Az amerikaiak nemrég ünnepelték úgynevezett holdsétájuk ötvenedik évfordulóját, ami az ő szempontjukból teljesen érthető is. Mivel a jelenben egyre kevesebb dologgal dicsekedhetnek, a múltból kell lelkesítő legendákat meríteniük nemzeti egójuk vikszolásához.
Biztos bennem van a hiba, de én nyilván genetikailag nem vagyok vevő a „gigantikus kollektív hallucinációkra”, legyenek akár metafizikai (pl. vallások), akár fizikai (pl. globális felmelegedés) természetűek. Ez vonatkozik az Apollo-program hollywoodiasan hepiendes fináléjára is
Maga a program a történelem egyik legambiciózusabb vállalkozásaként 1961 és 1972 között zajlott, és tudomásunk szerint lehetővé tette, hogy az ismert történelem folyamán először ember landoljon a Hold felszínén. A kanonizált sztori szerint 1969. július 21-én Neil Armstrong és Buzz Aldrin az Apollo–11 fedélzetéről lazán lesétált a Holdra, a következő három évben pedig még ötször megismételték az amerikai űrhajósok ugyanezt az attrakciót. Így tehát sikerült az embernek ez a jelentőségében szinte semmi máshoz nem mérhető tudományos-technikai hőstett alig huszonnégy évvel az első atombombáknak a második világháború végét jelentő felrobbantása után. Ezt tanítják a világ összes iskolájában.
Most tegyük félre a dolog technikai aspektusait, és csak néhány kérdésre koncentráljunk a józan ész alapján. Noha szöges ellentétben áll a technika lineáris fejlődésének koncepciójával, amely egyfajta szakrális dogmának számít a XIX. század óta, mégis hogyan magyarázható, hogy ezt az annak idején „kis lépést” ötven éven keresztül sem követte semmiféle „nagy ugrás” a világűr vagy akár a Hold meghódítása terén? A pozitivista ismeretelméleti logika szerint ugyanis az első emberi lépéseknek a Holdon egy olyan folyamatot kellett volna megalapozniuk, amely többé-kevésbé tartósította volna az emberi jelenlétet az ottani ásványkincsek kiaknázása érdekében.
Erről azonban szó sincs. A programnak sohasem lett folytatása: sem az Egyesült Államok, sem más ország nem tudott embert küldeni a Holdra, nem tudott ott bázisokat létesíteni, nem küldött emberi személyzettel űrhajókat Hold körüli pályára és még kevésbé a Marsra. A Saturn rakétát (az Apollo űrhajókon kívül) csak a Skylab űrállomás alacsony orbitális pályára való feljuttatására használták, és az emberi jelenléttel zajló űrkutatás is csak a Föld felső atmoszférájában vagy szuborbitális pályán zajlik. Az orbitális űrállomások programja lényegében szentesítette ezt a „regressziót”. Mivel az űrkutatás a jelek szerint kifulladni látszik, az ezt az időszakot túlélő sci-fi-szerzők elvesztették minden reményüket.
Összefoglalva: ötven évvel a holdraszállás után az Egyesült Államoknak még egy igazán megbízható űrrakétája sincs, így aztán kénytelen oroszokat igénybe venni az űrkutatási projektjeihez, és noha a Holdra való visszatérés vagy egy esetleges Mars-küldetés viszonylag állandó retorikai elem politikusaik részéről, inkább csak az olcsó népszerűség-hajhászást szolgálja. A gyakorlatban technikai zsákutca.
Kellő távolságot tartva az összeesküvés-elméletektől, pusztán a legelemibb logika azt diktálja, hogy ha az ember elkezd fejlődni egy bizonyos területen, akkor azzal egy evolúciós folyamatot is beindít ugyanott. Ha tehát elhisszük Neil Armstrong „kis lépését”, akkor az ember már fél évszázada feljutott a Holdra. Másrészt viszont még fél évszázaddal később sem kockáztatja meg senki, hogy kimerészkedjen a Föld közvetlen légköréből.
Magától adódik a kérdés: a tudományos és technikai haladás a világűrkutatás tekintetében megfordult volna? Erre a kérdésre sajnos „nem” a válasz minden elképzelhető esetben, bármik is legyenek az esetleges ellenérvek. Az Apollo–11 fedélzeti számítógépei meg sem közelítették teljesítményben egy átlagos timbuktui tevehajcsár „no name” okostelefonját, de fél évszázaddal és két technikai forradalommal később az ember még mindig képtelen biztonságosan (vagy egyáltalán?) kijutni az alacsony Föld körüli pályáról az igazi, mondjuk így, „felsőbb szférába”, megelégedve azzal, hogy kereskedelmileg kiaknázza azt, amit nagyzolva világűrnek nevez, mindezt többnyire automata műholdakkal és űrszondákkal.
Elgondolkodtató az is, hogy a kezdetben vezető űrhatalomnak számító Szovjetuniónak sohasem sikerült űrhajóst küldenie az alacsony űrpályán túlra, noha sem az akarat, sem a pénz, sem a terv nem hiányzott hozzá. Mi több, a szovjetek összességében sokkal merészebbnek mutatkoztak az űr meghódítása terén, mint az amerikaiak, de mégsem tudtak (akartak?) rivalizálni az Apollo-missziókkal, és mindvégig furcsa csöndet tanúsítottak az USA holdprogramjával kapcsolatban. E tekintetben nem változtatott az álláspontján Oroszország sem, amely ezt a témát a kollektív tabuk közé száműzte.
Nagyon úgy tűnik, hogy ha egyáltalán létezik még remény az űrkutatás terén a jelenlegi nemzedék számára, akkor az Kínának lesz köszönhető, amely egyre határozottabb szándékot mutat a Hold, valamint a Mars és a Jupiter közti aszteroidák gazdaságilag fölöttébb nyereségesnek ígérkező bányászati és energetikai kiaknázására. (The space race is back on – and is China in the lead?, theguardian.com, 2019. január 3.) Érdekes momentum, hogy néhány éve Washington „eltanácsolta” Pekinget attól, hogy holdkompot röptessen át az Apollo űrhajók leszállási helye fölött a Hold látható oldalán. Korábban a Szovjetuniót atomháborúval fenyegetőzve vette rá ugyanerre. Talán csak nincs valami titkolnivalója?
Ami pedig a kérdéshez való elméleti hozzáállásomat illeti: „Kétségtelen, hogy a szavak hatalma többé-kevésbé már más időszakokban is érvényesült, amire azonban nincs példa, az ez a gigantikus kollektív hallucináció, amely által az emberiség egy egész része odáig jutott, hogy kétségbevonhatatlan valóságoknak veszi a legkomolytalanabb agyrémeket.” Ezt René Guénon írta 1930-ban. Azóta a helyzet csak fokozódott. Amint az Apollo–11 hivatalos narratívája is bizonyítja.
Gazdag István – www.demokrata.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
