A Kubában dolgozó más kommunista országbeli kiküldöttek csúcsmániája volt ez: az aranycsempészet.
Ma már nem érdemes Kubában aranyat venni, mert a legbutább kubai is tudja az arany valós árát, s nem adja el senki olcsóbban annál, mint amennyit az ér.
Akkor – a 70-es és 80-as években – egyrészt az arany sokkal olcsóbb volt, mint manapság, másrészt a kubaiak nem ismerték valós értékét, harmadrészt akkoriban még a kubaiak számára a pénz önmagában korlátozott értékű volt.
Mostanában 1 gramm színarany értéke kb. 100-120 dollár között mozog, ez a 70-es években és a 80-as évek első felében 10-15 dollár között volt, az 1971-es nagy aranyrobbanás után.
1971-ban ugyanis Nixon elnök megszűntette az amerikai dollár aranyfedezetét, ez aztán lassan az arany értékének emelkedését hozta. 1971 előtt az arany ára rendkívül stabil volt: a megelőző kb. 200 (kétszáz!) évben alig 100 %-os emelkedést mutatott, nagyjából a XVIII. sz. végi 0,7 dollár/g szintről felment 1,4 dollár/g szintre 1971-ig.
A kubaiak ehhez voltak hozzászokva. Eleve a kubai peso – Castróék előtt – kötve volt az USA-dollárhoz és az aranyhoz, a legkorábbi időkben a nagyobb értékű érmék aranyból voltak, mégpedig úgy, hogy egy uncia – 28,4 g – arany pontosan 20 pesónak volt meghatározva, azaz mint az USA-ban, ahol szintén 1 USA-dollár 0,05 uncia színaranynak felelt meg:
Másrészt, mint mondtam, a kubaiak számára a pénz önmagában korlátozott értékű volt, hiszen a boltok üresek voltak, a pénzt nem lehetett elkölteni. Idegen valuta birtoklása pedig bűncselekmény volt, ezt az átlag nem tudta elkölteni, csak ha vannak megbízható külföldi ismerősei.
Tehát a kubai kommunizmus visszahozta a cserekereskedelmet, az áruknak lett igazán értékük, nem a pénznek. Nekem pl. volt egy ideig magántanárom orosz és spanyol nyelvből, itt is termékben volt meghatározva a tandíj, nem pénzben. A srác megmondta milyen ing kell neki, milyen nadrág, milyen cipő – s aztán az egész éves oktatás ki lett fizetve 2 pár cipő, 3 darab nadrág, s 15 ing formájában.
De ugyanez működött minden szinten, lásd kertész, aki havi 3 liter rumot kér pénz helyett.
Ez kihatott az aranyra is. Akinek volt ékszere, régi kubai aranyérméje, az nagyon áron alul adta el.
Pontos számokra persze nem emlékszem már, de a termékért cserébe vett arany ára nagyjából a piaci ár negyede-ötöde volt. Mondjuk a 80-as évek közepén 1 g arany piaci ára kb. 12 dollár volt, de a kubaiak simán árulták 2-3 dollár értékű termékért.
A nyugati kiküldöttek is csinálták ez, de a keletieknek még jobban megérte a KGST torz rendszere, lásd transzferábilis rubel, miatt. Jó esetben így el lehetett érni, hogy az ember az aranyat tizedáron vegye meg, ha ez rubelen keresztül tudta átszámolni.
Ma ilyen nincs, hiszen ma minden kubai szabadon rendelkezhet valutával, vásárolhat vele, így semmi ok nem a piaci áron eladnia aranyat. De akkor ez tömeges volt.
Persze volt egy nagy baj: Kubából kivinni aranyat tilos, kivéve a normál mennyiségű személyes ékszereket. Magát az országon belüli aranykereskedelmet a hatóság nem is korlátozta, csak megfigyelte, viszont a határellenőrzés rendkívül szigorú volt.
Voltak tehát rendkívül nagy lebukások. Magyarokra is emlékszem, akik 3-éves kiküldetés után pár kiló arannyal próbáltak távozni, valószínűleg teljes jövedelmüket erre költhették, csak hát a repülőtér szkennerjei jól működtek… Büntetőeljárást egyébként a kubaiak sose indítottak: csak elkobozták az aranyat, meg jelentették az illető kiküldöttet országa követségének.
Aztán azonban voltak olyan kiküldöttek, akik mentességgel rendelkeztek, nyilván ez egy minimális arány: 5-10 %. Jellemzően diplomaták, diplomata státuszú személyek: őket nyilván nem lehet átvizsgálni a határon.
De őket nem is akarta a kubai állam korlátozni. Volt ugyanis egy sokkal fontosabb cél, mint az arany védelme.
Mint mondtam, az aranykereskedelmet keményen figyelte a kubai hatóság. Azaz azok a kubaiak, akik külföldiekkel rendszeresen kapcsolatban álltak, állandó megfigyelés alatt álltak. S nem akadályozta őket a hatóság, viszont mindent dokumentáltak. Így hát ha kellett, fel lett használva az anyag az illető külföldi ellen.
A klasszikus és legjobb beszervezési mód a világ minden titkosszolgálatánál: a zsarolás. „Aranyat akarsz kivinni az országból, rendben, vigyed, ha együttműködsz, ha meg nem, akkor értesítünk tevékenységedről minden érdekeltet” – jó módszer. Annak idején suttogtak is az egyik nyugat-európai nagykövetről, hogy gyanúsan lelkes híve lett a kubai rendszernek.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
