Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
Bár Prágai Tamás (1968–2015) nevét irodalmi díj is őrzi, a költő, író, kritikus és szerkesztő emlékezete elsősorban olvasatokban, olvasókban élhet tovább. Ennek jegyében veszem kezembe a Napkút Kiadónál 2005-ben megjelent, Ellenanyag című verseskötetét. Ez a mívesen filigrán kiadvány a társakat szólongató pátosz és az önértelmező, szelíd frivolság egybefésülésével teremt maradandó poétikát. Lírai hangfekvése Hölderlin himnuszos beszédmodorával érintkezik például az alábbi versben:
Egy gesztenyefához
Ifjú nővér, sugártörzsű lengés,
törékeny útvesztő, kiben sejtéseink mozognak:
hajolj fölénk! Csillapítsd a vágyat,
amit hiányod éleszt; nemléted távolából
lépj át puhán a mába,
ág-ujjhegyed épp hogy érintse táncosod,
a bohém szél kezét, nem adva jelt,
nem bátorítva semmire
se őt, se minket…
Mint tüskés súlyt, függeszd
feszes, zöld fonálon föl a mozgást –
s mi tűnődünk, zuhanni
nemesebb s emberibb, levelek fölázott cellulóza
közt csattanni nyálkás betonra,
vagy zöld falaid között tévelyegni időtlen.
Háromszakaszos pindaroszi ódának mutatja magát a mű; a jambusok túlsúlyával zengő versbeszéd közösségi megszólalást formáz, közös léttapasztalatot nyer ki a gesztenyefához való viszonyból. Minden sorában emelkedetten költői a szöveg, a szóképeket halmozó, megszemélyesítő megszólítástól („Ifjú nővér, sugártörzsű lengés, / törékeny útvesztő”) a sebes vég („csattanni nyálkás betonra”) és a lassú kallódás („tévelyegni időtlen”) képezte dilemma gondolatmenetet bevégző nyomatékáig.
A három strófa a figyelem fókuszának el-eltolódását modellálja: az első versszak középpontjában a fa áll (megtoldva a „nemlét” transzcendens akusztikájával), a második a táncos szél föntebbi világát villantja meg, a harmadik az emberi jelenlét földközeli minőségét viszi színre.
A kortárs ökopoétikai irányok, irányzatok kontextusában is érdemi helye volna a műnek. Ebben a stilizáltan magasztos hangvétel mellett a szimbólumok finomsága is szerepet játszik. A történeti jelképtan lehetőségei közt merengve az igazságot, a tisztaságot vagy a szemérmességet éppúgy kiolvashatjuk a gesztenye motívumából, ahogy a fa a nemes kitartás, a megújuló élet és a földet az éggel összekötő erők szimbólumaként is értelmezhető.
Prágai Tamás verse illúziótlan óda a növényvilághoz, a természethez – talán a teremtéshez is. Ezzel olyan remekművek méltó tematikus társa, mint Nemes Nagy Ágnes Éjszakai tölgyfa vagy Balla Zsófia Az óriási hárs című alkotása.
De nem csak ezért az egy versért érdemes visszalapoznunk az időben. Dúskál emlékezetes sorokban az Ellenanyag című könyvecske. Például efféle közérzeti helyzetjelentések lopóznak eszméletünkbe: „Hangtompítóba szorult a város.” (A liget télen) – „ezen a földön nincsen forrás / csak áradás a szív felé” (Szabadka) – „mosolyunk bearanyozza // a visszavert távlatot” (Etruszk halál) – „Alkonyodik, // a dolgok halkan, selymek közt lengnek. / Útvesztő, lebbenő falak, / bújócska, nem tudni, hol” (A selyemkufár kettős szonettje).
A személyes identitás kiszámíthatatlan-változékony természetét is több szöveghely érinti: „Mondjuk, hogy az istennők / törékenyek, s te mozdulatlan / kontúrjaid közt zuhansz.” (Cím nélkül) – „kizuhan / belőlem egy ordító ember, lángol a háta” (Üres hónap).
S ha emitt aforisztikus báj késztet tűnődésre: „Az igazi szamurájok / a japán nők.” (Az igazi nyargalás) – amott megnyílt távlatok biztosítanak arról, hogy a költészet országában a horizont nem látóhatár, hanem túlnani terek előlege: „A határtalan érzés, mától ez van” (Emlékmű sötét mezőben).
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. november 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
