A nyugat-európai és az amerikai politikai és gazdasági elit sokkal inkább az SZDSZ-t támogatta, míg az MDF-ről kialakult egy olyan torz kép, amely szerint antiszemita, a két világháború közötti korszakot akarja visszahozni, stb.
Hány képviselő volt ténylegesen ügynök az első szabadon választott országgyűlésben? Volt-e valós mozgástere Antall József kabinetjének? A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum idén kinevezett főigazgatójával, Nyári Gáborral beszélgettünk a harminc évvel ezelőtti eseményekről.
Kohl és Antall a magyar törvényhozásban – MTI/Kovács Attila
Harmincéves az első szabadon választott országgyűlés. Ha összevetjük a jelenlegivel, mik a legfontosabb különbségek? Mennyiben volt más a hangulata, politikai kultúrája, házszabálya, mint ma?
Teljesen más volt a kor hangulata, amely értelemszerűen nagyban kihatott az országgyűlés munkájára, megítélésére is. Egyrészt mind a társadalomban és ezzel együtt a parlamentben is egyfajta „szabadság-légkör” uralkodott, tele reményekkel és lehetőségekkel. Ez meghatározta a politikai vitakultúrát is. Ha visszanézünk egy 30 évvel ezelőtti parlamenti közvetítést, és összehasonlítjuk a maival, a kettő köszönőviszonyban sincs egymással. Akkor még nemcsak sárdobálás volt, hanem párbeszéd is. Szimbolikusnak tartom a május 2-i első ülésnapot, amikor az országgyűlés első törvényével gyakorlatilag teljes egyetértésben – mindösszesen két tartózkodással – döntött október 23-a állami ünneppé nyilvánításáról. De ugyancsak hasonló volt az egyetértés a második ülésnapon két további szimbolikus döntés esetében: Nagy Ferenc korábbi miniszterelnök és több emigrációba kényszerített politikus magyar állampolgárságának visszaadásáról, valamint az Európa Tanácshoz és Parlamenthez való csatlakozás szándékáról. Ezek mind olyan kivételes események a magyar parlamentarizmus történetében, amelyeket meg kellene becsülni.
Ez a nemzeti egység azonban rövid életűnek bizonyult…
Igen, húsz évvel később, egy másik jelképes erejű döntésnél, amikor a trianoni békediktátum aláírásának napját, június 4-ét a nemzeti összetartozás napjának nyilvánította az országgyűlés, már 55 „nem” és 12 „tartózkodó” szavazat volt. Az a fajta kooperáció, amely 1990 tavaszán jelen volt, csak rövid ideig tartott. Ahogy a társadalom számára is gyorsan világossá vált, hogy a rendszerváltás, a függetlenség visszaszerzése egyben nem jelenti azt, hogy minden álom beteljesül és egyik napról a másikra nyugat-európai színvonalon fogunk élni, úgy a parlamentben is felszínre kerültek az ellentétek. De összességében olyan, szinte tettlegességig fajuló esetek, amelyek az elmúlt években több esetben is előfordultak, elképzelhetetlenek voltak. Ez nem kizárólag a magyar politikai kultúra változása, maga a világ is nagyban változik. 1990-ben még elképzelhetetlen lett volna, hogy az amerikai elnök egy-két mondatos közösségi média üzenetei határozzák meg a világpolitikát.
Közkeletű vélekedés, hogy 1990-ben számos volt állambiztonsági kapcsolattal rendelkező honatya is ült a Parlamentben, minden pártban. Mi igaz ebből tényszerűen?
Ha a tényszerű adatokat nézzük, akkor a legfrissebb kutatási eredmények szerint a 386 fős országgyűlésből 35 vagy 36 személyről tudható, hogy az 1945 és 1990 közötti időszakban valamikor hálózati személyként volt nyilvántartva. Ez körülbelül 9%, és egyébként nincs benne minden párt, mert az akkori Fideszes képviselők egyikéről sem került elő ezidáig bizonyító erejű, terhelő forrás.
