Jézus örömhírt hirdetett: minden ember meghívást kapott az Istennel való bensőséges életre, a Szentháromság szeretetközösségébe való bekapcsolódásra. Az egész emberiség (analóg értelemben: az egész teremtett világ) ígéretet kapott, hogy részese lehet Isten szentségének, szeretetközösségének – fogalmaz Cs. Varga István.
A XVI. Ars Sacra Fesztivál rendezvénye a Szent István-bazilikában 2022. szeptember 19-én. MTI/Szigetváry Zsolt
Óriási szükség van arra, hogy vészterhes világunkban létünk szakrális dimenzióját, keresztény kultúránk, művészetünk szakrális értékeit jobban megismerjük, lehetőségeink szerint felmutassuk: nyilvánosan is megvalljuk. Bibliai parafrázissal szólva: célunk, hogy a háztetőkről is hirdessük – vallja Cs. Varga István irodalomtörténész. Őt kérdezte a Gondola.
– 1994-ben jelent meg az Ars sacra fogalmát magyarul megnevező/honosító Szent művészet című könyv, melynek Ön szerkesztője és társszerzője. A múlt évezred utolsó esztendejében, 2000-ben a Szent művészet II. című könyv látott napvilágot, amelynek már egyedül Ön a szerzője. Mit jelent ez a jelzős és jelzett szókapcsolat? Mit jelent az ars és mitől lesz sacra?
– A XVI. Ars Sacra Fesztivál – 2022. szeptember 17-25-e közt zajló – rendezvényeinek jelentőségét hangsúlyozva Dragonits Mártának, az Ars Sacra Alapítvány elnökének a Gondolában megosztott gondolatait folytatom, a magam kutatási, ars sacra/szent művészet, literatura sacra, lyrica sacra területéről vett példákkal…
A Bencés Regula első szavai intelmek: „Hallgasd meg, ó fiam, a mester parancsait és nyisd meg szíved ajtaját, fogadd a jóságos atya intéseit készségesen, és tettel teljesítsd.” Sosem volt könnyű, a szekularizáció és profanizáció jelenkori világában pedig igencsak nehéz egzakt módon megfogalmazott választ adnom. Irodalomtörténész tanárként a fogalmak körülírásával próbálkozom. Kiindulópont: hit a szóban… Persze, abban is hiszek, hogy Isten malmai, ha lassan is, de biztosan őrölnek…
– Hogyan foglalhatók össze a latin ars jelentéskörei?
– Az ars sacra fogalmi definiálásának nehézségeit érzékelteti Bánhegyi B. Miksa Ars sacra című tanulmányában: „Soha nem volt könnyű, főleg a képzőművészetek területén, egzakt módon meghatározni, hogy mit értünk ezen a fogalmon: ars sacra, szent művészet. De különösen nehézzé vált ez korunkban, amikor a szekularizáció és profanizáció következtében a művészetek kivonták magukat az egyház gyámkodása alól (szekularizáció) s az egyes művészeti ágakon belül a természetfölötti, a misztérium meghátrált az anyag, az immanencia és a racionalizmus előtt (profanizáció). Nehéz elhelyezni az egyházi vagy vallásos művészeteket, ezek alkotásait a művészetek egészében; sőt sokszor felvetődik az a kérdés is, vajon nem áll-e a vallásos művészet teljes egészében az igazi művészetek világán kívül…”
A vizsgált témakör legfőbb jellegzetességét hordozó szakrális (sacrum) és a köztudatban ennek ellentétes fogalompárjaként szereplő, közismertebb profán (profanum), vagyis a szent és (e)világi fogalompár ősidők óta szerepel az emberiség szókincsében. A köznapi nyelvhasználatban ezeknek a szavaknak az alkalmazása nem szokott komoly problémát okozni, bár nem mindig könnyű elkülöníteni a szent és profán jelleget, éppen ezért mindkét alapfogalom értelmezésére szükség van.
A XVI. Ars Sacra Fesztivál keretében megrendezett tárlat. MTI/Mónus Márton
Az ars sacra jelzős szószerkezetben az ars görög megfelelője, a techné, többértelműsége (poliszémiája) igen gazdag jelentéstartalmú, mert a különböző beszédhelyzetekben és szövegösszefüggésekben más és más jelentés kapcsolódhat hozzá. (Nemcsak a nagyszótárak, hanem a középszótárak is, több tucat jelentést sorolnak fel.) Legtágabb értelemben az ars jelenti mindazt a testi és szellemi készséget, jártasságot, képességet, az alkotások összességét is jelenti – a gyermeknemzéstől a művészi alkotásig –, amely valamilyen emberi tevékenység eredményeképpen létrejött. Aki ebben az értelemben létrehoz valamit, azt artifexnek, vagyis művésznek, alkotónak, kézművesnek, tudósnak stb. nevezzük. A szakrális melléknév és a szakralitás főnév jelentése: isteni, szent; hitünkből fakadó, vallási, természetfeletti eredetű.
Az ars főnév a köztudatban a költői hitvallást jelentő ars poetica megnevezésből sokaknak ismerős. Az ars görög megfelelője a rendkívül gazdag, sokrétű jelentéstartalmú techné, amely mindazt a testi-szellemi készséget, jártasságot, munkát jelenti, amely valamit létrehoz: kézügyességet, kézművességet, ipart, művészetet, tudományt – a gyereknemzéstől a holdrakétáig. Az ars az alkotások összességét is jelenti, átvitt értelemben kifejezi az alkotóban és minden emberben meglévő tulajdonságot, tevékenységi módot, még a csalárd, rosszra irányuló praktikákat is.
Nyelvünkben a szent abszolút erkölcsös, tökéletes, jó jelentésben köznyelvi fogalom. A latin sanctus, sacer, a görög hagiosz, a héber qádós (kados) szavak jelentése: szent. (Eredetileg csak érzelmi többletre utaltak, nem foglaltak magukban semmilyen erkölcsi többletet.) Például a szentély értelemben használt fanum szó a fari (mondani, ünnepélyesen kijelenteni) igéből származik: szakrális szertartással, „szavakkal meg- és kijelölt területet” jelent. (Hasonlóan a templum főnév etimológiájához, amelynek alapigéje, a temno „kihasítani” jelentésű.) Olyan helyet jelöl, amelynek az erre hivatott pap kijelölte a határait. A fanumon kívül eső, azt „megelőző” terület volt a „pro fanum” (profán), ahol a szertartások idején a be nem avatottak állhattak. (Ehhez hasonló a jeruzsálemi templom épületkomplexumában a „népek udvara”.)
A magyar nyelvben is meglévő szakrális jövevényszavunkban a sacer/sacra/sacrum melléknév eredeti alapjelentése: elhatárolás. Ez a határ azonban – szemben azzal, ahogy a mai közbeszédben a szent szót általában használjuk – nem erkölcsi kvalitások között húzódik, nem a jót választja el a rossztól, hanem a rendkívülit a szokásostól. Ebben az értelemben a sacer az isteneknek szolgáló pap, de sacer a kitaszított bűnös is, akin az istenek haragja van. A sacer ellentéte egyrészt a fentebb körülírt profanus (ami kívül esik a szentség szféráján); másrészt a publicus, vagyis az, ami nem az isteneké, hanem a népé. Végül ugyancsak ellentétben áll vele a fas, amely „mindannak foglalata, ami az isteni szférából az ember számára hozzáférhető, aminek érintése kijelentés (fari) által megengedett. Ebből a szóból ered a sacerdos: a pap.
