Margit néni édesanyja, Józó Erzsébet 1963 októberében teljesen véletlenül, pulykái legeltetése közben bukkant rá az ezerötszáz éve a föld mélyén nyugvó aranykincsre. A leletet megvizsgáló muzeulógus szerint az „arany korának” is nevezett 60-as években ez a solidusegyüttes az évezred leletének számított. A szikáncsi kincs ügye nemcsak előkerülése miatt példátlan, mivel néhány nappal a megtalálása után azt be is jelentették, így a kelet-római császár adóként Attilának küldött aranyérméi a nemzet tulajdonába kerülhettek.
„Lányom, ránk tekintett a Jóisten! Találtunk egy csomó kincset!” – Margit néni ma is boldogan emlékszik vissza arra a napra mikor édesanyja e szavakkal fogadta őt a Hódmezővásárhelyhez közeli tanyán. Szikáncs 1963. október 21-én beírta magát a történelembe, a kincslelet útja azonban még sok kitérőt tartogatott. Margit néni visszaemlékezése szerint még aznap este összeültek, s megegyeztek abban, hogy felviszik a kincset a Magyar Nemzeti Múzeumba.
Beszolgáltatták az „évezred leletét”
A súlyos teher nem csábította el a szikáncsi családot, ahogy Margit néni mondja, az édesanyja nem volt pénzéhes, egy petákot sem tartottak meg a kincsből. Szegények voltak, mégis megvolt mindenük. Margit néni férjével így vonatra szállt s néhány érmet magukkal vittek, hogy bemutassák a szakembereknek. Ahogy mondja, másnap már „le is rohantak a régészek” Szikáncsra. Korek József, a múzeum igazgatóhelyettese és Bíróné Sey Katalin muzeulógus volt az első két szakértő, akinek Józó Erzsébet megmutatta az elrejtett kincs helyét. Nincs mit kertelni, Bíróné úgy fogalmaz, nem volt ehhez fogható kincslelet, éppen ezért az évezred leletének tekintették a római pénzeket.
A numizmatikus elmondta, a 430-as években 750 font arany volt a béke ára, 440-ben azonban Attiláék újra emelték a rómaiak adóját, pontosan 2100 fontra. Hogy megértsük a szikáncsi aranylelet súlyát – pontosabban értékét – a Bíróné Sey Katalin elmagyarázza: egy font 72 db solidust tartalmaz. A szikáncsi kincs 1439 aranyérméje jó húsz fontot tesz ki, ami úgy egy százaléka lehetett a hunok által beszedett adónak. Ez az egy százalék mégis tetemes összegnek számított. Tóth Katalin a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum régésze elmondta, akkoriban egy solidusért közel száz napot kellett dolgoznia egy mezőgazdasági munkásnak. A kor embere, ha el szerette volna költeni a kincslelet egyetlen tallérját, azért nagyjából 88 kg marhahúst vagy egy hektoliternyi bort vásárolhatott volna.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
