezután szánta rá magát a „keleti kérdés”egyoldalú rendezésére, ami nyílegyenesen vezetett a háborúhoz. A cár abban bízott, hogy a fagyos angol-francia viszony nem teszi lehetővé Párizs és London együttes fellépését, Bécset pedig lekötelezte az 1848-49-es magyar szabadságharc leverését eredményező intervencióval.
Az ürügyet a szentföldi keresztény szent helyek fölötti felügyelet kérdése szolgáltatta, amelyet az oroszok és a franciák is a magukénak követeltek. A Porta elutasította Oroszország protektori jogának elismerését a szultán ortodox alattvalói fölött, mire 1853 júliusában orosz csapatok szállták meg a török vazallus Havasalföldet és Moldvát.
A francia és angol támogatást maga mögött tudó Abdul-Medzsid szultán októberben hadat üzent Oroszországnak. A balkáni front 1854 tavaszára megmerevedett, és a nemzetközi helyzet alakulása miatt a cár júliusban kivonta csapatait, helyükre az osztrák hadsereg vonult be.
A török-orosz háború 1854-ben szélesedett európai fegyveres konfliktussá. 1853. novemberben az észak-anatóliai Szinopénál az orosz flotta módszeresen 15 török hajót küldött a tenger fenekére. A háromezer áldozatot követelő csata felháborította az európai közvéleményt, s az egyesült brit-francia flotta behajózott a Boszporuszba. A diplomáciai tárgyalások kudarcba fulladása után, 1854. március 28-án az Egyesült Királyság és Franciaország formálisan is hadat üzent Oroszországnak, Ausztria és Poroszország pedig közölte: nem tudja garantálni semlegességét.
A nyugati hatalmak 1854 augusztusában négy pontban fogalmazták meg követeléseiket Oroszországgal szemben: a dunai fejedelemségek nemzetközi felügyelete, a törökországi keresztények kollektív védelme, a dunai hajózás közös ellenőrzése és az 1841-es egyezmény érvényesítése, amely tiltotta hadihajók áthaladását a Boszporuszon és a Dardanellákon. Mivel I. Miklós valamennyi követelést elutasította, megkezdődtek a hadműveletek.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
