Demián József rendezővel és operatőrrel nemrég Sepsiszentgyörgyön az Éjjeli őrjárat című filmje bemutatója alkalmával találkoztunk. És ha már megadatott, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek román filmgyártásának egyik meghatározó alakjával hosszabban beszélgethettünk, igyekeztünk feleleveníteni mindazt, amit a nyolc évtizedes élet és bő fél évszázados rendkívüli pályafutás legfontosabb állomásainak lehet nevezni. Felidéztük fiatalságának nagyváradi éveit, a bukaresti Színház és Filmművészeti Főiskolán szerzett élményeket, szóltunk a múlt rendszer filmkészítési nehézségeiről – a filmet ideológiai szempontból figyelő elvtársakról, az újravágások elrendeléséről, az általuk szükségesnek mondott kiegészítő jelenetek forgatását sürgető rendelkezésekről – és az ilyen körülmények közt is elért szakmai és közönségsikerről.
És természetesen szóba került az országból való távozás, az ausztráliai megtelepedésben és az újrakezdésben rejlő buktatók, illetve választ kaptunk arra is, miként lehet azokon átlépni – mert az élet sok mindenre megtanít. Beszélgetésünk arról is szólt, hogy a teremtő ember bármilyen idős is legyen, mindig teremtő ember marad: nyolcvanesztendősen is készíthet jelentős filmet, nyolcvan felett is gondolhatja komolyan, hogy a legutóbbi munkája nem az utolsó alkotása. Demián József nem csak forgatókönyvvel és kamerával felvértezve tud jól mesélni.
Filmalkotó születik
– A hatvanas évek Nagyváradján élő fiatal Demián József milyen élmény hatására döntött úgy, hogy filmrendező lesz? – Nagyon fiatal korom óta érdekelt a film. Gyerekkorom Nagyváradján öt mozi működött a városban, én pedig minden filmet megnéztem, amit csak lehetett, volt úgy is, hogy rövid idő alatt többször ugyanarra váltottam jegyet. Minden élményt fontosnak éreztem, ezért egy kis füzetben vezettem, mit láttam, ki volt a rendező és kik a főszereplők. Legnagyobb ifjúkori filmes emlékem egy hideg októberi délutánon történt. Valahol a városközpontban, talán Várad a törökök után megmaradt legrégebbi épületének pincéjében berendezett moziban egy japán filmet, a Kopár szigetet hirdették. Megkérdeztem, miről szól, mire a kasszás néni azt mondta, nem tudják, mert nem látták, mert még senki nem jött be. Erre azt mondtam, hát itt vagyok én! Hát, de nem lehet csak úgy – jött a válasz –, mert legalább hat jegyet el kell adniuk. És megvettem hat jegyet… Bementem a kis pincehelyiségben berendezett terembe, mindjárt hozták a teát, mert hideg volt, a kályhában tüzet raktak, aztán a vetítést végző is odajött, gratulált, és megköszönte, hogy lehetőséget teremtettem számára is a filmnézésre, leült mellém, és végignéztük Sindó Kaneto filmjét. Nem akartam elhinni, amit látok, mert a szemeim előtt, úgy éreztem, valami csoda történik: hogy ilyesmit valaki nemcsak megpróbál, hanem meg is tud valósítani. Abban a korszakban, amikor már a színes film mindent meghódított, és nőtt a szélesvásznú filmek száma, ott volt ez remek, minimális eszközökkel megvalósított dráma! Ez a film olyannyira megmaradt bennem, hogy sok éven át próbáltam Sindó Kanetóval találkozni, csak azért, hogy megköszönjem ezt a filmet, és elmondjam, milyen módon hatott rám. Sajnos, nem sikerült találkoznom vele, pedig szülővárosába, Hirosimába is eljutottam.
