Attila a tuniszi légtérben

Attila a tuniszi légtérben

Múlt pénteken nagy várakozással indultam utamra, mert aznap kezdődött a könyvfesztivál. Gondoltam, csak történik valami jó.

Történt is, mindjárt reggel! A házunkhoz közel található szelektív hulladékgyűjtőben találtam egy Móriczot. A Légy jó mindhalálig évszám nélküli, de végül is később kiderült, hogy 1939-ben megjelentetett kiadása volt. Ez még hagyján, de a címlapján egy gyönyörű, angyalszerű fiúcska megszeppent, figyelő arca néz ránk. A belső címlap hátoldaláról ki is derül, hogy ez egy Botticelli-kép alapján készült, Filo (azaz Fischer Ilona) rajza. A művésznő Münchenben tanult, és már Németországban is híres plakáttervező volt, miután pedig hazatért, itthon kezdett könyvillusztrációval is foglalkozni. A Botticelli-kép a Sixtus-kápolnában található, 1480–81-ben festette a mester; az óriásfreskó az óramutató járásával ellenkezőleg olvasandó, hiszen az egyiptomi Mózes ifjúkori megpróbáltatásait foglalja össze az akaratlan gyilkosságtól a házasságon át a csipkebokorig és az Egyiptomba való visszatérésig. Jobbra tőle látható kisfia; az ő arcocskájából lett Nyilas Misi. Ez nekem különösen tetszett, hiszen Filo a Magyar Kommunista Párt leghíresebb és legtöbbet foglalkoztatott plakáttervezője lett később, nyilván feledtetni kellett a vatikáni kisiklást. A példány egykori tulajdonosa a nevét is beírta, valamint könyvjelzőként betett egy 1970. március 31-éről származó állatszámlálási kérdőívet a kötetbe. Nem tudom, hogy volt-e benne szándékosság, de pontosan a 26–27. lap között található, ahol Misi pakkot kap. A diáktársaival való beszélgetésben szerepel egy csikó és egy liba is: akárcsak az állatszámlálási kérdőíven. („Előhasi üsző 7 hónapos vemhességtől” szerencsére a regényben nincs, csak a nyomtatványon.)

A nap nemcsak jól kezdődött, hanem jól is fejeződött be, ugyanis este kaptam ajándékba egy igazi könyvritkaságot. Ez pedig nem volt egyéb, mint Pyrker János László magyarországi német költő és főpap 1819-ben megjelentetett eposza, a Tunisias, mégpedig Udvardy János Budán 1839-ben megjelentetett magyar fordításában. Úgyhogy rögtön nekiestem a 12 énekes hőskölteménynek, és egy idő után elkezdtem kicédulázni. Először csak akkor csináltam jegyzeteket, amikor egy-egy szép helyre vagy különösen zengzetes hexameterre találtam, mivelhogy az Orczy László gróf szolgálatában álló fordító – egyébként mérnök – szerette a ritka tájszavakat, ezért időnként csak szótár segítségével tudtam megállapítani, hogy például a „csárma” szó nem egyéb, mint lárma vagy lármás. Ám az V. Károly császár 1535-ös diadalmas tuniszi hadjáratáról írt mű még az ilyen szótárlapozgatást is megéri, mert a derék mérnök igen sokat tanult Czuczor, Vörösmarty és Horváth Endre versművészetéből.

Ha Pyrkerről van szó, az embernek mindig Vörösmarty, Bajza és Toldy Ferenc jut eszébe, akik kiutálták őt a magyar irodalomból. Szerb Antal Kazinczy alkonyáról szólván írta arról a két rettenetes Vörösmarty-epigrammáról, amelyet a költő egy meg nem nevezett idegenszerű poéta ellen írt, hogy a szarkazmusban is verhetetlen Vörösmarty gúnyát Pyrker is magára vehette meg az őt kedvelő és fordító Kazinczy is. Ennek megfelelően aztán történészek és irodalomtörténészek egyaránt elismerték ugyan minden pozitívumát, tehát hogy a német irodalom legnagyobbjai is elfogadták valódi költőtársként, és hogy milyen érdemeket szerzett mecénásként és jótevőként, de másnak, mint sikeres Habsburg-imádónak, nemigen akarták láttatni.

