Tegnap volt anyák napja. Mesébe illően telt. Ágyba kaptam reggelit, illatos orgonacsokrot, kézzel készített képeslapokat, amelyekre gyönyörű vallomások kerültek. Sírtam, meghatódtam és arra gondoltam, semmiért nem cserélném el a gyerekeimet, mert az érzés, hogy valakit feltétel nélkül szeretnek, a legfelemelőbb a világon.
Ma munkaszüneti nap van. Gyönyörű idő, a családok útra kelnek, kirándulnak, szórakoznak. Mi nem. Mi ma is dolgozunk. A fejlesztőközpont várótermében ülök és várom, hogy a fiam megkapja a heti adagját, hogy szeptemberben, ha iskolába megy, minél kevesebb kudarcélmény érje. Hogy elhigyje, iskolába járni jó és fontos és, hogy az iskola nem azért van, hogy azt hangsúlyozza, mi az, amit nem tud, hanem, hogy felébressze a tudásvágyát és minél többet akarjon és tudjon megtanulni.
Sírok ma is és bár nem cserélném el a gyerekeimet semmiért, a terheket, amiket kaptak és kapni fognak, az életem árán is semmissé tenném.
Ármin hétéves. Ebben a hét évben több megpróbáltatással nézett szembe, mint családunk bármely másik tagja. Élete hajnalán a levegővételért is meg kellett harcolnia, hetekkel később olyan banális dolog okozott neki gondot, mint az evés. Levegő és étel, mindkettő az élethez elengedhetetlen, számára mégsem volt magától értetődő, de megtanulta. Ezek után a járás, beszéd és egyéb készségek és képességek eltulajdonítása sem ment gördülékenyen. Mindezt úgy várták, vártuk el tőle, hogy orvostól orvosig cibáltuk, akik monitorozták, vizsgálták, nyúzták, húzták, gipszelték, kikötötték, megszúrták, feszítették és néztük, vártuk, hogyan teljesít.
Ilyenkor kétségbeesetten nézett rám és én tehetetlenségemben volt, hogy elfordítottam a fejem, kimentem a rendelőből és némán ordítottam a kórház folyosóján.
A legnehezebb hinnem, hogy minden rendben lesz, mert mire hátradőlnék és azt hinném, sínen vagyunk, jön egy vizsgálat, aminek eredménye kiüti belőlem a levegőt és hetekre kivon a mindennapi életből. Ez történik most is. Hetek óta nem vagyok önmagam és keresem a visszautat. Keresem magamban azt a stabilitást, amivel őt is megtarthatom, amivel biztosíthatom a fejlődését, mert azt a hét év alatt már leszűrtem, hogy ha én lelkileg erősebb vagyok, ő is sokkal jobban teljesít. De piszok nehéz erősnek lenni és fogynak a tartalékok.
Éppen ezért jó, és fontos, hogy rátaláltam egy szülősegítő körre itt a meliorat.io központban. Olyan édesanyákkal van lehetőségem Both Anikó által vezetett beszélgetéseken részt venni, akik hasonló cipőben járnak, mint én.
Szintén speciális nevelési igényű gyermekeket nevelnek és nagyon sokat tanulunk egymástól.
Megfogalmaznak olyan kérdéseket, amikre én nem találtam szavakat, kimondanak olyan igazságokat, amiket én nem mertem. Levonnak olyan következtetéseket, amik nekem még lehet, hogy évekbe teltek volna. Feloldozzuk egymást és osztozunk a terheken. Jó érzés, hogy nem vagyok egyedül.
Minden olyan édesanyának ajánlom, aki megingott a saját anyaságában, menjen el egy ilyen beszélgetésre és szabaduljon a tökéletességet hangsúlyozó világ összeroppantó nyomása alól. Mindannyian tökéletes életet akar(t)unk. Én is. Rájöttem azonban, bármit hozzon is az élet, ha van, aki feltétel nélkül szeret, az nagyon közel van a tökéletes élethez.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