– A mozi iránt lelkesedő fiatal útja mennyire volt egyenes a bukaresti főiskolára? Milyen volt az akkoriban? – A nagyváradi posta távírdáján dolgoztam mint szerelő, amikor egy hirtelen fordulat történt az életemben – hosszú lenne elmondani, nem térek ki rá részletesen –, valaki azt mondta, menjek felvételizni Bukarestbe, próbáljam meg. Felmentem, vizsgáztam, és felvettek az évfolyam nyolc diákja közé. Sokat számított, hogy Nagyváradon volt egy Népi Művészeti Iskola – volt grafika, festészet, szobrászat –, én ott megtanultam, hogyan elemeznek művészi alkotásokat, így a vizsgabizottság előtt jól tudtam érvelni és értelmezni. A tanáraimat kedveltem, sokat lehetett tanulni tőlük, és én igyekeztem is, általában évfolyamelső vagy -második voltam. A legfontosabb tanárom George Cornea volt, aki kedvelt engem, és vitt mindenfelé dolgozni magával. Még be sem fejeztem az iskolát, amikor már jelentős filmek készítésében vehettem részt, sőt, egy kisebb szerepem is volt. Mindez azért volt fontos, mert komoly önbizalmat adott, egyre inkább hihettem azt, hogy tényleg filmes lesz belőlem.
Az új nemzedék tagjaként
– Az akkoriban végző és dolgozó fiatal filmes alkotókat a román filmművészetet megújító nemzedéknek mondják. Közös alkotásuk, Az ár, mint egy fekete bivaly (Apa ca un bivol negru), melynek operatőre voltál, meglehetős vihart kavart, egy ideig nem is lehetett forgalmazni. Megkérlek, mesélj ezekről az évekről. – Akkoriban, 1970-ben Romániában óriási árvizek voltak, de erről nem volt szabad beszélni, nem volt szabad a sajtónak írnia a helyzetről, mert úgy tűnhetett volna, hogy a kommunista állam nem csinált valamit jól, sőt, hogy az árvíz maga az ellenzék hangja. Mi mégis úgy gondoltuk, az eseményeket meg kell örökítenünk, le kell filmeznünk, mert itt igazi dráma zajlik: az elárasztott falvakban emberek vesztek oda, életek mentek tönkre, életek munkája tűnt el pillanatok alatt. Hogy ezt minél jobban szemléltetni tudjuk, a képre összpontosítottunk, s úgy vélem, sikerült is megragadnunk, szemléltetnünk a történtek lényegét. A film tényleg nagy sikerrel szerepelt, nem csak Romániában, hanem utólag világszerte is. Sokat beszéltek róla, az írott sajtó is méltatta, úgyhogy mondhatjuk, jó kezdés volt ez számunkra.
– Operatőre voltál a Kőlakodalom (Nunta de piatră) című filmnek, amiért Ciudad de Panamában 1974-ben díjaztak. Miként kezdtél el dolgozni Mircea Veroiuval és Dan Pițával? – Őket kell megkérdezni, miként kerültek oda, hogy velem dolgozhassanak. Mert éppen ellenkezőleg: én már elég ismert voltam, ezért ők akarták, hogy én dolgozzam velük. Látták a filmjeimet, és azt akarták, hogy a filmjüket vizuálisan én építsem fel. Mondhatnám azt is, a két különböző típusú rendező és a négy rövidfilm között – mert annak indult, aztán lett két hosszabb – én voltam a híd, és ezt értékelték is. Amúgy a Kőlakodalom azért is különleges, mert a New York-i Modern Művészetek Múzeuma – első román alkotásként – megvette a filmet.
– Első rendezésed 1977-ben – közösen Andrei Blaierrel – a Végveszély (Urgia) volt. A statisztikák szerint 1,3 millióan nézték meg a filmet. Mi volt a siker titka? – Valami régi adat az, mert tudtom szerint már másfél millió felett jár a nézők száma, a megtekintők jelentős száma pedig nyugati, angliai, franciaországi és németországi. Talán azért volt sikeres, mert a sokak életét befolyásoló háborút idéztük meg egy bukovinai falu hangulatán keresztül, sokan viszont a megható jelenetei miatt szeretik, tartják emlékezetesnek és nézik meg néha-néha újra. Amúgy hivatalosan tényleg két rendező jegyzi a filmet, de elsősorban én készítettem. Ezért is van a nevem – bár D betűvel kezdődik – a Blaier neve előtt feltüntetve.