Pedig nemcsak Virág és Ányos tanítványa volt, és az anyanyelve is magyar, bár ősei Tirolból jöttek a Dunántúlra, hanem igenis szerette a magyarokat. Ennek két bizonyítékát is szolgáltatja a Tunisias. Mind a kettő rendkívül furcsa, de végül is talán megmagyarázható. Az egyik az, hogy a nemzetközi keresztény seregbe a spanyolok, olaszok, németalföldiek, portugálok, németek, osztrákok és csehek mellé beállít egy vitéz és győzhetetlen magyar seregrészt is, amelyet ráadásul egy akkor már rég elhunyt hős vezérel, Hunyadi János unokája. Idézem a 3. énekből, az eposzi seregszemléből, ahol a csehek után következünk:

Ezt követék a hős Magyarország küldte leventék
Kik délceg paripán büszkén szagúldva,
S vaskos markukban ragyogó kardot suhogatva,
Mint nyilazó villám úgy csapják földre az ellent
Waldstein vitte amazt (ti. a cseh vitézeket – Sz. L.) – ezeket Hunyadink unokája
A csatatérre, ki megmentette egész Európát,
És lealázá a Törököknek durva hatalmát.

Bizonyos töprengés után rájöttem, hogy Pyrker nem kevesebbet tett, mint hogy a szintén V. Károly alatti egyik leghíresebb háborúból, az 1546–47. évi schmalkaldeni hadjáratból helyezte át Afrikába a báró Nyáry Ferenc által vezetett magyar huszárok fergeteges győzelmét, mely eldöntötte a háborút, és amelyre V. Károly haláláig nagyon nagy szeretettel emlékezett vissza. (Híres történelmi személyiségek mellé, mint a császár vagy Doria tengernagy, kellett neki legalább olyan híres vagy még híresebb magyar, ez pedig nem lehetett más, mint Hunyadi unokája.)

De ez még csak hagyján. A pap költő megújította az eposzi gépezetet is. A pogány görög–római istenvilágot nem alkalmazhatta, mert szakított a reneszánsz és barokk kori allegorizálással, amellyel nyugodtan lehetett mondjuk Júnót vagy Cerest mondani Szűz Mária helyett.

Ezenkívül teológiailag helytelennek találta azt a megoldást, amely Miltoné és Klopstocké, bibliai angyalokat s ördögöket alkalmazva a jó és a rossz oldalon. Ehelyett egészen szokatlan módon – ráadásul Jób könyvére, valamint Szent Pálnak az efezusiakhoz írott levelére támaszkodva – úgy gondolja, és ezt az eposz második kiadásának előszavában meg is írta, hogy az elmúlt korok híres történelmi személyiségeinek lelkei nagy tömegben kóvályognak a levegőben ég és föld között, és ahol lehet, beavatkoznak az éppen folyó történelembe. Itt például a kalózkirály Hajreddin oldalán harcol Mohamed és Attila, V. Károly oldalán pedig Regulus és Hermann, azaz egy önfeláldozó római és egy Rómát legyőző germán. A végén persze az Úr leküldi Éloá nevű szeráfját, aki az egész árnygyülekezetet elhessegeti. Ám azért ők is tanulnak valamit, mert a végítéletig nem dől el a költő szerint a sorsuk, hanem légi szellemként végig a tisztítótűzben tartózkodnak.

Ez pedig nem egyéb, mint az Órigenész által kidolgozott híres tan arról, hogy a világ végéig még az ördög is megtér. Görögül úgy hívják ezt a tanítást, hogy apokatasztaszisz pantón, vagyis mindennek a helyreállítása. Sok régi eretnek és filozófus, valamint modern költő vallotta, köztük Leibniz vagy Baudelaire.

Be is tiltotta annak idején Verseghy készülő fordítását az egyházi cenzúra, ezért maradt a mérnökre. Tehát megnyugodhatunk: Pyrker nemcsak a magyar vitézséget szerette, hanem még Attilát is beíratta ideológiai továbbképzésre.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 30.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »