A párizsi merénylet ismét alkalom arra, hogy elgondolkodjunk. Nem, most nem a nagykutyákról, az úgynevezett politikusokról meg politikusokról van szó. Ha neveltetésem nem tiltaná, most írnék valamit róluk, de ezt ugyebár nem tehetem. Azt viszont igen, hogy feltegyem a kérdést: hol vannak a rend őrei úgy általában?
Félreértés ne essék: nyilván azon rendőrök, akik ilyenkor eljárnak, nemcsak a mundér, hanem mindannyiunk becsületét igyekeznek védeni. Sokszor szakadtan, foltozottan, netán csekély szókinccsel, de mégis velünk, migránsok által kárvallott európai polgárok iránti elemi szolidaritásból igyekeznek menteni, ami menthető, pláne most Franciaországban. Nem, félreértés ne essék, tehát nem őket szapulom. Teszik dolgukat, ahogyan lehet.
Sőt amúgy senkit sem szapulok. Csak töprengek, de azt nagyon. Rendőr. Milyen gyönyörű is a magyar nyelv! E szó, éppúgy, mint valaha a csendőr, fogalom volt. Ha nem is annyira, mint a pap, de mégis. Védett minket mindegyik. De kiktől? Mindazoktól, származástól, neveltetéstől függetlenül, akik nem hajlandók beilleszkedni a normális emberi világba. A rendőr vagy csendőr, ha megjelent, mindenki kihúzta magát, vagy azonnal elillant, ha tudott. Vagy ha nem is mindenki, de a legtöbben mégis.
Nem tagadom, siratom a múltat, azokat az időket, melyeket koromnál fogva sajnos már nem érhettem meg. Amikor még, legalábbis a jelenhez képest, rend honolt. E sorok jutottak eszembe a párizsi merényletek kapcsán, amikor is elém került egy próbacsendőr jelentése 1943-ból. Idemásolom:
Nem, nem kell megijedni, nem kezdek pszichoanalízis végzésébe. De ez nem is szükséges. A szöveg ugyanis önmagáért beszél. A próbarendőr akkor valakit rajtakapott olyasmin, ami mellett a mai rendőr rendszerint elmegy. Csakhogy a delikvenst mégsem térítette józan észre a próbarendőri figyelmeztetés, ezért azt tette, ami a dolga volt. Előállította.
„Próbálná ez tenni ma!” – hallom előre. És tényleg. Akkor a szóban forgó próbarendőrt csak verbális inzultus érte, mégsem habozott azt tenni, ami a kötelessége. És gyanítom, nem azért tette, hogy a csendőrpróbán átmenjen. Nem. Eljárása olyan természetes volt számára, mint lélegzése. Nem lehetett akkor büntetlenül anyázni. És nemcsak a rendőrrel, pláne csendőrrel, senkivel szemben sem!
Persze aki ma olvassa a csatolt írógépelt szöveget, nemcsak arra döbben rá, hogy az obszcén fogalmazás elleni elemi tiltakozás akkor még mennyire elemi igény volt, hanem ennél is inkább arra, mennyire nem volt akkortájt kivételezés. Annak, aki csak egy kicsit is vétett a közszemérem ellen, viselnie kellett tette következményeit.
És ma? Hányszor halljuk: „előzetes letartóztatás”-ba helyeztek valakit – az 1943-ban történteknél persze eleve súlyosabb esetekben. De tessék mondani, mitől előzetes a letartóztatás? Miért nincsen utólagos letartóztatás? Vagy intézzük el ezt egy fejedelmi kézlegyintéssel, mondván, ez a „jog humora”?
Kérdés kérdés hátán, mindenesetre irigylem az 1943-as próbacsendőri jelentés elkövetőjét. Igen, elkövetőt írtam. Mert követné el ezt ma egy próbacsendőr! Vajh meddig állna még kötelékben?
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