Mégis a társadalmat joggal érdekli a mai napig az ügynökkérdés, és gyakran tekintünk más kelet-európai államok, például Csehországra felé, ahol másképp viszonyultak az elmúlt rendszer embereihez…
Az ügynökkérdés a mai napig folyamatosan előkerül, és a társadalom teljesen jogosan követeli ennek tisztázását. Ugyanakkor nem lehet a társadalmat „rosszakra” és „jókra”, „ügynökökre” és „ártatlanokra” osztani. Nem feltétlenül érdemes példaként hozni az egykori kommunista blokk egyes országainak igazságtételi folyamatait, mert az egyes diktatúrák hatalomgyakorlási technikája – így a hálózat működtetése is – jelentősen eltért egymástól. Magyarország esetében az állampárt célja nem csupán az volt, hogy bizonyos számú hálózati személy foglalkoztatásával megfigyelés alatt tartsa a társadalom többi részét. Legalább ugyanennyire fontos cél volt az is, hogy minden egyes rétegbe, csoportba beépülve „megmérgezzék” a társadalmat. A hatalom szempontjából az „ügynök” értéke nemcsak abban rejlett, hogy jelentéseket írt, hanem abban is, hogy kialakult egy olyan bizonytalansági, bizalmatlansági viszonyrendszer, amely sokáig képes volt megfélemlítésben tartani a társadalmat. Ha nem tudod, hogy a munkatársaid közül, a baráti körben vagy akár családon belül kiben bízhatsz meg, akkor inkább csendben maradsz. A hatalom pedig tudatosan épített erre, fokozta a bizonytalanság érzését, erre pedig fel lehetett használni a valamilyen módon beszervezett személyeket, akiket nem lehet egy kategóriába sorolni. Még ebből az első országgyűlési 35–36 honatyából is jóval kevesebben voltak, akik valóban „ügynöknek” tekinthetők.
Mik voltak az első töréspontok a parlamenti munkában az ellenzék és az Antall-kormány között?
A törések elsősorban nem a parlamentben keletkeztek, és nem is csak a kormány és ellenzéke között. Először is látnunk kell azt, hogy az egyes pártok sem voltak egységesek. Azok a szellemi vonalak, amelyek már jóval a pártok megalapulása előtt is jelentkeztek, de a rendszerváltás és a választás időszakában beálltak az egyes pártok mögé, elmozdultak. Elég, ha megnézzük, hogy milyen viták voltak az MDF-en belül már a választás előtt, majd mi vezetett a szakadáshoz. 1990 és 1994 között a parlament egyébként a viták ellenére meglehetősen egységes volt. Ennek egyik fő oka, hogy a közjogi, politikai és gazdasági átalakítás megvalósítása volt az elsődleges cél. Az országgyűlés 379 ülésnapon 432 törvényt és törvénymódosítást alkotott, túlnyomó hányadát 80% feletti szavazattöbbséggel, tehát igen sok ellenzéki vokssal. A töréspontok sokkal inkább a parlamenten kívül alakultak ki, ilyen volt például a privatizáció kérdése vagy a médiaháború. Ezek természetesen begyűrűztek a parlamentbe is, de a viták kevésbé akadályozták a munkát.
Milyen volt a nemzetközi fogadtatása a hivatalba lépő kormánynak? Mennyiben „felelt meg” Antall József kabinetje a nyugat-európai és washingtoni várakozásoknak? Mennyiben tulajdoníthatunk valós hazai, illetve nemzetközi mozgásteret neki?
Az Antall-kormány – bár megvoltak a kormányfőnek a saját nemzetközi kapcsolatai – kedvezőtlen helyzetből indult. A nyugat-európai és az amerikai politikai és gazdasági elit sokkal inkább az SZDSZ-t támogatta, míg az MDF-ről kialakult egy olyan torz kép, amely szerint antiszemita, a két világháború közötti korszakot akarja visszahozni, stb. Idő volt ezeket az előítéleteket leküzdeni, de összességében ez jól sikerült. Az új kormány úgy indult neki a munkának, hogy a korábbi amerikai nagykövet, Mark Palmer kifejezetten rossz véleménnyel volt róla, amelyet nemzetközi fórumokon is hangoztatott, amikor viszont 1993-ban az idősebb Bush távozott az elnöki székből, már-már barátinak nevezhető levelet írt Antallnak. A jó viszonyt Antall szinte minden jelentősebb európai vezetővel kialakította – elég csak Helmut Kohllal való barátságára gondolni. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az Antall-kormánynak és személyesen a miniszterelnöknek jelentős szerepe volt varsói szerződés lebontásában. Ugyanakkor nem lehet túlértékelni sem Antall kapcsolatait és diplomáciai tevékenységét, mivel a jó személyes viszony nem írta felül az érdekeket. Antall első parlamenti beszédében azt mondta, hogy „olyan történelmi órához érkeztünk, amikor megkísérelhetjük sorsunkat saját kezünkbe venni”. De elég csak ránézni a térképre, hogy lássuk, ez csak részben lehetett így. Ez közel sem azt jelenti, hogy helyes lenne a „merjünk kicsik lenni” stratégia, sőt, azt viszont igen, hogy nagyon ügyes diplomáciai érzék kell ahhoz, hogy sikerüljön az érdekeinket megfelelően képviselni és ehhez támogatást szerezni. Antallnak sikerült ráállítani Magyarországot az európai útra, viszont nem tudta kiiktatni vagy legalább korlátok közé szorítani a hazánkba érkező külföldi érdekcsoportokat.
Nyári Gábor, a RETÖRKI főigazgatója
Önt idén nevezték ki a RETÖRKI élére. Főigazgatóként mik a legfontosabb tervei?
