Úgy indultunk neki, hogy jobbak leszünk. Nem volt ebben pökhendiség vagy köphendiség – ahogy Csoóri Sándor átleleményezte a szót. Különösebb dac, ellenszegülés és ok nélkül lázadás sem volt ebben a nekiindulásban. James Dean már rég elrobogott a naplementébe, amikor Berlinben leomlott a fal. Allen Ginsberg sem üvöltött, csak egy kicsit, és nagyon ritkán. Magyarországon pedig úgy tűnt, hogy újra elindult az idő. Azt hittük, apáink, nagyapáink, dédapáink háborúinak vége, az életünk oszlopai közt lebegő rémalakok nyugodni térnek: már nem kérnek, követelnek új kötelességet a régi sérelemért.
Nem így lett. Nem lett szerethetőbb Magyarország. Talán mert kevesen is gondolták ennek felderengő célját útravalóul adni. Közben megtanultuk: ezek és azok országában mindenki hetedíziglen, vérrel és mindörökké. Így ezek és azok országában olykor az ifjak is mintha generációkkal ezelőtti – úgymond történelmi – sérelmeket görgetnének maguk előtt. Őseik átkait és akaratát, több emberöltőnyi becsületbeli ügyeket, amelyekért a számlát nekik is rendezni kell. Vagy muszáj.
Csak nem gondolod, kérlek, hogy leülök velük, amikor ezek vették el… verték halálra… lőtték a Dunába… Nekem, öregem, érted, nekem, akinek az orosz fronton huszár főhadnagy… akinek munkaszolgálatos, régi szocdem, kommunista… csendőr, ellenálló, főbíró, munkás, alispán… És így tovább.
Néha úgy tűnik, mintha Magyarországon 1919 óta vendetta lenne, amiből nem lehet kiszállni. Mindig van új áldozat, akin ezek vagy azok beteljesíthetik végzetét: zsidó ressentiment, magyar ressentiment, népi és urbánus ressentiment, kommer, kis- vagy nagypolgári ressentiment. Szemet szemért, apád üte van!
Értem én, nagy akarat kell ahhoz, hogy egy nemzet kitörjön évszázadok alatt kikalapált sorsának ketrecéből. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akiknek nem sikerült. Melldöngetően büszkének lenni e nyakasságra azonban ostobaság. Akárhogy nézzük, itt nemzedékek buknak el újra és újra a nagy hamleti kérdésen. Nevezetesen: hogy őseik sorsát vagy saját életüket válasszák.
http://mno.hu/
Csoóri már 1969-ben leírta: „Ha volt a szocializmusnak hamleti pillanata, akkor ez a pillanat ötvenhat volt.” Akkoriban talán nem lehetett azt mondani, hogy „a magyarság hamleti pillanata”. Annyi bizonyos, és ebben talán majd mindenki egyetért a mai politikai arénában is, hogy ez a pár nap volt a XX. századi magyar történelemben az, amikor egyértelműen a felemelő akarat bizonyult erősebbnek az elfogadott végzetnél.
A rendszerváltás is tartogatott persze ilyen hamleti pillanatot. Amikor a magyarok beszélni kezdtek. Egymással. Nem feltétlenül az áldozatok és az elkövetők – súlyos hiba volna összemosni őket valamiféle hamis világbéke jegyében. Inkább mi, áldozatmagyarok.
Csakhogy már régóta nem beszélünk megint. Nem halljuk egymás szavát. Amikor például Geszti Péter megírta az utóbbi évek talán legszebb hazafias vallomását (Levél Nemecsek Ernőnek), nem lehetett más, csak piszkos zsidó, aki hogy jön a hazaszeretethez. Amikor Vona Gábor boldog hanukát kívánt, elküldték melegebb éghajlatra a náciját, tanuljon előbb jó modort.
Hiba volna mindezt valami zsidó–magyar kérdéssé redukálni, belemerülve a szavak útvesztőjébe. Többről van szó, régebbi beszorítottságról. Arról is, Magyarországon miért érezzük úgy, hogy a hazafiak nem elég demokraták, vagy hogy a demokraták nem elég magyarok. Miféle sérelmek vezettek odáig, hogy az vált rögeszménkké, e két idea nem tud egymással találkozni a magyarban? Úgy, ahogy Amerikában Walt Whitmanban nagy energiákat kisütve találkozott. A kalapos királyig kell visszamenni, ahol a haladás elnyomást jelentett, vagy még régebbi időkig? Az Etelközig?
Amikor Vona Gábor elment beszélgetni a budapesti Spinoza-házba, a belvárosi liberális értelmiség egyik fellegvárába, sokan a térdüket csapkodták a röhögéstől. Részben igazuk volt, hisz ebben a látogatásban volt politikai számítás és pragmatizmus is. Ám van az ilyen gesztusoknak egy nem lebecsülendő következményük: egészen máshonnan, más sérelmekkel érkező emberek, akik közös közéleti karámba szorultak, leülnek egymással szemben, és beszélgetnek. Megpróbálják máshonnan kezdeni.
Ha már amúgy is itt ülünk. Mert itt ülök, és itt ülsz te is. Itt ülnek ők is mindahányan a szomszéd asztalnál. Itt ülünk ’19 óta, ’38 óta, ’44 óta, ’45 óta, ’49 óta, ’56 óta, ’89 óta, ebben a kopott kávéházban, a kiegyenlítetlen tartozással. Miközben a falról, a képekről szigorú tekintettel néznek le ránk őseink.
Ők az áldozatok. Akiken végiggázolt a mocskos XX. század. Nekik igazság jár, és ha még lehetséges, igazságszolgáltatás, kárpótlás és elégtétel is. Ebben nincs hiba. Megérdemlik.
De mi? Meg kellene értenünk, hogy nekünk ebből semmi sem jár. Mert mi már nem vagyunk a történelem áldozatai. Csak saját magunkéi.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.11.27.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
