Szeretik vagy utálják Önök az oroszokat?
Találunk egyikre és másikra is okot bőven a történelmünkben. Ott van Paszkievics ’49-ből, ott van 1956 is. Ott van persze korábbról a Mátyással szinte szövetségig jutó Iván cár és Péter, a nagy, aki ha Rákóczi alvezérei nem a kényelmesebb bécsi alkut választják, aranyrubelekkel támogatja a magyar szabadságot. Persze nem önzetlenül, a történelem ritkán önzetlen. Számszerűsíteni évszázadokra visszamenőleg végképp lehetetlen ezt.
A mostani magyar–orosz viszonyban viszont vannak konkrét számok.
Négy és fél milliárd forint. Ennyit buktunk már az uniós embargón. Ennyit veszítettek magyar cégek, kicsik és nagyok, előzőek csődbe menve és „halál közeli” állapotba kerülve ezzel. Az egész összeg ennek a sokszorosa, csődök, értelmetlenségek története ez.
Miért?
A ma világa hajlamos cinikusan, tőzsdei haszonveszteség-kontóban mérni a történteket. Tegyünk így.
Megérte? Pénzügyileg?
Irtózatos pénzeket fordítottunk – él a többes szám, hiszen Brüsszel a mi adónkból is él – Ukrajna „demokratizálására”. Eredmény? Amit korábban elloptak az oroszoktól, most tőlünk lopják el. Ráadásul szinte ugyanazok: a megbuktatott elnök, Viktor Janukovics legszűkebb környezetét leszámítva ma Ukrajnát ugyanazok az oligarchák irányítják, mint az elmúlt huszonöt évben. Ők osztoznak a lóvén. Az ukrán gazdaság romokban, a nyersanyagok kiárusításán kívül nincs érdemi teljesítmény. Mondhatjuk persze, ez gyermekbetegség, majd túllépnek rajta, s fullra pörög a nyugati életforma és értékrend. Porosenko elnök és amerikai szponzorai idilli kézmelegítő bilije ez.
S itt áttértünk a morális részére a történetnek.
Ukrajna ma ugyanúgy gazdasági „nagyurak” birtoka, mint korábban. Sajtószabadság, emberi jogok vagy a mindennél szentebb vállalkozási és befektetési szabadság? Borítékkérdés. A plebs dolgozzon külföldön, utaljon haza eurót, de Merkel asszony afrikai migránsainak több a joguk, mint az európai ukránoknak. Török is jöhet lassan vízummentesen, vagy aki török útlevelet szerez – érthető, olcsóbb munkaerő, mint az európai, még a lesajnált ukrán vagy grúz is. Aztán ott vannak az ukrajnai nemzeti kisebbségek is, no, ők semmit sem kapnak. A kárpátaljai magyaroknak csak ígérgetnek, nyelvhasználat, magyar többségű választókörzet, kalács a kenyér helyett, aztán jön a nagy és kiadós semmi, de legalább elmehet meghalni a donyecki frontra. Ezt tudják Brüsszelben is, néha küldenek egy szemrehányó e-mailt is Kijevbe. Ennyi.
A magyar mezőgazdaság történelmileg a keleti piacokhoz kötődik. Ott tudunk eladni, kereskedni, befektetni. Onnan kapunk nyersanyagot. Amerika is ellátja persze Európát, majd holnap, meg sohanapján, keressünk egy évszázadokon és dollármilliárdokon átnyúló naptárt. Így elemi érdekünk, hogy jó viszonyban legyünk Moszkvával. Ezért kell Paks is.
Oroszország Európa része. Az Európai Unió esélye az Egyesült Államokkal való versenyben a keleti nyitás. Gazdaságilag nem alkalmazkodva a jenki érdekhez, megtartva erkölcsi értékeit és megvédve is azokat. Egymást elismerve és tisztelve, megértve működik a dolog. Az Európai Unió Oroszországgal lesz erősebb.
Ízlés dolga.
De ez nem személyes ügy.
Ez magyar ügy.
Máté T. Gyula – www.magyarhirlap.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
