Ha a nemzeti kisebbségnek nem kell – miért kellene? – szemlesütve járnia, az egyetemes magyarságért küzdőknek, vagyis mi magunknak miért kéne? Tokaj szemnyitogató volta ebben leledzik: az igazságkereső bátorságban – vallja Szakolczay Lajos.
Koncz Zsófia fideszes országgyűlési képviselő, az Ipari és Technológiai Minisztérium parlamenti államtitkára, miniszterhelyettes, Szakolczay Lajos Széchenyi-djías, s immár Nagyhordó-díjas irodalomtörténész és Stumpf István, felsőoktatási modellváltás koordinációjáért felelős kormánybiztos, a Tokaj- Hegyalja Egyetem Kuratóriumának elnöke – Tokaji Írótábor Egyesület
A jubileumi, ötvenedik Tokaji Írótáborban Nagyhordó-díjat vehetett át Szakolczay Lajos Széchenyi-díjas irodalomtörténész. Őt kérdezte a Gondola.
– Mester, Ön aki nemes tevékenységéért már magas elismerésekben részesült, miért vette át különösen nagy örömmel a bensőséges, baráti tartalommal teli Nagyhordó-díjat?
– Hihetetlen, el sem tudom hinni, hogy mi minden történik egy – valójában a lantot letevő (nyugodjék!) – öregemberrel. Aki, betegsége miatt jobbára már csak az emlékeiben, az emlékeinek él. Derült égből villámcsapás volt a Tokaji Írótábor elnökségének döntése. Tokaj szenzációs hely – az orosz cár jól tudta, hogy honnan kell az aszút vásárolni –, az eget a földdel összekötő fényes terrénum.
A Nagyhordó üres, ám előzőleg egy palack hatputtonyos aszú is jár hozzá – Tokaji Írótábor Egyesület
Itt, már ami a tábor munkáját illeti, mindig kinyílhattak a szájak. Még a politika, emlékezzünk csak a sok évtizedes zordságra, sem tudta őket betapasztani. Elsőbben, még a régi időkben, jobbára a népi íróké, a nemzetben gondolkodóké volt a terep. Később megtörtént a nyitás, de akkor is megmaradt a régi parancs: a haza minden előtt!
A díjazott köszönömje az irodalmárok előtt. Balra: L. Simon László költő, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója – Tokaji Írótábor Egyesület
Örülök, hogyne örülnék – az erdélyi aranygyűrű (Hídverő-díj) és a székesfehérvári fakard (Vár-díj) mellett – egy másik különleges tárgynak, a hordónak. Mikor kezembe vettem, azonnal Fekete Gyula, a tokaji ötven év egyik meghatározó gondolkodója jutott az eszembe. A Nagyhordó-díjat valójában ő érdemelte volna meg, aki – Kossuth-díjat az ilyen megátalkodott emberek nem kapnak! – egész életében a magyarság fogyása ellen küzdött. Nála szent volt a gyermek, a család. Főhajtást kíván, tudjuk-e kik között jártunk, az efféle erkölcsi nagyság!
– A nemzeti imánkkal megszentelt helyen miért különösen őszinték az irói, költői megnyilvánulások?
– Mert a szívükben hordozzák az igét, amelyet a zseniális Kós Károly – Istenem, hányszor megfordultam a kolozsvári lakában! – nem mondott másképp: építenünk kell, az a miénk, amelyet kikövetelünk magunknak. Ha a nemzeti kisebbségnek nem kell – miért kellene? – szemlesütve járnia, az egyetemes magyarságért küzdőknek, vagyis mi magunknak miért kéne? Tokaj szemnyitogató volta ebben leledzik: az igazságkereső bátorságban. Az örökkön örökké termő tüke abból a talajból, a nemzeti imánk által megszentelt földből táplálkozik, amelyre erkölcsi alapként bizton építhetünk.
– Ön milyen friss munkáihoz merít erőt a Nagyhordó-díjból, és az írótábor férfiasságából?
– A lantot letevőnek (nehéz a légzés!) oly sok kívánsága már nem lehet, hiszen nem felejti az általa gyakran hajtogatott bölcselmet: ma vagyunk, holnap voltunk! Azért ezt-azt megpróbál tenni. A tonnányi papírhegyek alól mindig előkerül valami érdekesség. Tegnap fotót kerestem a készülő Borbándi Gyula-portréfilmhez – 1978-ban találkoztunk először Luganóban a nyugati magyar irodalmat fókuszába emelő konferencián –, s közben más, rég elfelejtett kincseket is találtam. A romániai bársonyos forradalom utáni hetekben megfordultam Bukarestben, Marosvásárhelyen és Kolozsváron, s nem egy interjút készítettem. Milyen jól fog jönni a második beszélgetéskönyvembe a mélyből előbújt Szilágyi István-, Markó Béla- és Kántor Lajos-disputa!
Molnár Pál
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
