Április utolsó vasárnapja közel esik Szent Márk evangélista ünnepéhez (április 25.), amelyen a hagyomány szerint búzaszentelőt tartunk. A szertartás az úgynevezett nagyobb könyörgések (litanae maiores) közé tartozik, és egyike annak a négy könyörgőnapnak, melyet a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia évente előír. Az alábbiakban Bors Imre iváni plébános összeállítását szerkesztve közöljük.
Búzaszentelő napján a pap és a ministránsok vezetésével a hívő nép a Mindenszentek litániáját énekelve vonul ki a határba. Amikor a búzaföldekhez érnek, a pap megáldja a sarjadó vetést, és a négy égtáj felé fordulva egy-egy evangéliumi részt olvas fel (vagy énekel).
Ugyanakkor a szertartás csak a nevében búzaszentelő, minden más veteményt meg lehet áldani a keretében, beleértve a fákat is.
A kinyilatkoztatás előtti korban is tartottak hasonlót a pogány Rómában robigalia néven. A robigalia napja (szintén) április 25 volt. Bár a római panteonban elvileg Ceres (Demetér latin neve) volt a gabona bálványistennője, a földművesek mégis egy másik bálványistenség, Robigus (vagy Rubigo) oltalmába ajánlottak szántóföldjeiket, akit a gabonarozsda (és más fertőzések) elleni védekezés specialistájaként tiszteltek. (…) A körmenet Robigus tiszteletére a Via Flaminiánál kezdődött, (annál az útnál, amely Rómát Riminivel – ókori nevén Ariminummal – kötötte össze; Kr. e. 220-ban készült el, és a legfontosabb észak-dél irányú közlekedési útnak számított), és az idolnak szentelt bereknél ért végett. Ott bort és tömjént áldoztak Robigusnak, majd tiszteletére leöltek egy kutyát vagy egy birkát. A szertartást egy Quirinus nevű bálványistenség papságának feje, a flamen Quirinius vezette. A szertartás célja ugyanaz volt, mint a keresztény világban: megóvni az ártó hatalmaktól a földeket, és elnyerni az égiek kegyelmét, hogy bőven teremjenek a földek. (…)
A keresztény búzaszentelő körmenet nem folytatása vagy másolása a robigaliának, mivel az már a 4. században feledésbe merült, míg a búzaszentelő körmenetet nem sokkal a 6. és a 7. század fordulója körül Nagy Szent (I.) Gergely pápa (uralkodása: 590–604) idejében kezdik el Rómában. (…) Félreértésre adhat okot, hogy a pápa által elrendelt rogációs napok neve hasonlít a Rubigus névre, de nem abból jön, hanem a rogare (kérni, könyörögni) igéből. Vagyis
Annak pedig, hogy a Gergely pápa által elrendelt körmenet útvonala megegyezik a robigalia útvonalával, csak logisztikai jelentősége van. Valójában csak az igény maradt meg, a tartalom (könyörgés és nem manipulálás) és a forma (szenteltvízhintés és áldásosztás és nem véráldozat) is más lett, mellyel ezt az igényt kielégítették.
A 9. század előtti időkről még csak leírásokat sem találni róluk Nyugaton. A szentelési szertartásokról való leírások francia földön a 9. századból, német ajkú területeken a 11. századból származnak. A magyar nyelvű leírások közül elsőként említhető Komáromi Csipkés György református hitvitázó (1628–1678) cikke, aki 1674-ben a Pápistaság Újságban ír róla, hogy a katolikusok nagy pompásan kimennek a határba, és ott „az eső módja szerint megszentelik, jól megtépvén, aki hozzáférhet”, a búzát. Szeged várostanácsának 1728-as jegyzőkönyve arról számol be, hogy egy földdarabot kifejezetten erre a célra vetettek be.
A 18. században nagy jelentősége volt a búzaszentelésnek, hiszen ekkor a boszorkányperekkel borzolták a közhangulatot. A búzaszentelések némiképpen csillapítani tudták azt a feszültséget, amely olyan rágalmakból fakadt, hogy azért van aszály Magyarországon, mert némelyek pénzért „eladták az esőt a töröknek.”
Nem tudjuk pontosan, hogy a búzaszentelés mióta hagyomány Magyarországon, de vélhetően a középkor első felében terjedt el.
Keleten Nagy (I.) Konstantin római császár (272–337) idejében már keresztény szellemiségben végezték a vetések megáldását, de 395-ben kettészakadt a Római Birodalom, és a búzaszentelés szokása más-más formában maradt fenn Keleten és Nyugaton. A keleti keresztényeknél a búzamegáldás a liturgia szerves része maradt, Nyugaton viszont némiképpen átalakult, és nem maradt meg olyan liturgikus pillérnek, mint Keleten, ahol a bizánciak litija (körmenet + litánia) néven ápolták. A keleti Egyházban április 23. a napja. (…)
Ma a búzaszentelő körmenet sok országban a folklór szintjére süllyedt; jelentősége inkább a népi vallásosságban van. A búzaszentelőkor megáldott búzának a néphit komoly (néha babonába hajló) jelentőséget tulajdonít.
A búzaszentelő körmeneten használt zászlókra, körmeneti keresztekre búzakoszorúkat kötöttek; a nógrádi és hevesi férfiak a szentelt búzaszálukat a kalapjukba tűzték, a lányok-asszonyok az imakönyveikbe préselték. Néhol a búzaszentelői körmenetre zöldségmagokat is vittek magukkal, és e megszentelődött magokat a vetőmag közé keverték, hogy megszentelje a többit.
A „tudományos szocializmus” idején, amikor a vallási rítusokat és a hagyományos paraszti világképet megtagadva igyekeztek a transzcendens szálat a köztudattól elszakítani, betiltották a búzaszentelő körmenetek nyilvános megtartását. Ez azonban
Az összeállítást teljes terjedelmében ITT olvashatják el.
Forrás: Győri Egyházmegye
Fotó: Kristók János/Váci Egyházmegye; Romkat.ro
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
