A nomád birodalmakban a ragadozó madarakhoz értő férfiak kiemelt tiszteletnek örvendhettek. A sas szelídítés tudományához értő családok – dinasztiákká váltak. A titkos tudást kincsként hagyományozták, a nagyapákról a fiúkra, és az unokákra. A türk népek természeti harmóniára épülő kultúrájának egyik legtitokzatosabb eleme, legtöbb hozzáértést igénylő munkája az arany sasok kiképzése volt.
A Tie-san hegység apex predátorai
A Tien-san, a Himalája hegységképződési övezetéhez tartozó, 2.500 km hosszan elhúzódó magashegység Földünk egyik legérintetlenebb tája. Országnyi területek maradtak (és maradnak) lakatlanul az óriási magasságok, illetve szigorú klíma következtében. A tagolt, 3.000 m feletti havasi legelőkre (szürt – kirgiz nyelven) csak a rövid nyár alatt merészkednek fel a pásztorok. Az ember nélküli világ határán, a szürtök környezetében még nagy számban élnek ragadozó madarak, s közöttük is a legnagyobbak, az arany sasok. A kifejlett arany sasokat semmi nem vadássza, apex predátorok – vagyis ők a tápláléklánc Alpha ragadozói.
A monogám életet élő, „egész életre házasodó” madarak sokszor közösen vadásznak. Mindenre – a pockoktól – a farkasokig. Számos leírás szól az egyéb ragadozó madarakat megölő és elfogyasztó arany sasokról. A levegő óriásai a dögöt is szeretik, sőt a legagresszívebb kleptoparaziták közé tartoznak, hiszen előszeretettel ragadják el más ragadozók prédáit (sokszor a ragadozókkal együtt…).
A türk népek fejedelmi madarai
A festői Tien-san (a név eredete a hun qilian – ég szó) az Altáj-hegység déli szomszédja. Az Altáj a nagyállattartó türk (török) népek bölcsője. Az Altájból, majd a Tien-sanból áradt szét a török népek megannyi törzse Észak-Szibériától a Kaukázusig és a Keleti-Kárpátokig. A türk sztyeppei lovasok legelőkelőbb vadászati módszere a lóhátról történő solymászat volt. A solymászat „nagyágyúit” az arany sasokat a prémes állatok elejtésre használták. A ragadozó madarak tartása, kiképzése, illetve a solymászattal töltött idő az előkelőségek foglalatossága volt – mint ahogy a berküt-ök (az arany sas kirgiz neve) által megfogott prémes állatok gereznáiból készített drága kucsmák és bundák viselésének előjoga is a vezetőknek jutott. (1-1 jól képzett arany sas akár 150-200 db prémes prédát is leterített októbertől – márciusig. A téli prém volt keresett). Elfogadott tény, hogy az európai udvarokat és főnemességet a sztyeppei népek tanították meg a solymászat művészetére. A tanítók személyét illetően eltérőek a vélemények. A tárgyi és írásos emlékek hiányában, van aki a szarmatákhoz, van aki a hunokhoz, s van aki a magyarokhoz köti a solymászat európai meghonosítását. Egy azonban bizonyos: Európában soha nem tudták megtanulni az arany sas kiképzés művészetét.
A türk népek természeti harmóniára épülő kultúrájának egyik legtitokzatosabb eleme, legtöbb hozzáértést igénylő munkája az arany sasok kiképzése volt. A fészekből kiszedett fiókák híján voltak a ragadozó tudásnak – így a kifejlett, nagytestű, de fiatal tojók hálós befogására törekedtek. Az elfogott madarak kezessé tétele végtelen türelmet igényelt. A berkutcsik (sas vadászok) archaikus tudása abból a világból eredt, ahol egyes férfiak még értették az állatok nyelvét (Lásd az Állatok beszéde c. magyar népmesében). A berkutcsik tudásáról Dr. Almásy György (1867-1933) írt nagyon részletes beszámolót, aki két expedíciót is vezetett a Tien-san égig érő hegyeibe. A rendkívüli műveltségű Almásy gyakorlati ornitológus is volt, sőt saját berküt-öt is vásárolt (Vadászni azonban sem ő, sem kirgiz kísérői nem tudtak az óriás madarakkal).
A nomád birodalmakban a ragadozó madarakhoz értő férfiak kiemelt tiszteletnek örvendhettek. A sas szelídítés tudományához értő családok – dinasztiákká váltak. A titkos tudást kincsként hagyományozták, a nagyapákról a fiúkra, és az unokákra.
Dzsingiz kán úgy tartotta, hogy a solymászat a háború iskolája, testőrei is az őt körülvevő 7.000 solymász család fiaiból kerültek ki. Ögödej nagykán (1186–1241) korából számos olyan leírás, ábrázolás maradt, ahol a kíséretében lovon vonuló török solymászok karjain nagytermetű arany sasok ülnek. I. Bajazid Yildirim (1354-1403), „Bajezid a Villám” oszmán szultán seregében is szolgált 7.000 solymász, sőt az őt legyőző Timúr Lenk udvarában is kiemelt szerepe volt az berküt vadászoknak. (I. Bajezid semmisítette meg 1396-ban Nikápolynál, minden idők legnagyobb keresztes hadseregét, s vele együtt Luxemburgi Zsigmond magyar király hadait). A török népek életében a sasok olyan fontos szerepet játszottak, hogy az emberi élet 7 kincsében[1] (az emberi létezés legfontosabb elemei) is szerepel a rettenthetetlen sas birtoklása.