– A Szivárványbuborékok (Baloane de curcubeu) című filmedet csak elkészülte után harmincöt évvel sikerült bemutatni. Lehet tudni, mi volt a betiltás oka? – Persze hogy lehet tudni. Megvan az összes papír, amiben le van írva, melyek azok a kifogások, amelyeket a hivatalos ideológiai bizottság megfogalmazott. Amikor ez a bizottság a filmet megnézte, más nem lehetett velük, ezért nem tudom, egymás közt miről és hogyan tárgyaltak, de amikor vége volt a vetítésnek, egy listát kaptam tőlük. Sőt, azoktól is kaptam egy listát, akik magát a listát hozták, mert még ők is hozzáírtak, annyira féltek. Ezeken a listákon az volt megírva, mi az, ami zavarta őket. Ez a filmem nagyon zavarhatta, mert tizennyolcszor kérték, vágjam újra. És minden alkalommal másképp és másképp! Mondták: ezt is kiveszed, meg azt is, és a végén már nem maradt volna semmi, ha nem csempészek vissza néhány olyan dolgot, amit reméltem, elfelejtettek. Ez a háború, a maga számtalan apró harcával, két évig ment. A tizenharmadik vetítésnél a filmet leállították, a csapat feloszlott. Csakhogy a költségvetést valamilyen módon igazolni kellett, ezért kicsit később visszahívtak, hogy mégis lesz belőle valami. Volt több ötlet, többek között az, hogy „fedőlapokat” készítünk az elejére és a végére, ami azt igazolja, hogy az egész történet nem a jelenben, hanem sokkal a Ceaușescu-korszak előtt játszódik. És hát most egész más az egész: mások az emberek, új az autóbusz, szép az iskola… Amikor elkészült ez a változat, megveregették a vállamat, hogy látom-e, így is lehet, ugye, mennyivel jobb ez így? Mondtam, hogy ezt meg fogjátok bánni. Hogyhogy, miért? – kérdeztek vissza. Azért – mondtam –, mert a két fedőlap közötti képeken, az irodában játszódó jelenetekben a falon Ceaușescu képe van. Jó nagy káromkodással távoztak, majd másnap letiltották a filmet. Ezért kellett annyit várni a bemutatójára.
– Az Egy lány könnye (O lacrimă de fată) Cannes-ban szerepelt, a Kölyök (Piciu) Avelinóban az Olasz Neorealista Filmfesztivál nagydíját hozta el. Sikeres voltál, mégis elhagytad az országot… Miért hoztad meg ezt a döntést? – Mert a viszonyom az országgal ellehetetlenült: minden filmem le volt állítva. Minden filmemnek volt egy szűk körben tartott bemutatója, majd aztán eltűntek. És megsúgta valaki, hogy tulajdonképpen „fent” már megbeszélték, döntés született, és én ebben az országban többet filmet nem készíthetek. Mit lehet erre mondani? Erika (Józsa Erika, a bukaresti televízió magyar adásának szerkesztője és bemondója, Demián József felesége – szerk. megj.) munkahelye megszűnt, a magyar adástól a rádióhoz került, de folyton be-beszóltak neki, hogy jobb lenne, ha több Ceaușescu-idézetet használna a műsoraiban. Én egészen eddig a pillanatig nem akartam elmenni. Mindig azt mondtam, hogy én megtaláltam a helyem, vagyis amíg megengedik, hogy filmet készítsek, nem megyek. Mert nincs miért, hiszen azt csinálhatom, amit szeretek: alkothatok. Szegénység ugyan volt, de nem gondoltam sosem azt, hogy a világon máshol nincs szegénység. Aztán mégis indulnunk kellett. Egy hosszú – és helyenként furcsa – történet végén kijutottunk Ausztriába. Egy évet töltöttünk a lágerben, ahol döntenünk kellett, hova tovább. Amerikát nem akartuk, Kanada nem fogadott, és így Ausztrália lett a végállomás.
