Vajon a kelleténél jobban utálta Liszt Ferenc a zsidókat, vagy csak a szokásos mértékben, ahogyan akkoriban a művelt (irodalmi, művészeti, zenei, tudományos) világ legfelvilágosultabb köreiben dívott? Ez a dilemma, mindenekelőtt a cigányzenéről írt könyve (Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie) kapcsán, mindmáig foglalkoztatja és megosztja az utókort.
A tabutémák specialistájaként ismert Dobszay Károly a tőle megszokott éleslátással és tárgyszerűséggel nyúlt ehhez a kérdéshez is. Kutakodásának eredményét így összegezte:
Liszt könyve 1859-ben jelent meg eredetileg francia nyelven, két évvel később német és magyar fordításban is napvilágot látott, de mindkét fordításból hiányzott a zsidókról szóló rész, amely pedig a francia eredetiben benne volt! Ennek oka, hogy mind a német, mind a magyar fordító már akkor, 1861-ben úgy félt a zsidók haragjától és befolyásától, hogy beláthatatlan következményekre hivatkozva inkább kihagyta ezeket a passzusokat, de a fordításokban ezt egyetlen szóval sem említették. (Bár az is könnyen lehetséges, hogy a könyv magyar fordítása az első kiadást meghamisító Peter Cornelius német fordító munkája alapján készült.) Liszt aztán 1881-ben újra kiadatta könyvét, de a zsidósággal foglalkozó részt most kibővítette és külön fejezetbe rendezte „Az izraeliták” cím alatt. 1883-ban ez a második kiadás németül is megjelent Liszt barátjának és életrajzírójának, Lina Ramann zene-pedagógusnőnek a fordításában, mégpedig csonkítatlan formában, annak ellenére, hogy Lisztet többen is figyelmeztették, hogy készüljön fel a leggaládabb támadásokra és lejárató kampányra a zsidóság részéről. Így is történt! A könyv megjelenése után a budapesti és bécsi, nagyrészt zsidó kézben lévő sajtó azonnal a legmocskosabb hadjáratot indította ellene, hirtelen − jó zsidó módra − a zenei tehetségét is kétségbe vonták, és úgy próbálták beállítani, mint aki mindent nekik köszönhet és tőlük lopta az ötleteit. Liszt azonban nem hátrált egy lépést sem! Egyszerűen nem is reagált a támadásokra.
Ekkor a zsidók taktikát változtattak, és azt próbálták elhitetni, hogy a róluk szóló fejezetet nem is ő, hanem a kemény antiszemita hírében álló élettársa, Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnő csempészte bele a második kiadásba. Erre már reagált Liszt, mert többször teljes felelősséggel kijelentette, hogy könyvének minden betűje tőle származik, és hazugság az az állítás, hogy az élettársa írta volna.
Lina Ramann 1895-ben adta ki Lisztiana: Erinnerungen an Franz Liszt in Tagebuchblattern, Briefen und Dokumenten aus den Jahren 1873-1886/87 c. könyvét, és Liszt első, több kötetes életrajzának is ő a szerzője, amely még a komponista életében megjelent, és amelynek következtében szoros barátság alakult ki kettőjük között. Ramann fordította a Cigányok könyv második kiadását is németre, sőt később ő adta ki Liszt összegyűjtött írásait is. A Lisztianában leírja a Cigányok körüli cirkusz történetét és azt, hogy milyen vad támadás indult rögtön a francia nyelvű második kiadás megjelenése után zsidó részről az idős Liszt ellen. Ezért a német fordítás készítésekor ő maga is felvetette Lisztnek, hogy talán helyesebb volna, ha a kedélyek megnyugtatása végett a második kiadás német változatából is kimaradna a zsidókról szóló fejezet. Liszt azonban egyértelműen ragaszkodott hozzá, és egyszerűen megtiltotta neki, hogy akár egyetlen vesszőt is kihagyjon belőle. Könyvében Ramann, aki visszaemlékezéseit egykori naplóinak segítségével vetette papírra, szinte tökéletes pontossággal adja vissza a közte és Liszt között lefolyt beszélgetéseket, amelyek során ez utóbbi szemenszedett hazugságnak nevezte, hogy akkori élettársa, Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnő hamisította volna bele a könyv második kiadásába az ő tudta nélkül a zsidóságról szóló fejezetet. Végül minden kétséget kizáróan nyomatékosította, hogy könyvének minden betűje tőle magától származik. Ramann-nak Liszt azt is kijelentette, hogy Peter Cornelius, a mű első kiadásának német fordítója csak abban az esetben vállalta a fordítást, ha a zsidókról írt részt elhagyhatja. Liszt összegyűjtött műveinek 6 kötetes német nyelvű kiadásában hatodik kötetként egyébként szintén a Ramann-féle teljes fordítás szerepel.
Igencsak meglepő momentum, hogy 2014-ben Liszt könyvét két különböző kiadó is újra kiadta németül, méghozzá csonkítatlan formában, a zsidókról szóló fejezettel együtt. Ez azért is furcsa, mert az abban foglaltak tökéletesen kimerítik a néplázítás (Volksverhetzung) bűntettét, amely 1994 óta büntetendő cselekménynek számít Németországban. Ráadásul egyikük, az Európai Zenei Kiadó (Europäische Musikverlag) igen neves kiadónak számít, amely nagy hírű zenészek és zenével kapcsolatos művek eredeti kiadásait publikálja hasonmás kiadásként.
Természetesen ez a második kiadás még soha nem jelent meg magyar nyelven. A zsidósággal foglalkozó passzusok nélküli első kiadást 2004-ben utánnyomásban újra kiadták Budapesten, egy politikailag teljesen korrektnek mondható utószó kíséretében, a kötetet szerkesztő Bencsik Gábor tollából, aki szintén a hivatalos verziót visszhangozta, miszerint "a mű második kiadásában szereplő és a zsidósággal foglalkozó fejezetet nem Liszt írta, hanem élettársa, Carolyne Wittgenstein hercegné a tudta nélkül hamisította bele a könyvbe". Így működik a nemzetközi zsidó és zsidócsahos irodalomhamisítás.
