A közösségi média felületei számtalan célra használhatók, mindannyian tapasztaltuk már a jótékonykodási lehetőségeit, a hírterjesztést, az információkérést, rokonkeresést vagy egyszerűen csak az élménymegosztásokat. A Romkat erdélyi hírportálon Dénes Gabriella arra hívja fel a figyelmet, mennyire érdemes csínján bánni a kereszténynek tűnő megosztásokkal.
Komoly probléma, hogy sokaknak nem elég mélyek a digitális ismereteik, de ennél „sokkal nagyobb gondnak tekinthető viszont, hogy sokak kritikai érzéke nem elég fejlett, legalábbis ami a digitális tartalmakat illeti – nem tudják megkülönböztetni, hogy mely felületek azok, amelyek valóban híreket közölnek, és melyek azok, amelyeket legfeljebb véleménynek fogadhatnának el”. Sokan kritikátlanul elfogadják azt, ami fent van a neten. „Innen pedig már csupán féllépésnyire van a számtalan összeesküvés-elmélet, amely szerint az oltásokkal, a repülőgépek kondenzcsíkjaival vagy éppenséggel a rádióhullámokkal akarnak megszabadulni az emberiség javától. Ilyen kontextusban pedig nincs az az észérv, tanulmány vagy cikk, amellyel lehetne cáfolni az elhangzottakat, mert pont ezeket tekintik falsnak, és a közösségi médiában X. Y. által leírtakat helyénvalónak. A források megkülönböztetése és az utánajárás tehát hiányzik, miközben a Facebook-algoritmus pedig könnyen tanul, és a fogyasztott tartalmakhoz hasonlóakkal bombázza a felhasználót, aki tehát igazolva látja magát, hiszen több helyről is olvasott erről vagy arról a témáról.” (…)
Ilyen körülmények között nem csoda tehát, hogy a már messziről is egyértelműen átverésnek látszó tartalmak is népszerűek, igaznak elfogadottak. Gondoljunk csak az irreálisan nagy méretű terményekre, a gyanúsan tökéletes homokból épült szobrokra vagy az egymáshoz megszólalásig hasonló testvérekre, nem beszélve a régen és most típusú fotókra, és hab a tortán: a sérült, többnyire végtaghiányos fotó mellé odaszúrt érzelmi zsarolós szövegre (tipikusan: ma van a születésnapom, de senki nem köszönt fel). Hogy pontosan mi az, ami miatt csont nélkül hihetőek ezek a képek? Talán az erős érzelmekre hatásuk? Részint az emberek elhagyatottságérzését aktiválják (hiszen élete folyamán ki ne érezte volna magát így), részint pedig az ártatlansághoz társított kliséinken keresztül mozgatják a „lájkreflexeinket” (gondoljunk a beteg kisgyerekek, szenvedő kisállatok képével operáló bejegyzésekre és az alattuk lévő kommentáradatokra).
De mi motiválhat akkor, amikor Jézus az egymásra megszólalásig hasonlító ázsiai stewardessek körében pózoló képhez írunk tömegesen áment? Mi mozgathat akkor, amikor egy rossz helyesírású, szintén érzelmi zsarolással dolgozó („ha te is hiszel, megosztod / írj áment”) képet osztunk meg ész nélkül? Hol van a józan eszünk ilyenkor? Vagy tényleg annyira meseszerű, sci-fi, amit hitünkről gondolunk, hogy egyébként teljesen belefér egy ilyen deepfake (szó szerint: mély átverés) képen szereplő látvány igaznak elfogadása? Miért gondoljuk jónak, ha egy emocionálisan szorongató felütéssel osztjuk meg a Miatyánkot vagy egyéb imát? Ezek szerint ez a normális kommunikáció, otthon is így beszélünk egymással? Ha pedig a válaszunk erre nemleges, akkor miért tartjuk rendben lévőnek azt, hogy a közösségi médiában így viszonyuljunk másokhoz?
Ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni a Romkat cikke, amely szerint a Facebookot elárasztó hamis „vallási” képek és tartalmak ellen úgy védekezhetünk a legjobban, ha leporoljuk hittanórai ismereteinket, gondolkodunk, de legfőképpen: nem írunk áment és nem osztjuk meg ezeket a furcsa posztokat. Beszélgessünk erről a családban, főleg az idősebbekkel, de nem csak velük.
Sajnos az említett magatartás kialakulását nagyban gátolja az utóbbi néhány évben elharapózott rossz szokás, hogy minden vallásinak tűnő tartalom alá előírásszerűen áment vagy összetett kezet mímelő, villogó gifeket „kell” kommentálni.
A teljes cikk ITT olvasható.
Forrás: Romkat.ro
Fotó: Facebook
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