A RETÖRKI még mindig egy fiatal intézetnek számít, de 2013 óta nagyon fontos eredményeket ért el Bíró Zoltán vezetése alatt. Erről tanúskodik a közel 50 kiadott kötet. Ezek digitális változata egyébként napokon belül mindenki számára ingyenesen elérhetővé válik a Hungaricana közgyűjteményi portálon. Az alapok jók, most az építkezés következő fázisába értünk, amelynek egyik legfontosabb része, hogy amellett, hogy tovább erősítjük pozícióinkat a tudományos életben, és a rendszerváltás témakörének megkerülhetetlen szereplőivé válunk, nyitunk a szélesebb közönség felé is. Mindehhez szeretnénk kihasználni a mai kor adta lehetőségeket. Korábban már elkészültek a rendszerváltás kronológiájának alapjai. Ezt még idén átalakítjuk és kibővítjük olyan módon, hogy az egyfajta lexikonként és adatbázisként is használható legyen. A tematikus honlap így segítségére lehet a kutatóknak, egyetemi hallgatóknak, a közoktatás minden szereplőjének, illetve a téma iránt érdeklődőknek. Ahogy már beszéltünk róla, a rendszerváltással kapcsolatban nagyon sok a vita, a félreértés, ennek pedig egyik elsődleges oka, hogy nem vagy csak kevésbé ismertek a források. Legendák keringenek az iratmegsemmisítésekről, amelyeknek nyilván van alapjuk, de valójában nagyon sok esetben a rendelkezésre álló forrásokkal sem vagyunk tisztában. Tervezünk egy olyan forráskiadvány-sorozatot, amely sokat segíthet majd abban, hogy az egyes kérdőjeleket pontokra cserélhessük. Ehhez egyből hozzá is teszem, hogy a források jelentős része a mi archívumunkban található, az általunk őrzött anyagok mennyisége 2013 óta a harmincszorosára nőtt. A következő lépés, hogy elkezdjük ezeknek az anyagoknak a digitalizálását, amely nagyban megkönnyíti a kutatók munkáját is.
Terveznek valamiféle együttműködést a térség országainak hasonló intézeteivel? Néha úgy tűnik, egészen másképp értékeljük a közelmúltat is, mint a szomszédainknál…
Fontos célunk, hogy felvegyük a kapcsolatot a régió országainak hasonló intézeteivel, és egyfajta közös platformot hozzunk létre. Alapvető problémának tartom, hogy Nyugat-Európában vagy a világ számos részén egészen más fogalom él a kommunizmusról, mint amilyen az valójában volt. A felelősség emiatt minket is terhel, mert ki másnak kellene elmondani, hogy mi is zajlott valójában, mint akik átélték? Sikereket viszont csak úgy érhetünk el, ha közösen lépünk fel az egykori „keleti blokk” államaival. Természetesen a „hagyományos” kutatásokat sem szorítjuk háttérbe, sőt, ezeket is szeretnénk kibővíteni a teljes XX. századra, hiszen csak úgy tudjuk feldolgozni a rendszerváltást, ha az azt megelőző eseményekkel együtt folyamatként ábrázoljuk.
Hogy látja, mennyire érdekli ma a társadalmat a rendszerváltás története? Főleg a Z és Alfa generációt, akiknek nincs már személyes élményünk a harminc évvel ezelőtti eseményekről.
A rendszerváltás valódi jelentőségét csak akkor tudjuk megérteni, ha látjuk, hogy mi zajlott előtte Magyarországon a 20. században. Jelenleg a rendszerváltás a többség számára személyes történelemként él a saját tapasztalatok alapján. Azok a fiatalabb generációk, akiknek személyes élménye nincs, vagy a szülők, családtagok történeteire alapozzák saját véleményüket, vagy egyszerűen nem foglalkoznak a kérdéssel. Őket elsősorban a most induló közösségimédia-felületeinken, Facebook-oldalunkon és Youtube-csatornánkon tudjuk megszólítani, kifejezetten a számukra készített tartalmakkal. Bennük is tudatosítani kell, hogy a rendszerváltás fontos, foglalkozni kell a témával. Akkor tudjuk csak igazán megbecsülni, amink van, ha tisztában vagyunk azzal is, mi volt a múltban. A cél az – és ez segíti hozzá legjobban a fiatalabb generációkat egy egészséges identitás és történelemszemlélet megerősítéséhez –, hogy a rendszerváltásról is kialakuljon a személyes történetek mellett egyfajta „közösségi emlékezet”, amely elfogadja azt a minimumot, hogy ez az időszak minden hibája ellenére mégiscsak lezárta a tragédiákkal terhelt XX. századot, és átvezetett minket a kommunista diktatúrából a parlamentáris demokráciába.
Constantinovits Milán
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