Mielőtt továbbmennénk, a Kuruc.info olvasói az alábbiakban új, exkluzív fordításban kaphatnak ízelítőt Liszt veretes antiszemita prózájából:
Ezek a (cigányokhoz képest) másféle száműzöttek ugyancsak országról országra bolyongnak, hol megtűrten, hol üldözötten, mindig egységesen, inkább tömör masszába olvadva, konokul fellázadva minden, az övékétől eltérő dogma tanításai ellen, az övékétől eltérő törvény jótéteményei ellen, mert övék a legelső dogma és a legelső törvény! Mennyire egyszerűnek is tűnik nekünk a látvány, amelyet a zsidó nemzet mutat, a cigányok, ha belegondolunk, csaknem érthetetlen létezésének tényéhez viszonyítva. − Mennyire könnyűnek tűnik megmagyarázni az okokat, amelyek ilyen erősen összefűzött kötegbe egyesítenek egy népet, amely Isten népének titulálja önmagát, tekintetbe véve, hogy ezen okok egyike sem létezik a cigányok esetében!
Igaz, hogy az izraelitákat tizenkilenc évszázada elátkozott nemzetként kezelték, és bőségesen öntötték rájuk a gyalázkodást, a sértést, a rágalmat. Ők azonban a szégyent gyűlölettel, a sértést nehezteléssel, a gyalázkodást gonoszsággal, a rágalmat bosszúval viszonozták. Elfogadták a helyet, amelyet a keresztény civilizáció teremtett nekik, de csak az alkalomra várva, hogy bűzös trágyadombját a csapások és szerencsétlenségek fészkévé változtassák, hogy onnan kisugároztassák az elnyomóikra egy elmondhatatlan, megtalálhatatlan, megfoghatatlan nyomor leprájának fertőjét, amely mégis szétroncsolhatja őket az összetételük élő rostjaiig. Ha túl későn ki is űzték őket a bűzös odúikból, ahol olyan kincseket halmoztak fel, amelyeket meg tudtak mérgezni az üldözőik és a balekjaik számára, úgy hagyták el azokat, hogy más nemzetekhez magukkal vitték ugyanazokat a mézes-mázas dühöket, ugyanazokat a képmutató utálatokat, ugyanazokat az engesztelhetetlen szándékokat.
Mindenhol, ahol megtelepedtek, nem elégedtek meg azzal, hogy az eledelüket magából a területből vegyék ki a bennszülött nép kárára. Úgy tűnt, hogy beszippantották a lélegzetvételeikben, megtalálták a kenyerük ízében, kiszívták a gyümölcseik levéből, kivonták az italaik serkentő erejéből azt a tudományt, hogy végzetes felsőbbséget nyerjenek azok fölött, akik befogadták őket a határaikon belül.
(31-32. old.)
Miért is tagadnák az izraeliták, hogy sértésekkel halmozták el és kötelezettségekkel nyomorgatták őket? (…) Ugyanezzel a felfuvalkodottsággal – a megélhetéshez kárt okozva, a károkozáshoz meggazdagodva – találtak fel forrásokat, amelyek leleményes termékenysége csodával határos, mert az ő szemükben az ellenségeik meggyöngítése, kisebbítése, kevesbítése szent mű, dicsőséges mű, mivel Isten népeként az ő ellenségeik Isten ellenségei, az ő istenüké, aki megteremtette az eget és a földet! Annyira kiélesítették a szellemüket, hogy ártsanak ezeknek az ellenségeknek, Isten ellenségeinek, hogy ezt a fizikai erejük bánta anélkül, hogy megpróbálták volna orvosolni a testük gyöngeségét. A keresztény társadalom összes előnyéből kizártak lévén gyorsan észrevették, hogy még ha a karjaik meg is őrizték volna Sámson atlétikus erejét, akkor sem harcoltak volna hasztalanabbul a földön, amely nem az övéké, és amelyen nem méltóztattak meggyökeresedni.
A zsidók nyomban lemondtak a vitézségről az emberfölötti harcban, amelyben a természetfölötti a segítőjük, hogy az intelligenciájuk nevében lebecsüljék a keresztények bátorságát, megvetvén a megvetést, amelyet félénkségükre és kapzsiságukra öntenek: két olyan bűn, amelyből erényt tudtak kovácsolni a használatukra. Elfogadták a materiális enerváltság minden kellemetlenségét; hétrét görnyedtek, csúsztak-másztak, hagyták magukat lábbal tiporni. De minél csúnyábban bántak velük, minél inkább kínozták őket mint áldozatokat, igazságosan, méltányosan és törvényesen felajánltatván a tömeg vad kegyetlenségének, annál hangosabban beszélt bennük egy fel nem ismert erkölcsi felsőbbség tudata; annál inkább azt hitték, hogy joguk van kegyetlen hóhéraikra hívni Sabaoth, a mennyei seregek istenének átkait: az istenét, aki kijuttatván őket a szolgaság földjéről, megengedte nekik, hogy magukkal vigyék elnyomóik arany és ezüst edényeit, akiket a Vörös-tengerbe fojtott! Minél inkább kigúnyolták őket – valaha izzó vassal a kézben, ma egy meghatározhatatlan mosollyal az ajkakon –, annál inkább élvezték a szarkazmust, hogy növeljék és erősítsék jogukat az erősebb gyűlöletére és kizsákmányolására.
A lengyel zsidó, aki még mostanság is a hátát nyújtja a féktelen nemes botjának, azt kiáltva neki, „Üssön, üssön!”, és magában hozzátéve: „Szép pénzt fogsz ezért fizetni”, csak népe hagyományos elvének engedelmeskedik, amely az egzegézise szerint, a vallásos doktrínáiból eredve megengedi, hogy minden eszközzel ártson az ellenségeinek, akár ravaszsággal, akár erőszakkal. E dogma alapján azokat, akik elnyomják őket, elszegényítik; azokat, akik megalázzák őket, kijátsszák, mert gojoknak tekintik őket! Ahogyan valaha a filiszteusokat, az ammonitákat, a midianitákat, az amalekitákat, ezeket a bálványimádókat, az Úr eme elkárhozottjait, ezeket a született ellenségeket, akiket arra szántak, hogy előbb-utóbb a zsákmányukká váljanak, akiket nemcsak megengedett, hanem dicséretes is becsapni, megnyúzni, kivéreztetni. Fogat fogért, mondta Mózes, gyűlöletet gyűlöletért, ismétlik még elkeseredett szívük mélyén, a talio büntetését uzsoráik kamatlábával számolva.