Ausztrália, az új haza
– Hogy lehet boldogulni Ausztráliában idegenként és nyelvtudás nélkül? – Hát… az elején sűrűn mutogattunk, igyekeztük megtanulni a nyelvet, és kerestük azt az állást, amelyből megélhetünk és felnevelhetjük hároméves fiunkat. Erikával együtt vagy négyszáz levelet írtunk különböző cégeknek, hogy itt vagyok, ez a múltam, ilyen és ilyen sikereket értem el és munkát keresek. Senki nem válaszolt. Bár volt fedél a fejünk felett, és volt, mit ennünk, de nagyon szerettem volna dolgozni. Azt jó előre megmondták, arról ne nagyon álmodjam, hogy valaha is filmet készíthetek. Ezt hajlandó is voltam elfogadni, mert azt mondtuk, nem azért megyünk Ausztráliába, hogy azt folytassuk, amit itthon elkezdtünk, hanem hogy kezdjük teljesen újból. Egy szép nap Erika azt mondta, ne az újság utolsó lapjait nézzük, ahol a munkahelyeket ajánlják, hanem az első kettő-hármat, ahol a múzeumi igazgatót és cégvezetőt keresik. Csodák csodájára ott hamarosan megtaláltuk az Australian Film, Television and Radio School, azaz az ausztrál filmfőiskola hirdetését, melyben az operatőri szakra tanszékvezetőt kerestek. Angolul nem beszéltem, de elküldtem az elért legjelentősebb eredményeim listáját, nemsokára pedig jött is egy telefonhívás, hogy menjek ki a repülőtérre, vegyem át a jegyet, és menjek Melbourne-ből, ahol éltünk, Sydney-be, s jelentkezzem a versenyvizsgára, ami egy interjú lesz. A vizsgáztatóbizottsággal németül és franciául próbáltam megértetni magam, és szerencsémre nem voltak elutasítóak, mert páran maguk is hasonló háttérrel rendelkeztek. Volt köztük spanyol és dél-afrikai, és a többiek sem voltak a betokosodott ausztrálok. Két és fél órát beszélgettünk olyasmiről, hogy ismerem-e az orosz vagy szovjet irodalmat. Igen – mondtam –, és soroltam a könyveket és a filmeket is. Hát a dél-amerikaiakat? Soroltam azokat is, az olaszokat és az angolokat is! Te honnan tudsz mennyit? Olvastad és láttad? Romániában? Nagyon meglepte őket, hogy Bukarestben mi mindent tanultunk. És igaz is, tényleg nagyon komoly iskola volt akkor. Mi nem csak akkor tanultunk, amikor az órák voltak, hanem egyfolytában. Ha tehettük, éjjelt-nappalt a vetítőben töltöttünk, és filmet film után vetítettünk. Tehát tulajdonképpen magunkba szívtuk mindazt, amit láttunk, és hát fiatalon nagyon könnyen átvettünk minden jót és érdekeset, és ez nagyon sokat számított… Nem én kaptam az állást, hanem egy amerikai. Azt mondták, ha beszélném a nyelvet, biztos engem választanak, de így nem tehették. Nahát, ez van – mondtam, és hazamentem. Rövid időre rá visszahívtak, mert aki megkapta, az mégsem vállalta a feladatot. Nagyon sokat jelentett számomra, hogy – utólag kiderült, 104 jelentkező közül – mégiscsak engem választottak! Hét és fél évig dolgoztam ott, és úgy érzem, nagyon sok mindent megváltoztattam, sok mindent, sok újat hoztam be az ausztrál filmművészeti képzésbe.
– Diákjaid közül kik váltak elismertebbé, híresebbé? – Dion Beebe az Egy gésa emlékirataiért Oscar-díjat, Warwick Thornton pedig Camera d’Ort kapott a Sámson és Deliláért, de rajtuk kívül még akadnak olyanok, akik Velencében kaptak elismerést vagy Amerikában lettek sikeres operatőrök.
– Nevedhez fűződik a 2000-ben Sydney-ben rendezett nyári olimpiai játékok hivatalos filmjének főoperatőri munkája is. Hogyan és mennyit dolgoztatok rajta? – Hatalmas feladat volt. Az olimpia előtt négy évig követtem minden sporteseményt, a stadionok felépülését. Követtem az olimpiai láng útját, Erikával együtt, aki szintén benne volt a munkában. Az olimpiai játékok alatt tizenhat csapattal forgattunk. A megbízatást Amerikából, a sport-dokumentumfilmek legnagyobb rendezőjétől, Bud Greenspantől kaptam, akinek a nevéhez fűződik 1948-tól valamennyi olimpia hivatalos filmje.
