Kedves ünneplő, emlékező sepsiszentgyörgyiek! Egyszer, egy március 15-én jó volna arról beszélni, hogy milyen könnyű volt, milyen gondtalan a múlt. Jó volna egyszer úgy tekinteni önmagunkra, mint akiknek minden megadatott az évezredek során, harcok, megpróbáltatások, áldozatok nélkül. Jó lett volna csak várni csendben, hogy meglegyen mindaz, amire vágyunk mi, magyarok itt, a szülőföldünkön.
De a mi történetünk, a magyarok történelme nem ilyen. Mi soha, semmit nem kaptunk ingyen: a haza nem lett szabad magától, s hőseink sem ágyban, párnák közt halhattak meg…
Nehéz időket éltünk, s a nehéz idők bár megtizedeltek, a megmaradók jellemét sziklaszilárddá, hitünket megingathatatlanná, haza- és szabadságszeretetünket megtörhetetlenné tették.
Így állunk ma itt, tisztelt hölgyeim és uraim, a magyar nemzet legkeletibb otthonában: megfogyva? Bizonyára. De törve nem! S innen hirdetjük, hogy él nemzet e hazán!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt sepsiszentgyörgyiek!
Lázban égett Pest és Buda: 177 évvel ezelőtt ezen a napon, március 15-én megírták a 12 pontot. A Pilvax kávéházban Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt, aztán elindultak: a nép utcára vonult. Arra vágytak, azt akarták, hogy a Habsburgok lássák, hallják őket. Hallják meg követeléseiket és tegyenek eleget azoknak: legyen béke, szabadság és egyetértés.
1990 márciusában, pontosan 35 évvel ezelőtt ugyanúgy forrongott Marosvásárhely, mint a hajdani Budapest, feldúltan háborgott az egész erdélyi magyar közösség. Ugyanarra vágytunk, ugyanazt akartuk mindannyian – én is, 14 évesen –, mint Sütő Andrásék, és sokan, akik csatlakoztunk hozzájuk. Azt akartuk, hogy az ország vezetői lássanak, halljanak bennünket, hallják meg kérésünket és tegyenek eleget annak: teremtsék meg az anyanyelvi oktatást a magyar diákok számára.
A válasz azonban – mint oly sokszor a történelmünk során – nem az volt, amire számítottunk. Helyette egymás ellen uszították a magyar és a román embereket, manipulálták, megvezették őket. Megtehették, mert kisebbségben voltunk, megtették, mert elfordították a fejüket a nagy igazságtól, a világegyetem nagy törvényétől, miszerint a kisebbség jóléte mindig a többség felelőssége.
A felbujtókat tisztára mosták, az uszítók szabadon távozhattak.
Mi túléltük. Megfogyva bár, de törve nem, egymásba megkapaszkodtunk, kitartottunk.
Fotó: Codra Botond
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ma, 35 évvel a Fekete március és 177 évvel a ’48-as forradalom és szabadságharc után nemcsak a mi életünk bolydult meg, hanem az egész világ forrong. Az egész világ lázban ég. Eluralkodott az összevisszaság, a pánik, a káosz. Az európai nagyvárosokból rendszeresek a híradások tüntetésekről, erőszakba fulladó megmozdulásokról. Nem beszélve a borzasztó háborúról, amely a szomszédunkban dúl immár három éve. Azt hinnénk, bennünket nem érint, nem érinthet meg, miközben mi itt és most, Sepsiszentgyörgy főterén légvonalban közelebb vagyunk a Krím félszigethez, mint Budapesthez.
Érezzük a veszélyt, nap mint nap megtapasztaljuk a következményeket, és közben pontosan látjuk az új világrend alakulását is. Az, amiben most vagyunk Erdélyben, nem háború, de békének sem nevezhetjük.
A történelem számtalan tanulsággal szolgál a ma emberének: káosz volt ’48-ban, káosz volt ’90-ben, és káosz van ma is. A kérdés hát az: ma hall-e bennünket valaki? Érti-e, érzi-e, mire vágyunk, mire van szükségünk, mit akarunk, és tudjuk-e mi, erdélyi magyarok, tudjuk-e, hová kell állnunk, kire számíthatunk?