A zsidók gyorsan kitalálták, hogy elég hozzátapadni egy önálló társadalomhoz az élősködő növények ezer rostjával, hogy kiszívják az éltető nedveit. A szenvedély géniuszával elhagyták az erő követelményeit, felfegyverkeztek gyöngeséggel, hogy megvessék lábukat a kereskedelem és az ipar ingadozó terepén. Egyébként a törvény doktorai, a Tóra magyarázói, azok, akik olvassák és meditálják a prófétákat, titokzatos sorsuk rejtélyes feltáróit, sohasem engedték meg nekik, hogy idegen földön az ekére tegyék a kezüket. Ezért nem kellett lemondaniuk fantasztikus jövőjükről egy messiás által, aki egy nap majd kiszolgáltatja nekik az összes nemzetet büntetésre, a föld összes javát a kielégítésükre, feltéve, hogy sohasem vetettek búzát és sohasem szüreteltek szőlőt más földön, mint az ő Ígéret földjük: ez a jelképes föld, amely a mennyei hazát jelenti! Márpedig százszor könnyebb lett volna nekik lemondani az életről, mint lemondani e messiás reményéről, a rabbijaik, az uraik teljes bűnbocsánatot garantálnak még a kitértnek, a hitehagyottnak, a kurtizánnak is, ha érintetlenül őrzik azt a szívük mélyén, miközben az örök gyehennával fenyegetik azt, aki elveszíti azt.
A keresztények előbb mindenhol elutasították, hogy az istengyilkos tömeg fiai földet birtokoljanak. Amikor azonban ütött az óra, amikor a keresztény könyörületesség, amelyet elraboltak, mint egy rosszul őrzött papnőt, álruhába öltöztettek, mint egy örömlányok flitterével borított szüzet, pillanatnyilag nevet és járásmódot változtatva, a 18. században filozófiának, a 19. században demokráciának hívták, a modern törvények felajánlották a zsidóknak a szabadságot, az egyenlőséget, a testvériséget. Azt javasolták fehér, elpuhult és lesoványodott kezüknek, a réz és az ezüst által felvillanyozott horgas ujjaiknak, hogy ragadják meg az eke szarvát a legtermékenyebb síkságokon, hogy forgassák a szüretelő kést a legderűsebb domboldalakon. Mezőt és szőlőt vásároltak, de mint a tűztől, úgy óvakodtak rájuk tenni a kezüket, megérinteni őket a kifinomultabb feladatokhoz szokott ujjaikkal, az aranyat és a gyémántot mérve, könnyű papírokat mérlegelve, amelyek birodalmakat érnek, az uzsorás százalékaikból lenyesett nagy pénzeket számolgatva. Olyannyira, hogy a népi legenda a bolygó zsidó mítoszában személyesítette meg a sorsukat, aki mindig üldözött, mindig talpon van, mindig szomorú, mindig fáradhatatlan, mindig kifosztott, forrásokban mindig termékeny, sohasem szívesen látott és sohasem fogy ki ebből a monetáris szimbólumból, amely megvásárolja a vendégszeretetet, sőt a hatalmat, mert mindig a pénz monopolizálására törekedve a zsidók végül megkaparintják a hatalmat.
(34-38. old.)
A zsidó számára egyáltalán nem ünnep, mint a cigány számára, összehajtani sátra kirojtosodott lapjait, máshol keresni hasonló szerencsétlenséget, mindkettőjük elkerülhetetlen sorsát. Magától sohasem hagy el vidéket, amíg marad ott egyetlen adni-venni való kalász, egyetlen felszedni való lyukas garas, egyetlen megrontani való vércsepp egy csepp pálinkában, mint ezek a csordák, amelyek csak akkor hagynak el egy legelőt, amikor a kopasz felületén már nem marad egyetlen magányos fűszál sem.
(39. old.)
A zsidók, mindig nyereséget és mindig hasznot akarván, sehol sem elégedtek meg a mezőgazdaság lassú, fáradságos, mérsékelt eshetőségeivel. A 2 százalék, a 3 százalék jó a gyerekeknek, a bennszülötteknek! Isten népének 200, 400 százalék kell, hogy legyen mivel kivédeni minden katasztrófát, visszafordítani egy válságpillanatot.., és megőrizni elég fémet, váltópénzt és arany-, ezüstedényt, hogy becsapja a kifosztókat.
A zsidók szívesen megállnak olyan helyeken, ahol már kiürítették mindig látszólagos, gyakran valódi nyomoruk bűzös poggyászát, feltéve, hogy csak szállóvendégek ott. Ha megesik velük, hogy elég hosszú ideig tartózkodnak egy helyen ahhoz, hogy ott palotákat merészeljenek építeni, olyan fényűzést fitogtatni, amely többször az uralkodóinkét is elhomályosítja, sohasem felejtik, hogy számukra a legfényesebb tetők is csak sátrak, ha nem azt a földet fedik, amelyet az Úr Ábrahámnak és utódainak ígért. Évenként megemlékeznek az egyiptomi kivonulásról egyszerre valódi és emblematikus sátrak alatt, rendszeresen nyöszörögve az új szolgaságról, amelynek a véletlen tündöklései nem tudják eltántorítani őket ettől a hazától, amelyet József sohasem tagadott meg, amikor a fáraók országában olyan hatalmas volt, mint a királyai, helyettesítve a hatalmukat és a személyüket. Ezt a példát sohasem felejtették el a leszármazottai, amikor államminiszterek voltak Franciaországban, amikor miniszterelnökökké váltak Angliában, ahogyan egy németországi város szűk utcáinak a multimilliomosai sem, akik közül egy nő, akit vallásos áhítattal hallgattak, mint egy orákulumot, azt mondhatta öreg napjaiban rossz zsargonban: „Nem lesz háború, mert a férjem nem fog pénzt adni senkinek.”(1)
(40-41. old.)
1) Állítólag Rothschild b. nejétől származik a mondás.