– Ausztrál játékfilmek készítésében tudtál részt venni? – Vettem részt ausztrál film készítésében, lett volna többször is lehetőségem, de nem éltem az alkalommal, mert nagyon zavart, mennyire az amerikai hatás alatt állnak, amit én egyáltalán nem kedveltem. Kiderült, hogy nem csak én érzek így. A világhírű operatőr, Robby Müller mesélte, hogy amikor ő egy amerikai filmen dolgozott, a főszereplővel nem beszélhetett: ha valamit közölni szeretett volna, a megfelelő személynek kellett szólnia, aki beszélhetett a sztárral, és az továbbadta, amit mondott. Így miként tud párbeszédet folytatni két alkotó ember? Én inkább a saját filmjeinkre koncentráltam, ahol teljes alkotói szabadsággal rendelkeztem, Erikával több mint száz dokumentumfilmet készítettünk az évek során.
Mi történik éjjel a város utcáin?
– Ennyi idegenben töltött év után hogyhogy ismét itthon forgattál filmet? – Távol éltem Romániától, de próbáltam folyamatosan tartani a kapcsolatot a magyar és a román filmes szakmával is, sőt, számos mesterkurzust tartottam az egyetemisták számára. Ezért az, hogy a mostani román új hullám atyja, Cristi Puiu és felesége, Anca Puiu felhívott, nem lepett meg annyira, az viszont igen, hogy azt kérdezték, készítenék-e a produkciós cégükkel filmet. Természetesen, azon nyomban igent mondtam – miért mondtam volna mást? –, ám amikor azt mondták, arról készíthetek filmet, amiről akarok, nagyon nehéz feladat elé állítottak. Erikával tanakodtunk, és arra a következtetésre jutottunk, hogy mindegyik kész forgatókönyvemnek megvolt és el is múlt a maga ideje. Újat kell írni, mait. Volt egy ötletem azok között, amiket gyakran az egyetemistáimnak adtam a filmjeikhez, és amit mégsem adtam oda, hanem félretettem magamnak. Ebből lett az Éjjeli őrjárat. Az alapgondolat így szól: eljön egy idő, amikor minden véget ér. Telefon, kocsikulcs, iratok nélkül indulsz tovább. Még a ruha, amelyet viselsz, az sem a tiéd, és rejtély, hogy mindez hová vezet. A film azokról szól, akikkel ez már megtörtént. A forgatókönyvírás nálam nem papíron, hanem a fejemben történik. Csak akkor írom le, amikor teljesen készen van. Ráadásul Erikától előre kértem a zenét, mert én zenével azonosítom a hangulatokat, ihletet merítek belőle. Hosszas próbálgatás után meg is találta azt a hangulatot, amit kerestem, így a zene hamarabb megvolt, mint az írás. A neheze azonban még ezután következett. Nyolcszor tettük meg a borzasztó fárasztó utat Ausztráliából, hogy meg-meglendítsük az akadozó produkciót. Sikerült bevonnunk magyar koproducerként Kántor Lászlót. Végre 2019-ben megtörtént a forgatás. Az utómunkálatok Budapesten zajlottak, amikor beütött a világjárvány. A munkát Sydney-ből interneten irányítottuk tovább. 2021-ben elkészült a film, Budapesten be is mutatták, de a járvány miatt mostanáig húzódott a romániai bemutató. A sajtóban túlnyomórészt jókat írtak. Összességében elégedett vagyok az Éjjeli őrjárattal, és annak nagyon tudok örülni, hogy a színészek is úgy nyilatkoztak, megérte, hogy áldozatot hoztak annak érdekében, hogy részt vehessenek a filmben.
– Nyolcvanévesen is energikusnak, tettre késznek látszol, szóval nem túlzás megkérdezni: mi lesz a következő munkád, mert, ugye, lesz? – Én egyelőre nem tettem le a lantot, és úgy érzem, nem is leszek soha a szó szoros értelmében vett nyugdíjas, megvalósításra érdemes ötletem több is lenne – folyamatosan forog valami a fejemben –, de a következő film elkészítése már nem csak tőlem függ, hanem családomtól is, és attól is, hogy találunk-e olyan forrást és olyan lelkes csapatot, amiből és akikkel úgy dolgozhatom, mint szeretném.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