A nevelés
A tojók kb. 30%-kal nagyobbak a hímeknél és agresszívebbek is, így sokkal jobban nevelhetők a vadászatra. A hálóval foglyul ejtett sas maximum 1 hétig éhezhet. Ha nem hajlandó elfogadni a húst sokszor túróval etetik. Tápláláskor vigyáznak rá, hogy csontot, porcot, inas húst és tollas, szőrös darabokat is fogyasszon a friss jövevény, így akadályozható meg, hogy a csőrön lévő folyamatosan fejlődő szaruvég túl nagyra nőjön. A köpetképzésnél is fontos, hogy a begybe csont, szőr vagy tolldarabok is kerüljenek. A legcélravezetőbb, ha a sas 1-1 rágcsáló koponyát is kap, amin elrágódhat. A hozzáértő berkutcsik „első ránézésre” is fel tudják mérni a sas munkaképességét.
Az alábbi tényezőket veszik figyelembe:
1./ Lábak és karmok nagysága;
2./ Izomzat fejlettsége;
3./ Csőr mérete;
4./ Csőr káva vastagsága;
5./ Karmok hajlítottsága;
6./ Inak vastagsága;
7./ kormánytollak száma
A már említett ősi tudás nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a madár elfogadja az ember akaratát. Az átformálás kezdeti eszköztárában kegyetlen elemek is vannak (a madarat éheztetik, nem engedik, hogy aludjon). A további lépéseknél kifogyhatatlan türelem mellett szerepet kap a sassal történő rendszeres beszélgetés, sőt a nyájas hízelgés is. (Az ember hízeleg a sasnak!) A nevelés előrehaladott szakaszában a sast hozzászoktatják az emberek társaságához. Ilyenkor a berkutcsi a karján tartott madárral, belovagol a legnyüzsgőbb helyszínekre (pl. piacra, bazárba), s ezt addig ismételi, amíg a sas teljes nyugalommal szemléli a körülötte minden irányból zajongó idegeneket. (A pontosság kedvéért említést érdemel, hogy a berküt az egyetlen ragadozó madár, ami túl nehéz ahhoz, hogy karon hordják, így egy nyereghez erősíthető ülőfán, a baldak-on tartják, és csak a reptetés előtt – vagy után ül a karon.)
A kiképzés legszembeötlőbb tárgya a shirga (prémes gyakorló csali). Az egyre hosszabb madzagra kötött shirgát élő állatként mozgatják, ennek elkapását gyakoroltatják a madárra, úgy, hogy minden sikeres fogásért friss húst kap.
Fehér galléros munka vs. arany sas vadászat
A globalizált világ technikai és fogyasztói tumultusa mára minden irányból körbevette a Tien-san és az Altáj hegyeit. A berkutcsik tudása hagyományőrző tevékenységgé vált. A XXI. század előkelői tenyésztett állatok prémét hordják, sőt egyre több az olyan közép-ázsiai gyermek, aki csak képen, vagy monitoron lát berküt-ot. A Tien-san ege urainak ideje lejárt…
Vagy mégsem?
A fehér galléros munkát végző nyugati vagy távol-keleti tehetős emberek jelentős hányada keres olyan szabadidős lehetőségeket, ahol a mindennapi életétől teljes mértékben eltérő – sőt azzal éppen ellenkező körülményeket láthat, élhet meg. A falak közé szorított, mesterséges fényekre szűkített, fehér galléros irodai élettől mi lehetne távolabb, mint a Tien-san végtelen hegyeinek világa? A Kirgizisztánba (Mongóliába, Üzbegisztánba) érkező külföldi látogatók majd mindegyikét ez az „ellentétes világ” vonzza leginkább. És ennek az archaikus, ellentétes világnak az egyik legfontosabb szimbóluma a végtelen eget uraló arany sas.
A berküt-ok látása nyolcszor élesebb az emberénél. Halálos árnyékot hozó röptük (zuhanó repülésben) a 320 km/óra sebességet is eléri. Ha egyiküket a karunkra ültetik, a többrétegű, vastag bőrkesztyű védelme alatt is megérezzük annak rendkívüli erejét. A hatalmas karmok és csőr látványa pedig a legkalandvágyóbb európai vendégekből is előhozhatja a félszet…
Aki igazán jelentős ergonómiai változásokra vágyik – Kirgizisztánban van a helye, a Tien-san egének urai birodalmában.
* * *
Szöveg: Gőgös Norbert
Kép: Gőgös Norbert
Czire György
Egchjargal Naidansuren
Amgalanbat Sundui
Forrás:
Kun Péter: Szelek szárnyán – Arkadas, Debrecen, 2003.László Gyula: A népvándorláskor művészete Magyaroszágon – Corvina Kiadó, BudapestCarl Robinson: Mongolia… – Odyssey Books, Hong Kong (China), 2010.Csőre Pál: A solymászat története – Terraprint, 1996Ralf G. Pfeffer: Sólyom a kézen – Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1988Szécsi Zsigmond: Madarak (A Vadászati Ismeretek Kézikönyve II. kötet) – Budapest, 1892Dr. Almásy György: Vándor-utam Ázsia szívébe – Budapest 1903Laurence Mitchell: Kyrgyzstan – Bradt Travel Guides, 2008.
[1] Dr. Kun Péter gyűjtése
Forrás:kurultaj.hu
Tovább a cikkre »