Ők, az érzéki zsidók, dühödt állhatatossággal gyakorolták az önsanyargatást. Inkább belemerültek a mocsokba, undorító helyeken éltek, elfogadták a rothadó tetemek szomszédságát, szerették a piszkos odúkat, egyáltalán nem mosták fel utcáik sáros kövezetét, leszűkítették lakóhelyeiket, belélegezték saját kipárolgásaikat, minthogy előre megízleljék azon örömök legkisebb részecskéjét, amelyeket a régóta megfékezett lángolások, a régóta elfojtott remények minden őrjöngésével szándékoznak élvezni, amikor majd az ő istenük visszaviszi őket az ő hazájukba. Ők, az érzéki zsidók, gyalázatosnak találták a jólétet a száműzetésben, méltatlannak magas származásukhoz, hogy részt vegyenek azok élvezeteiben, akik pocskondiázzák őket. Titokban szentségtörőnek és – a reváns napjának eljövetele után – minden osztályrésztől megfosztottnak nyilvánították azt, aki beszennyezte magát azzal, hogy egybekelt egy goj lánnyal; Jeremiással ismételték, hogy minden idegennek az ő vérükből való nők iránti közeledése a pusztítás irtózata, a magtalanság átkát vetve az örököseikre, akik egy korcs fajt juttattak be a szent sorokba, mert természetesen egyetlen törvénytelen ivadék sem fog belépni a visszahódított Sionba. Egy hervadhatatlan hit, egy magasztos remény, egy ugyanolyan hervadhatatlan gyűlölet és egy ugyanolyan magasztos bosszú által ihletetten létezésük minden érdeklődését arra fordították, hogy felkutassák eme illusztris szenvedélyek kielégítésének az eszközeit, és őrjöngve, megbocsátás és irgalom nélkül vetették bele magukat az alattomosság és a nyerészkedés számításaiba.
Ha az üldöztetés és a fájdalom szünetelésének bizonyos pillanataiban a nyugalom meg is puhít néhány jellemet, különösen, hogy a modern társadalmak által fennen hirdetett egyenlőség és testvériség elvei sokakban elmulasztanak ilyen érzéseket és elkötelezettségeket, a törvény igazi tudói, a zsinagóga igazi urai engedték megrontani a lelkeket, ahogyan hagyták megrontani a testeket valami ragályos csapás dögvészes lehelete alatt. A veszteségeiket számolva azt mondták magukban, hogy a népük csökkent annyival, de azt is mondták, hogy az asszonyaik áldott öle jóvá tudja tenni ezeket a pillanatnyi hulladékokat, ha mindnek ikreket is kell szülniük, mint egykor Rebekának. Ábrahám ivadékai nem veszhetnek el, ezt egy isten szava garantálja nekik. Nem engednek tehát semmiből, semmiből, semmiből az öntudatuk és a tanításaik, a hiedelmeik, az emlékeik, a gyűlölködéseik, a reményeik titkában!
(45-47. old.)
Különösen napjainkban ezt a nemzetet, amelynek a neve még szégyenfolt, rosszhiszeműség és piszkos érdek legteljesebb keverékének szinonimája, olyan külső körülmények közé helyezik a nagy fővárosokban, amelyek majdnem teljesen ellentétesek az irgalmasság gyűlölködő tagadásaival, amelyeket ezekben elszenvedett az évszázadok alatt. Azonban az Európától csaknem elkülönült néhány vidéken, ahol még megőrzi a kaftánját, a kizárólagos táplálékait, az elvetemültség külsőségeit, a történelem és a törvények által száműzött népi erkölcseit, mint egy csalhatatlan hitellevelet, olyan érintetlenül őrzi őszinte hitének és megátalkodottságának, a Megfeszített imádóival szembeni kiengesztelhetetlen gyűlöletének a költészetét. − Ott a zsidók csaknem ugyanazok, akik a középkorban voltak: a társadalom képmutató, agyafúrt, simulékony, ravasz és ügyes ellenségei, amelynek ösztökélik a rossz hajlamait és megrontják a belső részeit, amelynek kiszívják és elnyelik a forrásait, örvendezve a gyöngeségeinek, mintha mindegyikük az ő számlájukra írt győzelem lenne.
Egyébként azóta, hogy számos nemzedékük söpörte minden nagy út porát, Júda hűséges gyermekeit és Jeroboam szakadár leszármazottait nem nyomorgatták mindig egyformán még a középkorban sem. Megtanulván nemcsak szükséges, hanem hasznos rosszként kínálkozni, hatalmi vagy gazdagsági hatásköröket teremtve maguknak, hízelegve ennek a két csúcspontnak hasznot húzva belőlük, olyan jól be tudtak szivárogni a társadalmakba, hogy integráns és legyőzhetetlen részévé váltak, addig is, amíg végzetes körülmények összejátszása véget nem vetett ideiglenes biztonságuknak, felszítva az őket érintő felháborodásokat és szemrehányásokat. Így időközben voltak nyugodtabb pillanataik, kevésbé fájdalmas éveik, hol Franciaországban, hol Portugáliában, hol Spanyolországban, hol Hollandiában. Ezeket az éveket gyorsan virágzóvá tették maguk számára. Egyik-másik király alatt, egyik-másik országban hallatlan gazdagságot, tüntető, noha törékeny luxust élveztek. Azonban ismét el kell mondani, hogy a szerencse ugyanúgy nem nőiesítette el, ahogyan az üldözés sem csüggesztette el őket; nem kezdte ki jobban lényük élő szöveteit, nem tette ízetlenné szellemük mérgező zamatát, mint azok a korszakok, amelyekben tűzzel-vassal tizedelték őket.
Ahogyan az ellenségesség, ugyanúgy a jólét sem győzte le a lelki erejüket. Amikor a keresztény civilizáció már nem elégedett meg azzal, hogy védelmezze az izraelitákat a gettó(2) láncai mögött a főpapjai rendeleteivel; amikor a pápák ledöntötték a kapuit; amikor az egész Európa meghívta őket a lakomájához ülni; amikor velük fraternizálva minden jogot és kiváltságot megadott nekik; amikor megnyitotta nekik munka- és életforrásait, a művészeteit és a tudományait, a politikáját és a törvénykezéseit; amikor abban tetszelgett, hogy mindent megosztott velük, az asztalát és az ágyát, a divatjait és a szalonjait, a munkáit és a méltóságait, nem lévén már több felajánlanivaló számukra, csak egy királyi korona vagy egy köztársaság elnöksége, sok szökevény elfelejtette a származását. Európa közepén a jellemük kitörölhetetlen szimptómái elhalványulni látszottak.
(49-51. old.)