A sacer számos jelentést foglal magában. A szent elsődleges jelentése: Istennek szentelt, felajánlott hely, személy, tárgy stb. Ha alvilági istenekhez kötődik a hely, személy, tárgy, akkor átkozott. Az egyetlen szóban két, egymással ellentétes jelentésre példa a műveltségünk alaprétegéhez tartozó Szophoklész-definíció: „Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb” (Trencsényi-Waldapfel Imre ford.) – „Πολλὰ τὰ δεινὰ κοὐδὲν ἀνθρώπου δεινότερον πέλει.·Antigoné, 332–333) A δεινός/δεινὰ (deinosz/deina) többértelmű ógörög melléknév, pozitív és negatív fogalmi teljességet érzékeltet. Hasonló, mint a latin sacer, szent, ha az égiekre vonatkozik, átkozott, ha az alvilágiakra. Számos magyar és külhoni fordító csodálatosnak értelmezi, pedig „szörnyű”-t is jelent. Ezért a szophoklészi költői definíció Ratkó József fordításában: „Sok szörnyű csodafajzat van, / s köztük az ember a legszörnyebb.” (Márai Sándor szerint: Szophoklész hőseinek sorsuk volt, a mai tragédiáknak csak cselekményük.)
Az Egri Érseki Palotában 2022. szeptember 17-én. MTI/Komka Péter
A történetileg későbbi eredetű sanctus szó túllép a sacer és a profanum archaikus dichotómiáján, és a jó és a rossz különbözőségére teszi a hangsúlyt. Ebben az értelemben a szent már egyértelműen olyan valóságra vonatkozik, amely az isteneké.
– Az Ószövetségben mit jelent a „szent” mint jelző és főnév? Milyen jelentésrétegei, árnyalatai vannak ennek a mélységekig titokzatos szónak?
– Az Ószövetség „szent” szavának, kifejezésének eredete valószínűleg a kadad szó, amely annyit tesz: levágni. Innen származik a köznapitól való elkülönítés, elhatárolás gondolatköre, amely rokonítható a latin sacerrel.
A zsidó vallásban a nép szent voltából következik, hogy az istentiszteleti rendet is szigorú szabályok irányítják, és aprólékos rendelkezések írják le a szent tárgyak kinézetét, illetve elkészítésük módját. Ez vonatkozik elsődlegesen a frigyládára és a szentélyre, de Isten kifejezett szándékára vezetik vissza a liturgikus ruhák és egyéb kellékek külalakját is. Ennek alapján nevezhető szentnek – hivatalánál fogva – a főpap, illetve a papság egésze.
A kiválasztás indokolja, hogy Isten elvárásokat támaszt népével szemben. Számukra bizonyos viselkedésformákat követelményeket ír elő, másokat pedig megtilt. Ez a Törvény (Tóra), melyet Isten szerető gondoskodásból adott Izrael népének. A „Legyetek szentek” a Törvény megtartására vonatkozik. Személyre szólóan lebontva szent az, aki megtartja a Törvényt, és annak a népéhez tartozik. A későbbi zsidó szakirodalomban mind gyakrabban felbukkan az a gondolat, hogy Isten nem elégszik meg a Törvény betű szerinti betartásával. A prófétáknál gyakori motívum: Isten előtt utálatosnak nevezik a nép (Isten által rendelt!) áldozatait, mert kiürült rítus csupán, mely mögött nincs ott a szív odaszánása, a személyes elkötelezettség. Ez a gondolat vezet el a szentség morális és individuális értelmezéséhez, amely az Újszövetségben bontakozik ki.
– Mit jelent, hogyan alakult a „szent” jelző és főnév fogalma az Újszövetségben?
– Egy igehellyel, Isten szavával felelek: „Valóban szent vagy, Istenünk, és méltán dicsőít téged alkotásod, az egész teremtett világ, mert Fiad, a mi Urunk, Jézus Krisztus által, a Szentlélek erejével éltetsz és megszentelsz mindent.” A kereszténység központi hittétele, hogy Isten Jézus Krisztusban teljes önmagát odaadta a világnak. Jézus kereszthalálakor a Templom szentélyt leválasztó függönye kettéhasadt (Mt 27,51), vagyis megszűnt a különbségtétel szent és profán között.
Jézus örömhírt hirdetett: minden ember meghívást kapott az Istennel való bensőséges életre, a Szentháromság szeretetközösségébe való bekapcsolódásra. Az egész emberiség (analóg értelemben: az egész teremtett világ) ígéretet kapott, hogy részese lehet Isten szentségének, szeretetközösségének. Az Újszövetség lapjain az ígéret olyan képekben jelenik meg, mint a királyi menyegző vagy az új Jeruzsálem.
Az eljövendő egyetemes szentség jele a világban a Jézusban hívők közössége: az egyház. Az egyház ilyen minőségében ontológiailag szent, függetlenül az egyháztagok konkrét cselekedeteitől, és természetesen a szentség állítása ebben a szövegösszefüggésben nem jelenti a tökéletesség állítását, mert a földi egyház is emberekből áll.
Cs. Varga István.
Az egyház szentségéből következik, hogy keresztény értelemben az egyes hívők is szentnek nevezhetők. Számos újszövetségi irat tanúskodik erről a szóhasználatról, amely szerint a „szent” a „keresztény hívő” szinonimája. Pl.: „Pál és Timóteus, Krisztus Jézus szolgái, mindazoknak a Krisztus Jézusban hívő szenteknek, akik Filippiben vannak, püspökeikkel és diakónusaikkal együtt: kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól” (Fil 1,1–2). Azonban már a kezdetektől megjelenik az erkölcsi követelmény is: ha valaki szent (hívő), akkor viselkedjék is szenthez méltóan.
– Tanár úr szereti a szó- és titokfejtő etimologizálást, a szavak szótörténeti fürkészését. Szívesen forgatja a Czuczor–Fogarasit is?
– Már győri bencés gimnazista diákkoromtól fogva. Azóta érzem, mit jelent a docta ignorantia, a tudós tudatlanság. Mennél többet tudunk, annál jobban látjuk, érezzük, mi mindent nem tudunk… A Czuczor–Fogarasi nagyszótár szerint a szent szavunk: „Eredetre nézve közönségesen a latin sanctusból módosultnak tartják, közel jár hangokban is az ugyancsak a latinból származó franczia saint szóhoz, a szláv nyelvekben szvieti, szväti, szvati stb.; azonban figyelmet érdemel, hogy ez csaknem ugyanezen alakban a zent vagyis azon ős nyelvben is eléfordúl (…) (A mongolban is szain (főnév és melléknév jó, szép, nemes jelentésű.) gyakran használtatik jelzőül a vallásos és isteni dolgokban, pl. szain edor, szép v. jó nap; és ünnep (szent nap, szent idő), szain dzarlik szép, vagy jó beszéd; és a vallás alaptudománya; ettől származik szaitai v. szaitu (jó, szép, igen szép).”
– Szent művészet III. fő címmel Szakralitás: átragyogás alcímmel kéziratban készen van egy új könyve.
– Készen, és kiadóra vár. Babitsot idézve: ha „az égi és ninivei hatalmak is engedik…” Talán jövőre sikerül, Németh Lászlóval szavával szólva: „fényre bábáskodni”.
– Mi az a legfontosabb üzenet, amelyet ez a mű közkinccsé tesz?
– Szerzői ajánlása, dedikációja mutatja a lényeget, amelynek alapjelentése: ajánlás, ajándék, adomány, szentelés. Fontos az irodalmi társas vonatkozás: a szerző, a mű és az olvasó (könyvvásárló) közötti személyes tiszteletadás, megbecsülés. Eredetileg a könyvajánlás a szerző és a mecénás kapcsolatának tanújele volt. A dedikáció a könyvnyomtatással, a mecenatúra korát követően vált közkeletűvé, amikor már kezdte elveszíteni eredeti mecénás jelentését,és a szellemi kapcsolatok szimbolikus kifejezésére szolgált. Zrínyi ebben is iránymutató: „Dedikálom ezt a munkámat…” (A „dedikálom: áldozom, ajándékozom, ajánlom.”) A dedikáció ma is szép, irodalmi rituálé. Az író a vásárló, a tulajdonos neve alá ajánlással, jókívánsággal együtt odaírja saját nevét is. Az erkölcsi megbecsülés, a személyes találkozás öröme az olvasónak olyan, mint egy biztató baráti kézfogás. Főképpen irodalmunk szakrális vonulatáról szól – Janus Pannoniustól Nagy Gáspárig. Például azt is hirdeti: „poklosan örvényült, háborult világ, / de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”
Molnár Pál
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