Van, aki szerint azzal kell megelégedni, ami van, még akkor is, ha azt egyre nehezebb kiharcolni, még akkor is, ha úgy érezzük, nincs, aki meghallaná a hangunkat.
De én ezzel nem értek egyet!
14 évesen nem azért tartottam a kezemben táblát a magyar ábécé betűivel, hogy az 50-hez közeledve úgy gondoljam, visszavonulót kell fújni és hátrálni kell a falig, amíg végképp a sarokba szorulunk. Nem…
Én azt hiszem, hogy dolgunk van, hogy Sepsiszentgyörgynek feladata van, hogy ki kell állni a csattogó szélbe, ha arra van szükség, mert a magyar népnek abban rejlik az ereje, hogy nehéz időkben is kitart a szabadság mellett.
Noha harcaink az elmúlt években nem mindig a „színpadon” zajlottak, volt belőlük bőven: ha nem is látszott minden győzelem, a bőrünkön tapasztaltuk, ha nyertünk, ahogy azt is, ha elveszítettünk valamit. Minden napnak terhe van és feladata, kezünkben ott van a könyv és a gyertya: őrködünk anyanyelvünk, kultúránk felett, őrködünk közösségünk felett, óvjuk és építjük szülőföldünket, mindazt, amit hőseink vérrel-verejtékkel kiharcoltak számunkra.
Mennünk kell és tennünk kell! Nem elégedhetünk meg a majdnem jóval, mert ha nehéz is az út, és súlyos a történelmünk, együtt vagyunk benne!
Volt, van és lesz, aki lát bennünket, aki hallja a hangunkat, van, akire számíthatunk és van, aki számít ránk!
Éppen ezért a mai ünnepségre is az erdélyi magyar emberek olyan barátját hívtuk meg velünk emlékezni, akinek helyén van a szíve, nemcsak ereje, de lelke is van, aki pontosan lát és hall minket, akivel sokszor egymásba kapaszkodhattunk, aki tudja, hogy számíthatunk egymásra békében és bajban egyaránt. Engedjék meg, hogy ezt a pillanatot ragadjam meg, hogy köszöntsem vendégünket, Hidvéghi Balázs barátunkat, magyarországi országgyűlési képviselőt, a Miniszterelnöki Kabinetiroda miniszterhelyettesét.
Fotó: Vargyasi Levente
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Számtalan dologban döntöttek a múltban és döntenek ma is a fejünk felett, amit nem tudunk megváltoztatni. Egyvalamire azonban nem lehetnek hatással: arra a mélyen gyökerező szülőföldszeretetre, a hűségre, ami bennünk van. Az örök érvényű tudásra, hogy itt, a Kárpát-medencében az élet sokkal jobb velünk, magyarokkal, mint nélkülünk.
Hogy jó lenne, ha könnyű lenne, idilli és gondtalan? Jó lenne… Jó lett volna.
Bárcsak legalább az elmúlt 35 év könnyű lett volna…
De hiszem, hogy terhünkhöz erőt is ad a jó Isten, s így elbírjuk: lássuk hát, halljuk hát meg magunkat is, lássuk meg mindazt, amire MI együtt képesek voltunk az elmúlt 35 évben, mert hiszem és tudom, hogy senki más nem élte volna túl mindazt, amit mi: nincs a világon még egy nép, nincs még egy nemzet, amely megmaradt volna itt és így, ahogy mi megmaradtunk Székelyföldön, Erdélyben.
Mert hölgyeim és uraim, a kapaszkodó a morajló világban bennünk van! Mert mi magunk vagyunk egymás számára a megtartó erő, mi fonjuk újra szöveteinket, mi vagyunk a közösség, amely tervez, épít, él, és élni akar a jövőben is!
Erdélyi, székelyföldi magyarok vagyunk, és itt állunk ezen a földön, itt állunk mindig és örökké, mert itt a szívünk együtt dobban.
(Az Önkormányzati szemle Sepsiszentgyörgy önkormányzatának fizetett tájékoztatási rovata.)
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