2) Ez a szó, amely Rómában inkább, mint máshol, azt az egyetlen negyedet jelölte, ahol az üldöztetéseik idején a zsidók megmaradhattak, a héber válás szóból nyeri etimológiáját; ghetnek hívják a levelet, amellyel a férj bejelenti feleségének, hogy eltaszítja. Semmi kétség tehát, hogy a zsidók adták ezt az elnevezést az utcáiknak, a köztük és a bálványimádók közti örökös különválás titkos értelmét csatolva hozzá, visszataszító látszatot adva az otthonaiknak, hogy erő híján az undorral tartsák távol azoktól a keresztényeket.
A (zsidó) nemzet magja egyetlen atomnyit sem változott. Az igazi izraeliták azok maradnak, akik voltak. Mindig komornak találjuk őket a parancsoló beszédességük alatt, mindig rosszindulatúnak a mesterkélt szolgálatkészségük alatt, gyakran kegyetlennek a csalóka szervilizmusuk alatt, minden megtagadás és minden színlelt szövetség dacára megőrizve a valódi jellemüket, amely mogorva, ellenséges és vonzó, mint a mesebeli kígyó fakó és vészt hozó tekintete. A judaizmus így kelt át a megaláztatásokon és gyötrelmeken, amelyekkel a középkor sújtotta, és így kel át a jótéteményeken, amelyekkel a modern kor elhalmozza!
(52-53. old.)
Mintegy kétszáz év óta a zsidók kiléptek a hebraista, biblikus, talmudista, kabbalista, filozófiai, gyógyászati tudományaik exkluzív köréből. (…) Megszámlálhatatlan mennyiségű dolgozót ömlesztettek a szépirodalom és a zsurnalizmus mezejére, amelynek ünneplik egyfajta birtokba vételét. Sáskafelhőként elárasztották a sajtót, megkaparintottak napilapokat, megragadták az eszmék irányítását, és úgy tűnik, hogy bérbe vették a közvélemény kiszolgálását. A keresztények végül észrevették, hogy a saját országukban kitúrták őket a gazdagság és hatalom két fő forrásából – a pénzkereskedelem, a bank; a gondolatkereskedelem, a sajtó – azok, akik önmagukat francia, német, angol stb. állampolgároknak nevezve mindig izraeliták maradtak!
A tény, amely abnormális körülmények terméke, abnormális lévén, egy napon erőszakos reakciókat válthat ki. Ezért a júdeai száműzöttek által elszenvedett üldözések hosszú története talán még nem mondta ki az utolsó szót. Teljes és heves jellegüknél fogva ismét azokra a bűnökre fognak emlékeztetni, amelyeket a brutális erő követett el a védtelen gyöngeség fölött? Reméljük, hogy nem így lesz. Reméljük inkább, hogy egy ilyen reakció magával fog hozni valamiféle megoldást a rettenetes problémára, amelynek ez a faj a végzetes letéteményese, a legyőzhetetlen tanúja.
(55-56. old.)
A zsidók a művészetet is művelték, egészen addig, hogy végül birtokba vették azt. (…) Ők sohasem tudtak művészetet teremteni az ihletnek köszönhetően, márpedig aki művészetet mond, az teremtést mond! (…) A zseni személyes ihlet alapján énekel, ahogyan az ihlet diktálja és tanítja neki; a tehetség átdolgozza azt, amit mások mondtak előtte. A tehetség lehet rendkívüli, de sohasem lesz kezdeményező. A teremtés és az újítás között az a különbség, mint a zseni és a tehetség, Bach és Mendelssohn, Beethoven és Meyerbeer között.
Márpedig az izraeliták nem találhattak fel új módozatokat, mert ők sohasem a saját érzelmeiket énekelték meg. Többé már sohasem tudván leszokni arról, hogy önmagukkal szemben tiszteletteljes, másokkal szemben ádáz gyűlölettel és megvetéssel teli vallásos csönddel pecsételjék meg szívük minden mozdulatát, hogyan is tanulták volna meg a művészetre bízni azokat? Ehhez el kellett volna felejteniük színlelni a keresztények előtt, de még csak nem is gondoltak erre!
(57-58. old.)
A zenében a zsidók minden műfajt birtokba vettek a kivitelezésben és a komponálásban egyaránt. Kiváló hírességeik voltak, akikről azt hittük, hogy lenyűgözőkké válnak anélkül, hogy fennmaradtak volna azon a magasságon, amelyet a siker presztízse látszólag kijelölt számukra mind a jövőben, mind a jelenben.
(62. old.)
Alig léptek erre a területre, a zsidók agitációt folytattak, az angol kifejezés szerint. Pénzelték a sajtót, felhasználták a klikkrendszert, a pajtáskodást; Molière-rel ismételve: És senkinek sem lesz tehetsége, minket és a barátainkat kivéve! (…) Tömegét tekintve a sikerük nem volt mindig megérdemelt. A sajtó nagyban felnagyította néhány zeneszerző és nagyon sok virtuóz renoméját.
(65. old.)
A zsidók csak azt engedték meg maguknak, hogy elrendezzék, kombinálják, összefűzzék azokat az elemeket, amelyeket mi hozunk létre. Csak akkor sikerülne eléggé magukévá tenniük a mi ideálunkat valóban eredeti ihletésű, saját érzelmű művek létrehozásához, ha apáról fiúra megtagadnák vérük keserű fermentumát; ha lemondanának ösztöneik minden forróságáról, minden energiájáról, minden hevességéről, az egész emberiség elleni megingathatatlan tiltakozás minden nagyságáról, amely nem ismeri el felsőbbségi és elsőbbségi jogaikat önmaga fölött, olyannyira, hogy a császárok legirgalmasabbja fosztotta ki és tette hamuvá a legborzalmasabb kegyetlenséggel, amelyet a történelemnek idéznie kell, Jeruzsálemet, a fenséges Jeruzsálemet, megtiltva gyermekeinek, hogy oda visszatérjenek, akárcsak megsiratni a szerencsétlenségüket!
(68. old.)
Miután a héber népet sokáig istengyilkosságban bűnös népként kezelte, a keresztény civilizáció hirtelen ártatlannak nyilvánította. A filozófia azt képzelte, hogy az egyenlőség és testvériség lefegyverzi a zsidó gyűlöletét, aki franciává, németté, olasszá válva megszűnik zsidónak lenni! Ebből semmi nem lett! A filozófiai emberbarátság naivitása a vakoké: egyedül a szeretet birtokolja ezt az okosságot, amely a szentek erénye, mondja Izrael bölcse. (Példabeszédek) A héberek, akik nem évszázadok, hanem évezredek által számolják az őseiket, nem ereszkedtek le odáig, hogy franciákká, németekké, olaszokká váljanak. Izrael fiai maradtak, és ez a tény problémává vált!
