Hova mentél, mama? Mikor jössz már értem?
Nem olyan jó itt, mint ahogy a nagyapa mondta, hogy meglátod, jó lesz az iskolában! De ő séta közben nem is ezt az iskolát mutatta! Egy egész másikat, ahol az udvaron gyerekek hancúroztak vidáman, és jól hallottam, mindenki úgy beszélt, ahogy én. Ezért is vártam nagyon, és örültem, hogy végre én is iskolás leszek! Most meg eljött a nagy nap, és azt se értem, amit az a néni mond, ott elöl a táblánál. Gondoltam, majd csinálom, amit a többiek. Most valamit kérdezett. Megmondom a nevem. De miért nevetnek a többiek? Lehet, hogy nem is a nevem kérdezte? De akkor mit? Vagy a nevem nevetséges?
Nem jó itt! Mikor jössz értem, anyu?
Most mindenki feláll, én is álljak fél? Nem állok, mert megint kinevetnek, és az nagyon nem jó. Most úgy gondolom, mindenki mondja a nevét, én már megmondtam az előbb, most csöndben maradok, nehogy megint kinevessenek. Mindenki engem bámul, nagyon rossz érzés, mit akarhatnak tőlem?
És hol vannak a barátaim az oviból? Hol van Attila, Csilla, Pisti meg Tünde? Ők miért nincsenek itt velem? Otthon majd jól megmondom anyunak, hogy holnap abba az iskolába vigyenek, ahol ők vannak. Csak már legyek otthon! Ezt a napot meg valahogy kibírom!
Nem értem, mit mond ez a gyerek, akit mellém ültettek, valami Milan. Az ott meg Zlatica, szép kislány. Ha nem figyelnek rám, meghúzom majd a haját. Most hova ment a tanító néni? Magunkra maradtunk, csak mi, gyerekek! Mondtam az egyiknek, hogy szülinapomra kaptam piros biciklit csöngővel, visszapillantóval, elöl kis csomagtartóval. Lehet, hogy nem értette, valami olyasmit mondott, hogy nerozumiem, nepoznám.
Ne lökdöss, te hülye, mondom a másiknak. Ő se érti! Cso sí, magyar, kérdezi? Ezt meg én nem értem. Pedig azt hittem eddig, hogy mindent értek, amit mondotok otthon, amit mondanak nagyiék, amit mondtak az oviban. Meg a tévében is értem a magyar népmeséket, azok olyan szépek! Ezek itt csúfolódnak, úgy érzem! Pedig én nem bántottam őket! Fogok sírni. Pedig nem szabad. Megsimogat egy néni. El se mozdulok mellőle, követem mindenhová, mert csöndben olyat súgott, amit én is értettem. Hogy ne sírjál, minden jó lesz egyszer. De mikor? Aztán az udvaron csöndben egyedül rugdostam a kavicsot a kerítés tövében, a többiek együtt játszottak hangoskodva.
De azért se fogok sírni! Anyu biztos mindjárt jön, aztán hazavisz. De félek, hogy már mindig, minden napom ilyen lesz! Apuék miért gondolták azt, hogy nekem itt, ebben az iskolában jó lesz, pedig tudom, szeretnek!? Pisilnem kell, kéreckedem, valamit mondanak, de kimegyek. Utánam kiált a tanító néni, talán azt kérdezi, hogy hova megyek. Maradok, de bepisilek. Nevet rajtam mindenki megint, szégyellem magam nagyon!
Hol van az anyu? Mikor jön már értem? Nagyon rosszul érzem magam! Éhes is vagyok! Kiveszem a kalácsot, amit a nagyi csomagolt az első iskolai napomra. Valamit megint mond az ucsitelka. Hogy ne egyek? De hiszen éhes vagyok, és olyankor enni kell!
Haragszom rád mama! Vissza akarok menni az oviba Zsuzsi nénihez! Megígérem, aludni is fogok minden délután! Mama, kérlek, vigyél vissza oda, ígérem, jó leszek otthon is. Nem fogom bántani a kistesót se, hogy sírásával ne idegesítsen titeket, hogy aztán nehogy őt is ide adjátok, amikor nagy lesz!
Iskola, iskola ki a csoda jár oda?
Meg az oviban tanultuk azt a versikét, hogy
„Iskola, iskola, ki a csoda jár oda? A takács, a kovács, a kőműves meg az ács, a kardjával odajár kese lován a huszár!”
Egyik sincs itt, mama! Hazudott a versíró bácsi! Nem is ismerem ezeket itt, a nevüket ki se tudom mondani!
Azt is mondtad, mama, hogy már nem vagyok gyerek, hanem hogy egy kis felnőtt! Akkor beszéljünk úgy egymással, mint felnőtt a felnőttel:
Mama, ezt ti az apával nagyon elszúrtátok!
Száraz Dénes
Nyitókép: pecsma.hu
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
