Hosszú anyai és nagymamai pályafutásom során kevés olyan gyermeknevelési (és egyben nagyon rokonszenves és természetes módon egyben „családfejlesztési”) kézikönyvet olvastam, mint Hedvig Montgomery norvég pszichológusét, terapeutáét és három gyermek édesanyjáét.
A beszédes, „szívlufis” címlapú kötetben személyes hangú, szépirodalmi igényű, gyakran lírai önvallomások és rövidségükben is meggyőző, soha nem fölényeskedő, nem pulpitusról szónokló, hanem a megszólított szülőket egyenrangú társaknak tekintő gyakorlati tanácsok olvashatók.
Nézzünk mindkettőre egy-egy példát: „Egészen bizonytalan családi körülmények között nőttem fel, és ha visszagondolok kamaszkori önmagamra, egy idegen lányt látok magam előtt. Aztán néhány évvel később megszülettek a gyerekeim… Ahogy teltek-múltak az évek, egyre több család járt hozzám, és lassacskán ez lett az életem: igyekeztem nekik segíteni, tanfolyamokat és előadásokat tartottam – és közben megpróbáltam felépíteni a saját családomat is.” És egy nagyon bölcs, ugyanakkor nagyon anyaszívű gyakorlati tanács, amely – hála Istennek – jellegzetesen „skandináv típusú”, fényévekre a mifelénk olykor még mindig kísértő „poroszos” modelltől. E sorokat olvasva Péter nagyapám, az örök vigasztaló jutott az eszembe: „A szülők legfontosabb feladata a gyerekek megvigasztalása, hogy mindig ott legyenek nekik, amikor vigaszra van szükségük. Ha egy gyerek vigasztalhatatlan, az nem jelent mást, mint hogy még nem találtuk meg a hozzá vezető utat, tovább kell keresnünk. A meg nem vigasztalt gyerekek úgy érzik, cserbenhagyták őket.” Ezek a gyönyörű sorok felidézik bennem életem első, felejthetetlen Norvégia-élményét, Barbara Ring Peik című, méltán világhírű gyerekregényét, amely pontosan egy családépítési történet arról, hogy egy mogorva agglegény nagybácsi, egy nyugalmazott professzor hogyan érik szülővé, amikor elárvult kis unokaöccse, Peik először csak feldúlja, majd élettel és szeretettel tölti meg Pável bácsi korábban nyugodt, de szürke háza táját.
Természetesen vannak a könyvnek teljesen gyakorlatias, prózaibb, de nem kevésbé fontos rétegei is, többek között a Kamaszok a neten című fejezet: „Ne ijesztgessük vagy ítéljük el a gyerekeinket, inkább beszélgessünk velük, és érdeklődjünk, hogy amikor kell, útba tudjuk őket igazítani! Igyekezzünk lépést tartani a technológiával, nehogy annyira lemaradjunk, hogy ne értsük, mi történik! Töltsük le mi is a gyerekeink által használt applikációkat, és próbáljuk ki őket, hogy könnyebben megértsük, mi zajlik körülöttünk!”
Ezt a könyvet megismerve és megszeretve bizony feltámadt bennem az érdeklődés a FamLab nevet viselő norvég szülősegítő egyesület és Hedvig Montgomery szemináriumai iránt, aki hol hét lépésben – mint e kiadvány lapjain –, hol további szempontok szerint segíti azt, hogy „a gyerekek és a felnőttek jóban legyenek egymással”. Méghozzá egyéniségüket megőrizve, mindkét oldalon önfeladások és megalkuvások nélkül, a felesleges csatározásokat elkerülve.
Hedvig Montgomery könyve ugyan elsősorban a szülőknek szól, de szövege s az ajánló bibliográfia angol nyelvű része akár még a hazai családterapeuták munkáját is segítheti.
(Hedvig Montgomery: Szülői varázslat. Hogyan legyünk jó szülők hét lépésében? Fordította Rácz Kata, Budapest, Partvonal Könyvkiadó, 2019.)
Petrőczi Éva
Magyar Kurír
Az írás az Új Ember 2019. szeptember 22-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