A keresztények, igaz, sokáig és erősen szenvedtek a csapástól, hogy társadalmaik rejtekébe vittek egy olyan nemzetet, amely nem az ő vérükből, az ő éghajlatukból, az ő vérmérsékletükből, az ő hitükből való; amelynek mások a történelmi emlékei és az intellektuális formái, más a társadalmi szervezete, mások a fizikai szükségletei, a célkitűzései és az erkölcsi irtózatai! Egy olyan nemzetet, amely mindig kész kihasználni az egyének és kormányok rossz szenvedélyeit, azokét, akik engedelmeskednek, és azokét, akik parancsolnak, azokét, akik szenvednek és azokét, akik szenvedtetnek. Ennélfogva úgy tűnt a törvényalkotóknak, akik egyáltalán nem tartják a hitet olyan pszichológiai ténynek, amellyel számolni kell, mivel ők maguk alig hisznek jobban az evangéliumban, mint Mózes öt könyvében, hogy a zsidó, egy európai állam állampolgárává válva, bizonyára megszűnt a középkori uzsorásnak, a családfiak pestisének, az ellenség kémjének, a paraszt mindig teletömött vérszívójának, kuncsaftokkal jól ellátott vasárnapi kocsmárosnak, minden ipar féltékeny és zsémbes feltalálójának, minden kereskedelem erőszakos és legyőzhetetlen monopolizálójának, minden háború láthatatlan mozgatóerejének és a béke bírájának lenni. Ténylegesen a zsidó már nem űzi ezeket a gyalázatos mesterségeket. Ha folytatja is az uzsorát, már más szinten; a katonai kémkedés túlságosan veszélyessé vált, a paraszt és a kocsmái kicsúsznak a kezéből, az iparok fellendültek a befolyásán túllépve, a globálissá vált kereskedelem őt is bekebelezi ahelyett, hogy ő kebelezné be azt. Már nem találkozunk ellenséges, ártalmas zsidóval e területek egyikén sem! A keresztény nemzetek jobbnak találják a jelenlétét a keblükben? Nem! Legalábbis az érintettek ezt állítják.
A zsidó továbbra is monopolizálja a pénzt; sőt elkezdett fojtogatni egy országot a veszély órájában, szorosabbra húzva erszénye zsinórjait vagy szándékosan megnyitva azt, mint Pandóra szelencéjét. A kisipart és a kiskereskedelmet, amelyeket valaha űzött, már lebecsüli, a bankok nagyiparával, a pénzügyek nagykereskedelmével helyettesítve azokat, amelyeknek elképesztő gyorsasággal vált az autokrata királyává, az abszolút urává. A zsidó az összes modern szabadságjoggal kérkedett, hogy rátámadjon az összes keresztény igazságra; megkaparintotta a teljes sajtót, hogy még inkább megingassa a társadalom alapjait. Mivel gyűlöli a Golgota istenét, gyűlöl mindent, ami az őt imádó társadalmak erejét, nemességét, szépségét adja, tehát született ellensége mindannak, ami a szilárdságukat és jólétüket, a virágzásukat és dicsőségüket alkotja. Azzal az ürüggyel, hogy minden titkos társaságban keresztényekkel találkozik, már előre mindazon osztagokhoz tartozik, amelyek a fennálló rend aláaknázásán dolgoznak, bármilyen ürüggyel, feltéve, hogy segítenek megdönteni azt, ami van: előbb a trónt, aztán az oltárt, vagy pedig előbb a vallási törvényt, aztán a politikai törvényt. Tetszik neki azt látni, hogy minden, ami szép és jó a keresztény civilizációban, elmerül a bizonytalanság örvényében, a forradalmak szakadékában. A zsidóknak nincs semmi veszítenivalójuk, még ha el is veszik néhány milliójukat, fel is gyújtják néhány palotájukat. Örömükben mosolyognának a lángok láttán, amelyek felemésztenék Párizst, felemésztve a Laffitte utcát; a petróleumnak a szaglásuk számára nárdus illata lenne, a dinamit gyönyörűséges zeneként csiklandozná a füleiket! Ki venné el tőlük a Tórájukat és a Talmudjukat? Nem szoktak hozzá, hogy mindentől megfosztják őket, aztán mindent visszahódítanak, gazdagságot és hatalmat?
Ezért ők vannak minden társadalmi megrázkódtatás mögött, ahogyan minden morális járvány mélyén. Itt egyszerűen csak összeesküvést szőnek az erősebbek ellen, miközben kiszolgálják a szenvedélyeiket, ellátják a bűneiket, elősegítik a romlásukat. Ott liberálisok, arrébb republikánusok, máshol radikálisok, szocialisták, kommunisták. Nem mintha személyesen is harcolnának, csupán a pénzt adják. Ők biztosítják a háború hajtóerejét, tinta formájában olajat öntve a tűzre. Ők írják és ők fizetik az eszközöket, a modern katapultokat, amelyek lerombolják az evangélikus hit és erkölcsiség összes citadelláját. Jól tudják, hogy egyetlen társadalom sem tudna ellenállni a nagy dózisban adagolt erkölcstelenség legfőbb oldószerének, a teljes intellektuális demoralizáció végzetes ernyedtségének.
Kétségtelen, hogy miután védekeztek, támadnak! Ez benne van a dolgok természetében és a sors szükségességében. Ha nem tennének rosszat a keresztényeknek, akkor a keresztényeknek lenne bármiféle érdekük visszaadni nekik a hazájukat? De mivel a dolgok természetében van, hogy rosszat tesznek az országoknak, amelyek elszállásolják őket, a sors szükségessége, hogy e rossztól való megszabaduláshoz a keresztények arra gondolnak, hogy adnak nekik egy hazát. Márpedig, mivel semmiképpen sem fogadnának el egy másik hazát, csak az övékét, igenis vissza kell nekik adnunk a Palesztinájukat, a Jeruzsálemüket, a Templomukat!
Mivel ellenkezik a dolgok természetével, hogy egy nép élősködő állatként egy másik nép kárára éljen, a beleinek redőibe fúródva, a sors azt akarja, hogy a keresztények kitépjék ezt az idegen fajt a keblükről, amelyet gyötör, hogy visszavigyék azt a valódi terepére, a hazájába, talán ismét a véres kezeikkel! Isten mentsen meg tőle!
(86-91. old.)
(E)ljön majd a pillanat, amikor minden keresztény nemzet, amelyekkel a zsidó ma együtt él, fel fogja ismerni, hogy megtűrni vagy elüldözni őt azon kérdések egyikévé válik számukra, amelyeket élethez vagy halálhoz közeli kérdéseknek mondanak: egészség vagy örök betegség, társadalmi béke vagy örökös bágyadtság és állandó lázak kérdésévé. (…) Előbb-utóbb arra fogjuk kényszeríteni őket karddal a hátukban, hogy vegyék újra birtokba a hazájukat.
(92. old.)
Palesztina az izraelitáké, ahogyan Olaszország az olaszoké, Lengyelország a lengyeleké, Franciaország a franciáké, Anglia az angoloké stb. Igazságos tehát, hogy az izraeliták visszakapják a hazájukat, ahogyan az olaszok visszakapták az övékét. Ez kétszeresen is igazságos, ha a zsidók jelenléte az európai nemzetek között számos baj és súlyos veszély oka számukra.
(93. old.)
(A) népek biztonsága és a nemzetközi igazságosság megköveteli, hogy az európai hatalmak kényszerítsék az izraelitákat hazatérni Palesztinájukba, mert ez az ő hazájuk, és mert miután visszakapták a hazájukat anélkül, hogy bármit is tettek volna érte, mivel a vallásuk ezt megtiltotta nekik, végre meg fogják szabadítani jelenlétüktől a többi országot, hazatérve és otthon maradva anélkül, hogy megszegték volna a rabbijaik interpretációin alapuló tilalmakat!
(95. old.)
Forrás: Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie, Breitkopf & Haertel, Leipzig 1881
A Liszt Ferencnek szentelt magyar nyelvű Wikipédia-szócikken belül nem kevesebb mint három szövegrész, plusz a Wittgenstein hercegnével foglalkozó szócikk is (elvégre három a magyar igazság, egy a ráadás) ugyanazt a mantrát szajkózza, viszont lényegi hangsúlyeltolódással, miszerint
Mindenképpen feltűnő, hogy a magyar nyelvű Wikipédia szerkesztői egymással sincsenek szinkronban: egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy az inkriminált fejezetet teljes egészében Wittgenstein hercegné írta, vagy csupán kibővítette/kiegészítette azt. Az előbbi esetben ugyanis Liszt teljes egészében mentesíthető a zsidóellenesség vádja alól, legfeljebb engedékenysége róható a terhére, amiért hagyta, hogy a hercegné visszaéljen a nevével, míg az utóbbiban minimum társtettesnek minősül, már csak azért is, mert a dolog természeténél fogva nem deríthető ki pontosan, hogy egyes kitételek tőle vagy az állítólagos társszerzőjétől származnak.
Arról nem is beszélve, hogy azok, akik Liszt antiszemitizmusának tagadásával igyekeznek (zsidó)szalonképesíteni őt, ezt következetesen könyvének második kiadása alapján teszik, elvitatva tőle az ebben található „Az izraeliták” című fejezet szerzőségét. Nyilvánvalóan halvány fogalmuk sincs róla, hogy − amint arra Dobszay Károly is utalt − az ebben található antiszemita törzsanyag nagy része, külön fejezetcím nélkül ugyan, már az első kiadásban is benne volt, amelynek a szerzőségével kapcsolatban, úgy tűnik, nem merültek fel kételyek bennük. A wikipédiásokhoz hasonlóan Bencsik Gábor és Óvári József sem vette magának a fáradságot, hogy összevesse a két kiadást, mert akkor maguk is meggyőződhettek volna erről. Mi több, az első kiadásban számos, a zsidókkal szemben kritikus passzus még csak nem is a könyv kimondottan velük foglalkozó első fertályán található, hanem hátrább, különböző helyeken szétszórva, „taposóaknaként” elrejtve, mint például az alábbi a 149. oldalon:
A (cigány) ritkán csavarta ujja köré hazugságokkal azokat, akik számára a hazugság idegen volt, de széles körben alkalmazta a "csibészség ellenszere még nagyobb csibészség" receptjét, különösen a zsidókon, akik csak bennük találtak mesterükre elsinkófálás, átverés és pimaszság terén.
A botcsinálta Wikipédia-szerkesztők ultima ratióként abból a nyílt levélből idéznek, amely a Gazette de Hongrie 1883. február 3-i számában jelent meg. (Solymosi Eszter rituális feláldozása után egy évvel, a tiszaeszlári per évében!) Ebben Liszt így mosakodik a lap főszerkesztőjénél a zsidóellenesség vádja alól: „A sajnálat érzésével írom Önnek e sorokat, mivel elterjedt a pletyka, hogy állítólag zsidóellenes lennék; ezért kötelességemnek tartom, hogy e hamis hírt kiigazítsam. Általánosan ismert, hogy sok, a zenei világban kiemelkedő izraelitával, főként Meyerbeerrel, a kölcsönös tisztelet és barátság talaján álltam, ugyanúgy, mint irodalmi körökben Heinrich Heinével és másokkal.” Elgondolkodtató viszont, hogy ugyanezek a Wikipédiások jónak látják hozzátenni, hogy „(a) legtöbb esetben az eredeti kéziratok elvesztek, ami megnehezíti Liszt saját munkáinak beazonosítását”. Tehát, miután többször is kategorikusan állították, hogy az izraelitákkal foglalkozó fejezet teljes egészében vagy részben Wittgenstein hercegnétől származik, végül óvatosságból mégis nyitva hagynak egy kiskaput az esetleges (és egyébként teljesen jogos) kétely számára.
Ezzel a Liszt által (vagy legalábbis a nevében) idős korában, 72 évesen, három évvel a halála előtt közzétett mentegetőző levéllel kapcsolatban ugyanakkor tudni kell, hogy közéleti nyomásgyakorlásuk egyik tipikus módszereként a zsidóellenes érzelmeket tanúsító hírességeket a zsidók zsarolással, megfélemlítéssel vagy éppen fenyegetéssel igyekeznek szisztematikusan mentegetőzésre, bocsánatkérésre, önmegtagadásra kényszeríteni, a meakulpázásukat pedig a lehető legszélesebb körben nyilvánosságra hozzák az elrettentés és a megalázás nyilvánvaló szándékával. Gyakran előfordul, hogy az efféle palinódiákat maguk a zsidó vezetők fogalmazzák meg, majd aláíratják azokat goj áldozataikkal, sőt esetenként a rájuk jellemző hücpével aláhamisítják ez utóbbiak aláírását. A legismertebb ilyen eset Henry Ford autómágnás hírhedt apokrif bocsánatkérő levele volt.
Ami pedig a mi álláspontunkat illeti, a könyv teljes szövegének szó szerint is kimerítő áttanulmányozása alapján a sajátos szófordulatai, stílusjegyei, „manírjai” teljesen egységes képet mutatnak, az izraelitákkal foglalkozó fejezet egyáltalán nem lóg ki a sorból, és a legkevésbé sem tűnik más szerzőtől származó, környezetidegen betoldásnak. Van egy sajátos nyelvi bizonyíték, amely akár önmagában is perdöntő lehet a fejezet szerzősége körüli vitában, ez pedig a 36. oldalon található „(f)ogat fogért, mondta Mózes, gyűlöletet gyűlöletért, ismétlik még elkeseredett szívük mélyén (a zsidók), a talio büntetését uzsoráik kamatlábával számolva” szövegezésű mondatban lévő „elkeseredett” (fr. enaméré) kifejezés, amely mára teljesen kikopott a beszélt nyelvből. Olyannyira, hogy még a Larousse értelmező szótárban sincs nyoma, és csak egy 1780-as német-francia szótárban lehet rábukkanni. Liszt korában azonban még használatos volt, és ami legérdekesebb az egészben, az az, hogy egyik magánlevelében ugyanezt a szót használja Berlioz vonatkozásában (vö. Dolores Pesce, Liszt’s Final Decade, 2014, 65. old.), amikor azt írja, hogy „a mi dicsőséges és túlzottan elkeseredett barátunk semmit sem nyer leveleinek posztumusz megjelenésével” (vö. Julien Tiersot, Hector Berlioz et la société de son temps, 1904, 300. old.). Az a mondat tehát, amelynek szerzője a zsidó bosszúszomjat és uzsorát kárhoztatja, minden kétséget kizárólag Liszt Ferenc tollából származik, hacsak nem feltételezzük, hogy a magánleveleit is Wittgenstein hercegné írta. Feltéve, de meg nem engedve, hogy az izraelitákkal foglalkozó fejezet teljes többi része ez utóbbi műve, önmagában ez az egy passzus is éppen elég lenne Liszt zsidóellenességének bizonyítására. Már csak azért is, mert a zsidók adott esetben egyetlen mondat vagy akár egyetlen elejtett szó alapján is antiszemitának bélyegeznek gojokat.
Másrészt a női lélek ismeretében kizártnak mondható, hogy egy keresztény nő, adott esetben az ultrakatolikus lengyel Wittgenstein hercegné, aki köztudomásúlag en bloc gyűlölte a zsidókat, éppen a zsidó nőkről írt volna a legnagyobb elismerés hangján, kijelentve például, hogy az európai költőket, regényírókat, festőket úgymond „elbűvölte e faj oly szép, oly intelligens és annyira odaadó nőinek a látványa”. Ez a passzus sokkal inkább a pap létére is közismerten szoknyabolond Liszt gusztusát tükrözi, aki egyébként − sok más korabeli antiszemitához hasonlóan − váltakozva hangoztat pozitív, illetve negatív véleményt a zsidók kapcsán (a férfiakat többnyire kárhoztatva, a nőket többnyire ajnározva). Árulkodó az a zenei műértés is, amellyel Liszt a híres bécsi tenor és a helyi zsinagóga kántora, Sulzer egyik előadásáról áradozik, amelyet a zsinagógában volt alkalma meghallgatni, amelynek „felszentelt termébe egyetlen nőt sem engedtek be”. Teljesen valószerűtlen, hogy Liszt helyett Wittgenstein hercegné vetette volna papírra ezt a hétoldalas dicshimnuszt (73-80. old.) az izraelitákról szóló fejezeten belül, ráadásul hallomás alapján, mivel személyesen ugyebár nem élvezhette azt.
A szerzőség kérdésének eldöntéséhez nyomatékosan számításba kell venni azt a tényt is, hogy Liszt közvetlen környezetében többé-kevésbé, nyíltan vagy burkoltan, szinte mindenki antiszemita volt, köztük a szerelme, Wittgenstein hercegné, a lánya, Cosima, a veje és élethossziglani barátja, Richard Wagner, a közeli barátai és jó ismerősei közül pedig Frédéric Chopin, Robert Schumann, George Sand, Eugène Delacroix, Vincent d’Indy és Adam Miczkiewicz, hogy csak a legillusztrisabbakat említsük. Ilyen környezeti hatások ismeretében elképzelhető, hogy ő maga mentes lett volna ettől az érzelemtől? Elképzelhető, csak éppen nem vall józan észre és életszerűségre. Főleg annak tudatában, hogy jól dokumentált módon Cosima a maga „vehemens antiszemitizmusát” fiatalon mások mellett éppen az apjától és Wittgenstein hercegnétől örökölte. (Vö. Oliver Hilmes, Cosima Wagner: The Lady of Bayreuth, 2011, 109. old.)
Akár a vita slusszpoénjának is tekinthető a Wikipédia angol nyelvű Liszt-szócikkének egyik lakonikus megállapítása, amely ugyan forrásmegjelölés nélkül (talán a Liszt-kutatás legfőbb nemzetközi szaktekintélyének számító Alan Walker három kötetes életrajza alapján?), de lényegében fölöslegessé teszi a vitatott szövegrész tényleges szerzőségével kapcsolatos spekulációkat azzal, hogy leszögezi: „Élete vége felé azonban az volt Liszt álláspontja, hogy ő a felelős ezen irodalmi művek tartalmáért.” Punktum.
Summa summarum, az esetleges tévedés minimális kockázatával leszögezhető, hogy kortársai legkiválóbbjaihoz hasonlóan Liszt Ferenc is erős ellenérzéssel viseltetett a zsidósággal szemben, és ennek az előbbi, szinte minden kétséget kizáróan a saját kútfőjéből származó és a legbelsőbb gondolatait tükröző szövegrészlettel is tanúbizonyságát adta − az érintettek és sábeszgoj sameszaik legnagyobb sajnálatára.
Összeállította és fordította:
Hep Titusz – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
